A tavasz hamar elmúlt, az ismerős gólyacsaládunk élete egyre boldogabbá vált. A fészekből naponta útrakeltek, aztán egyenként leszálltak a tó széli nádas mellett. A gólyapapa itt ismét elmondta a fontos tudnivalókat, melyeket mindkét csemetének szigorúan be kell tartaniok: nem szabad nagyon eltávolodni egymástól, veszekedni sem kell azon, ki, mennyi békát, síklót, egeret tudott bekebelezni. Mikor már jóllakott mindenki, megszólalt gólyamama, hogy jó lenne hazarepülni. A kisgólyák ismét gólyasorba álltak, illetve vonultak, repültek haza a faluvégi villanyoszlop tetején álló fészekbe.

A kis gólyák rohamosan nőttek, egyre ügyesebbek, erősebbek lettek, és úgy tűnt, egyre jobb testvérek is. Szót fogadtak, szót kellett fogadniuk, mert bizony rohamosan közeledett az idő, amikor búcsút kellett mondaniuk a szülőföldnek. A felnőttek kicsit féltek, ám bíztak abban, hogy a fiatal gólyák elég erősek lesznek majd a hosszú és nehéz úthoz.
Lassan, lassan eljött a nyár vége, a gólyák készülődni kezdtek. Egyre kevesebb élelem akadt már a mocsárban, így elhatározták, hogy a következő héten elindulnak a nagy útra.
– Addig, amíg elindulunk, már nincs sok idő hátra, okos dolog lenne, ha együtt gyakorolnátok a repülést a többi fiatal gólyával – mondta a gólyapapa.
Így is lett, a fiatal gólyák naponta kirepültek a fészekből – ahol már alig fértek –, és egy-egy kört tettek meg a mocsárig és vissza. Észrevették, hogy bizonyára a többi szülő is szólhatott a csemetéknek, mert nemcsak ők, hanem a többi gólyafészek ifjú lakója is szárnyra kerekedett. Először kicsit félénken közeledtek egymáshoz, de aztán elég könnyen ment az ismerkedés. Nagyon tetszett, hogy van kinek bemutatni repülési tudományukat.
Jó volt kergetőzni, figyelni, lemarad-e valamelyikük, ki talál rá leghamarabb a felszálló meleg levegőoszlopokra, a termitekre. Egymást lekörözve repdestek és örültek a még meglévő nyárnak. Így esett, hogy a nagy versengésben, örvendezésben nem voltak eléggé figyelmesek, és megtörtént a baj!
Az egyik gólyagyerek nem a környezetére figyelt repülés közben, hanem a többi gólyát nézte. Egyszer csak egy nagy csattanás hallatszott és a bámész fiatal gólya szárnyát nehezen mozgatva, a mocsár szélére zuhant. Ijedten rebbent szét a társaság, csak a testvérkéje szállt le mellé, de mikor látta, hogy nem tud segíteni, szüleit keresve hazarepült a fészekbe.
A gólyapár is hallotta a csattanást, de nem gondoltak rosszra, csak akkor ijedtek meg, mikor csak egyik gyereküket látták hazafelé repülni. A magányos gólyagyerek kétségbeesetten kelepelte el, mi történt. Azonnal szárnyra kelt az egész család, de mire odaértek a sérült, fiatal gólyához, már a madárvédők is ott voltak és éppen vizsgálták a sérültet.
– Be kell kötnünk a szárnyát – mondta egy madárvédő, szerencse, hogy csak megsérült, nem törött el, így nem életveszélyes.
– Igen, de mi lesz vele? – mindjárt itt az ősz!
– Hátha addig meggyógyul a szárnya – mondta egy kisgyerek, mert sokan sereglettek a sérült gólyához.
– Le kellene már szerelni ezt a régi jelzőpóznát! A fiókák nem veszik észre, nekiütődnek. Az idén is sok a sebesült gólya – mondta az egyik madárvédő. Az a szerencse, hogy hamar ideértünk, és kórházba tudjuk szállítani ezt a madarat.
A gólyapár szomorúan nézett a fiókájukat elszállító autó után. De érezték, hogy az emberek jót akarnak, többször is látták, hogy a sebesült, sérült gólyákat vissza is hozza az az autó, és akkor már egészségesek voltak.
Csak azt nem lehetett tudni, meddig tartják benn a madárkórházban, hogy meggyógyuljon.
Teltek, múltak a napok és lassan elérkezett a nagy utazás ideje.
Gólyapapa családja körében egy szomorú elhatározásra jutott.
– Figyeljetek ide – mondta gólyamamának és az egészséges gólyafiúnak. Döntenünk kell !
Vagy mindannyian itt maradunk és nem tudni, hogyan lesz, vagy mi hárman elrepülünk, de előtte meggyőződünk, hogy drága gyermekünkkel, a te kis testvérkéddel mi lesz.
Másnap mind a hárman elrepültek a madárkórházba, ahol szeretettel fogadták őket.
– Nem kell búsulni, a kis gólya egyre jobban javul és erősödik, de sajnos, nem tud elrepülni veletek!
Így hát szomorú szívvel búcsút intettek egymásnak és a három gólya elrepült.
A sérült gólyamadár bánatosan nézett utánuk, de próbált megvigasztalódni, hiszen a madárkórházban jól bántak vele és voltak barátai. Volt ott mindenféle madár a környékről, akik ezért vagy azért megsérülve, nem tudtak repülni. A késő ősz, majd a tél beálltával se kellett búsulnia, volt ennivaló bőven, bár hiányoztak szülei és testvérkéje.
A tél hamar elmúlt, akárcsak a többi évszak, így a tavasz közeledtével, megerősödve, meggyógyulva, elhagyta a madárkórházat és elhatározta, megkeresi a fészket, ahol laktak.
Így is történt, hazatalált, s mivel a téli szelek sokat rontottak a fészken, elhatározta, kijavítja. Szorgalmasan hordta a faágacskákat, amint egyszer csak meghallotta az ismerős szárnysuhogást..
Nagy örömére az anyukája és testvérkéje repült vissza.
Itt a tavasz, visszajöttek! Nagy volt az öröm.
– Apa nem repül vissza ? – kérdezte szomorúan.
– Dehogynem, ő is visszajött, de egyenesen ennivalóért ment. Nagyon fog örülni, ha meglát.
Így is történt, nemsokára jött gólyapapa, azaz repült és összecsapta szárnyát a nagy álmélkodástól, mikor meglátta fiacskáját, aki szép, nagy, egészséges madárrá fejlődött.
Mikor „kiörvendezték” magukat, gólyapapa megmagyarázta a gyermekeinek, hogy már felnőttek, ideje, hogy saját otthont teremtsenek maguknak, fészket rakjanak, párt keressenek és neveljék fiókáikat.
Így hát elbúcsúztak egymástól, de megfogadták, hogy meglátogatják egymást, és tudni fogják mindig, melyiküknek hogy megy a sora.