Első rész
A falu szélén, közel a tóhoz és annak lápos-mocsaras partjához, egy villanyoszlopon hatalmas gólyafészek terpeszkedett. A fészek izgett-mozgott. Jobban mondva nem is a fészek, hanem annak lakói, két kis, pelyhes gólyafióka, akik kíváncsian nézelődtek a világra, hiszen ami elébük tárult, az hatalmas és nagyon érdekes volt, a faluban mindig történt valami. Gólyamama éppen eledelért repült a közeli tóhoz, ahol párja már szorgalmasan fogdosta a szöcskéket, bogarakat és a kisbékákat. A kisgólyák nem sokáig maradtak magukra, alig repült el az anyjuk, már jött is az apjuk, akinek csőre tele volt a tóparton összeszedett finomsággal.

– Össze ne vesszetek! – próbált rendet teremteni gyerekei között az apukájuk, mikor azok türelmetlenül kapdosták ki egymás csőréből a kukacokat, szöcskéket. – Csak szépen, lassan, mindkettőtöknek jut! – csapta össze csőrét a gólyapapa. A fiókák, bár csipdesték egymást, végül szót fogadtak, hiszen látták, hogy van bőven ennivaló, és érezték apukájuk gondoskodó szeretetét. A gólyapapa gondosan letisztogatta, megsimogatta pelyhes kis fejecskéjüket. Óvta őket, védte minden veszélytől.
A gólyafiókák gyorsan növekedtek, pelyhességük már valódi tollra váltott itt-ott, és óriási étvágyuk volt. A szülők alig győzték hozni a finomabbnál-finomabb falatokat, ők maguk sokszor éhen maradtak.
A tavasz lassan nyárba szökkent, egyre sürgősebbé vált a tanulás kérdése. Mert nagy feladat várt a gólyaszülőkre, meg kellett tanítsák repülni a gyerekeiket. Komoly iskola ez, még egy gólyának sem könnyű megtanulni repülni. Pedig ez nagyon fontos dolog, hiszen a nyár végén útra kellett kelniük. Vándormadarak ők, sok-sok ezer kilométer távolság választja el őket a költőhelyüktől, melyet nevezhetünk szülőhazának, és a telelő, illetve nyaralóhelyüktől.  
Ezért a gólyapapa komoly tanulást igénylő módszert dolgozott ki. A kis gólyáknak ez egyáltalán nem tetszett. Nem akartak szót fogadni, sőt, egyenesen tiltakoztak a feladatok ellen.
– Nem akarok korán felkelni! – mondta egyikük.
– Nem akarok tornázni, csak enni! – mondta a másik. De egy szó mint száz, nem volt mit tenniük, mert vagy szót fogadtak vagy büntetést kaptak.
Apukájuk, de a gólyamama is – mert kettőjük közt nagy volt az egyetértés – leültek a fészek szélére, megsimogatták a kis gólyák butuska fejét és próbálták megmagyarázni, miért kell tanulniok.
– Figyeljetek ide gyerekek – kezdte beszédét  a gólyapapa, akinek már több gyereke volt és aki már többször megtette már a nagy utat. – Bár csak pár hetesek vagytok, tudnotok kell, hogy a nyár nagyon rövid. Most még az elején vagyunk, de hamarosan elmúlik, és nekünk mennünk kell. El kell repülnünk messze, meleg országokba, mert itthon hideg lesz, befagynak a vizek, és nem találunk ennivalót a hosszú télen. Ezért nagyon fontos, hogy jól táplálkozzatok, jó étvágyatok legyen, ami meg is van, úgy látom, meg kell erősödjetek, meg kell nőjetek, mi több, a legfontosabb, meg kell tanulnotok repülni. Nem is akárhogyan, hanem nagyon jól, hogy kibírjátok a hosszú-hosszú utat. Ezért fontos, hogy közös tanulási tervet készítsünk. Meg kell határozzuk, mikor fekszünk, mikor kelünk, mikor eszünk, mikor tanítunk titeket repülni.
– Megértettétek mit szeretnék megmagyarázni? – kérdezte a gólyapapa és a gólyamama is kérdőn nézett fiókáira, mintegy várva, hogy megértik az okos szót.
-Igen, megértettük papa – mondta az erősebbik gólyagyerek.
Teltek-múltak a napok, a komoly programot mindenki betartotta. A gólyapár nagy egyetértésben irányította őket, a fiókák is igyekeztek, sőt versenyeztek is egymással. No meg verekedtek is néha. Ettől függetlenül nagyon jól tanultak, egyre ügyesebbek lettek. Először csak a fészek fölött emelkedtek fel a levegőbe, kis köröket formálva, majd visszaereszkedtek a szépen bélelt fészekbe. Napról napra jobban ment a repülés, nagy volt a boldogság, mikor sikerült elrepülni egészen a szomszéd villanyoszlopig.
Egyik csodálatos, napfényes reggelen azt találta mondani gólyapapa, hogy ma nagy dologra készülnek, mire a kicsik nagyon izgatottak lettek: vajon mi lehet az a nagy dolog?
– Figyeljetek ide! – mondta gólyapapa. – Ma mind a négyen elrepülünk a tóhoz. Kicsit messze van, de meg kell próbálni, mert gyorsan telik az idő. Ha sikerül nektek is ügyesen odarepülni, akkor, ahogy az emberek mondják, akár két legyet üthetünk egy csapásra! Gyakoroltuk a repülést és kipróbáljátok, hogyan kell megszerezni az ebédre valót magatoknak.
Így is történt, a gólyapapa elmagyarázta a tudnivalókat, majd elindult a menet: a gólyamama repült elöl, a két fióka utána, a sor végén pedig a gólyapapa.
Bár félve és félszegen, de repültek, repültek, a gólyapapa terelgette őket, néha közelebb, máskor kicsit távolabb tőlük, de mindig úgy, hogy segíthessen, ha szükség lenne rá.
Baj nélkül elérkeztek a tóhoz, mely maga volt a gólyaparadicsom. Tele volt finomabbnál finomabb falatokkal: békákkal, szöcskékkel, gyíkokkal, bogarakkal, kukacokkal, lárvákkal, ebihalakkal. Mindenki ehetett kedvére. A felnőtt gólyák is teletömhették a begyüket, pukkadásig jóllakhatott a társaság.
A fiókáknak nagyon tetszett a szabadság, hogy nem kell állandóan az egyre szűkösebb otthonukban tartózkodniok, csak estére tértek mindig vissza a fészek biztonságába.

Folytatása a júniusi lapszámban következik!

Írta: Spádáné Veress Ildikó