Pista bácsi az én legkedvesebb barátom nagytatája volt. Minden gyerek szerette Pista bácsit, mert sok-sok mesét, történetet tudott. Ha a nagy játszásban elfáradtunk, és megkértük, szívesen mesélt nekünk. Ilyenkor, tavasszal, húsvét közeledtével mindig arra kértük, mesélje el nekünk, hogyan is esett meg vele az a bizonyos furcsa húsvéti locsolása.

– Nahát gyerekek, csak nem felejtettétek már el, amit eddig minden évben elmeséltem nektek? A történetemnek melyik része érdekel benneteket?

– Az egész – kiabáltuk kórusban. Tessék elmondani az elejétől!

– Jól van, na! – gyertek ide körém.  

Tudjátok, az én édesapám vasúti állomásfőnök volt. Nem dolgozhatott sokáig egy helyen, mikor én 8 éves lettem, egy olyan állomásra helyezték át, ahol még a közelben sem volt magyar iskola.

Szerencsére valamennyire már tudtam románul, a tanulással nem volt baj. A gyerekek eleinte nem nagyon beszéltek velem, de aztán látták, hogy nekem sincs több szemem, fülem kettőnél, kezem-lábam is olyan, mint az övék, abbahagyták hát a bámulásomat és játszottak velem. Mire eljött a téli vakáció, egészen befogadtak maguk közé.

A családunk a falutól eléggé messze, a vasútállomás melletti szolgálati lakásban lakott. A vakációban csak azzal a néhány gyerekkel találkoztam, akik szüleikkel utaztak valahová. Az egyiküket, egy osztálytársamat, be is hívtam a lakásunkba. Édesanyám megkínálta diós-mákos bejglivel, én meg megmutattam neki a karácsonyfánkat és az angyalfiát. Tudjátok, mi így neveztük a fa alatt elhelyezett ajándékokat. Az osztálytársam a csillogó díszekkel megrakott fa láttán annyira meglepődött, hogy csak állt, szinte tátott szájjal, még köszönni is elfelejtett. Édesanyámnak jutott eszébe, hogy ez a fiú biztosan nem látott még feldíszített fenyőfát, no meg a karácsony ünnepét sem ismerheti, mert a román emberek Jézusnak nem a születésnapján, hanem megkeresztelkedésének napján, január hatodikán ünnepelnek. Más időpontban van a húsvétjuk, pünkösdjük is. Ezek viszont nekem voltak új dolgok, nekem kellett elmondani, hogy miért van így. 

Édesanyám aztán röviden és velősen megmagyarázta:

– Nagyon sok ember él a Földön, és nagyon sok vallást követnek. Sok évszázaddal ezelőtt, mikor Rómából elindult a kereszténység terjedése, két nagy vezetője is volt az egyháznak: A Pápa és a Pátriárka. A Pápa Rómában maradt, az ő híveit római katolikusoknak hívják, a Pátriárka keletebbre, Bizáncba, a mostani Alexandriába költözött, az ő hívei az ortodoxok. A két vezető nem volt valami jóban, nem akarták egymással megbeszélni a problémákat, a mozgónak nevezett ünnepek, mint a húsvét, pünkösd helyes időpontja gyakran volt vita tárgya.

Hogy egyezségre jöjjenek, összehívtak egy nagy konferenciát, zsinatot, s az határozott úgy, hogy az egyház tagjai a húsvétot ugyanazon a vasárnapon ünnepeljék, éspedig legyen a keresztény húsvét időpontja a tavaszi nap-éj egyenlőség utáni első holdtöltét követő vasárnap. Sajnos ennek meghatározására nem jelöltek ki módszert, és mivel az alexandriai pátriárka és a római pápa alá tartozó egyházrészek nem használtak egyforma naptárt, ebből időeltérés adódott. (Például az idén, 2021-ben a nyugati kereszténység húsvétja április negyedikére, a keleti egyházé május másodikára esik.) A mi falunkban is ortodoxok a románok. Az itt élők nem sokat hallottak még a római katolikusságról. Biztosan kérdezősködni fognak tőled.

Nagyon igaza lett édesanyámnak! Mikor vége lett a vakációnak, és elkezdődött az iskola, újra én lettem a dinoszaurusz. Mindenki engem bámult, és annyi mindent kérdeztek, hogy alig győztem felelni. Persze sok mindent én sem tudtam. De azt megértettük, hogy a családommal mi Jézus születése napját ünnepeljük december 24-én, az ortodoxok meg az Ő megkeresztelkedésének napját, január 6-án.

A gyerekek persze elmesélték otthon mindazt, amit tőlem hallottak, és úgy tűnt, a szülőket is nagyon érdekelték a mi szokásaink, mert nem tudtam úgy végigmenni a falun, hogy meg ne állítson valamelyik felnőtt néhány kérdés erejéig. Alig múlt el január, máris a húsvét eltérő időpontja lett a téma, de nem csak az, hanem arra is kíváncsiak lettek, milyen szokásaink vannak ezzel az ünneppel kapcsolatban. Annyiszor és olyan sokan kérdezősködtek, hogy édesanyámmal leírtuk a fontosabb dolgokat, és én kívülről megtanultam a válaszokat. Persze nem bonyolítottuk azzal, hogy elmondjam, mi magyarok nem csak katolikusok vagyunk, közülünk sok az evangélikus, református, unitárius is. 

„Ehhez a naphoz tartozott az ételszentelés hagyománya. A délelőtti misére letakart kosárral mentek a hívők, melyben bárányhús, kalács, tojás, sonka és bor volt. A húsvéti bárány Jézus áldozatát, a bor Krisztus vérét jelképezi. A tojás pedig az újjászületés jelképe. Az egészben főtt tojás ugyanakkor a családi összetartást is jelképezi. A magyar néphagyomány szerint a családtagoknak együtt kellett elfogyasztaniuk a húsvéti tojásokat, hogy ha valamikor eltévednének az életben, mindig eszükbe jusson, hogy kivel fogyasztották el a húsvéti ételeket, és mindig hazataláljanak.

A húsvéti ünnepkör minden napját sokszorosan átszövik a népi vallásosság által teremtett szokások. Ezen a napon sok népszokás él, például a locsolkodás, a hímes tojás ajándékozás. A víz megtisztító, megújító erejébe vetett hit az alapja ennek a szokásnak, mely aztán idővel mint kölnivel vagy vízzel való locsolás maradt fenn napjainkig.”

Az ételszentelés nem volt újdonság a falu népének, ez náluk is így ment. Na de a locsolkodás! Hát ezen nagyon elámultak. De a locsolkodásért járó ajándékozást helyénvalónak találták.

– Húsvétkor mi is szoktunk ajándékozni! Valamilyen élő állatot az olyanoknak, akiknek nincs – mondta az egyik osztálytársam.

– Élő állatot? Például mit? – kérdeztem én.

– Hát… nem tudom, mi még nem adtunk, mert nem volt kinek. A faluban mindenkinek vannak állatai. Ez egy birkatenyésztő hely.

Abban az évben úgy esett, hogy a mi húsvétunk nagyszombatján kaptuk ki a tavaszi vakációt. Az osztálytársaim élénken érdeklődtek a húsvét hétfői programom iránt. Be kellett mutassam, milyen kölnivel és hogyan kell locsolni, rávettek, hogy mondjam el a verset is, magyarul persze, mert másképp nem tudtam. Nagyon tetszett nekik.

– Te mit fogsz csinálni? Locsolkodsz?

– Igen, gondolom, édesanyám várja, hogy meglocsoljam.

– Éééééés… mit gondolsz, más is meglocsolhatná?

– Hát persze! Úgy szokás. Édesapám is meg szokta.

– Úgy értjük, hogy MÁS is? Nem baj, ha az illető nem magyar?

– Kire gondoltok?

– Nem találtad ki? Magunkra! Az osztályunk összes fiújára.

– Hát én biztos vagyok abban, hogy édesanyám örvendene neki!

– Remek! Akkor elmondjuk neked, mit találtunk ki! Arra gondoltunk, hogy meghívunk, gyere el hozzánk, és locsold meg a húgainkat, nővéreinket, édesanyáinkat, no meg a leányokat az osztályunkból. Aztán veled együtt eljövünk hozzátok, és mind meglocsoljuk édesanyádat!

Hát ezt remekül kitervelték. Otthon elmeséltem a haditervet, édesanyámnak nagyon tetszett.

– Legalább nem fog ránk száradni a sok sütemény, meg a hímes tojásokból sem kell rakott krumplit főznöm – viccelt.

És, hogy miért lett ez a hétfői nap életem legemlékezetesebb locsolónapja? Kezdődött azzal, hogy az osztálytársaim már a falu bejáratánál vártak. Azt mondták, hogy összeállították a sorrendet. A falu túlsó végénél kezdünk. El is gyalogoltunk, a háziak már vártak bennünket. Én kissé sután megkérdeztem, hogy fogadják-e a locsolókat, az igenre nem csak én, az egész csapat meghajolt, én jó hangosan elmondtam a magyar nyelvű versemet, majd rendre meglocsoltuk a nénit, a nagymamát és az osztálytársunkat.

Én kis kertészlegény vagyok,

virágot öntözni járok,                                                                                                                                                              

azt hallottam, hogy egy rózsaszál                                                                                                                                             

 el akar hervadni,     

szabad megöntözni?

A locsolást a háziak megköszönték, szabadkoztak, hogy süteménnyel nem tudnak megkínálni, mert náluk még tart a böjt, de megkérnek, fogadjam el szerény ajándékukat! És az ölembe raktak egy kis bárányt! Egy élő, bűbájos kis barikát! Képzelhetitek, hogy meglepődtem. Szabadkoztam, hogy ezt nem fogadhatom el, ez túlzás, megszid édesanyám, ha ilyen értéket… Nem hagyták folytatni. Az osztálytársaim megmagyarázták, milyen boldog mindenki, hogy végre ők is hódolhatnak az ottani régi hagyománynak, amit eddig szegény ember híján nem tudtak gyakorolni. Mikor végre megértettem, hogy azzal, hogy elfogadom a báránykát, örömet okozok, kész diadalmenetté változott a locsolkodó körutunk. Mire végiglocsoltuk a falut, minden osztálytársam roskadozott a nekem szánt ajándékoktól. Édesanyám majd hanyatt esett, mikor csapatunk megállt a kapunk előtt. Összesen négy bárány, egy kecskegida, tíz kiscsirke, öt kiskacsa, két kisliba, és annyi friss tojás, hogy sok volt a locsolásért kapott zsákmány.

– Nahát, még ilyen locsolkodókat sem fogadtam soha, akik nem vitték, hanem hozták az ajándékot – kacagott édesanyám, és nagyon sokszor elemlegette ezt a vidám napot. Mint ahogy teszem most én is.

Boldog húsvéti ünnepeket kívánok mindenkinek!

Pista bácsi

 

A történetet leírta Tóth Ildikó néni