Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis barnásszürke, hosszúfarkú állatka. Emberszemmel nézve nem volt valami szépség. Hosszú érzékeny orrocskája, gömbölyű fülecskéi elég mutatósak voltak, csak a farka… az bizony hosszú és csupasz volt! Az emberek, akik persze ismernek minden állatot, hivatalosan úgy nevezték, vándorpatkány. De mondták rá azt is, hogy erdei meg mezei pocok, vagy cickány, de ez téves elnevezés volt, mert ő igenis patkány volt, és mert szeretett eljutni újabb és újabb vidékre, ahol több az élelem, csendesebb a környék és nem kell félni ellenségtől, hát vándorolt.
Egyszer, hosszú-hosszú vándorlás után egy kicsi erdőcskébe érkezett. Nem volt ez igazi erdő, csak amolyan utat szegélyező erdősáv, de jó hely volt. Az erdősávocska egyik felén egy széles út vezetett, másik felén az emberek házai sorakoztak, így róka, vagy más ragadozó állat, kitől tartani lehetett, nem volt a közelben. Az emberektől meg nem félt a kis vándor. Nem is nagyon találkozott velük, mert az emberek inkább nappal mutatkoztak, ő meg éjjel szeretett járkálni. Akkor is nagyon-nagyon óvatosan.
– Cin-cin – cincogta csak úgy, magának – úgy látom, elég jó ez a vidék. Azt hiszem, itt megállapodok, nem vándorolok tovább. Ennivaló van bőven, most csak egy jó kis csendes, biztonságos helyet kell találnom, ahol felnevelhetem a fiókáimat, ha majd lesznek.
Az egyik ház nagyon megtetszett neki. Gyerekek nem laktak benne, így nem volt zaj, ijesztő lábdobogás a közelében. Többször körüljárta, sokszor próbálkozott, különösen a ház hátsó részén, mert közvetlenül az udvarról nyíló helységből igazán mennyei illatok szálltak ki. Igaz, időnként valami nyugtalanító zaj is hallatszott, mintha valami gép duruzsolna halkan. Reménykedve figyelte, leste az ajtót, hátha-hátha nyitva maradna éjszakára! És nem reménykedett hiába! Egy este a gazda bement valamiért a helyiségbe, mikor kijött, foglalt volt mindkét keze, és így nem tudta azonnal becsukni az ajtót maga után. Kis vándorunknak csak ennyi kellett. Huss! És már bent is volt a kamrában. Gyorsan körülnézett, majd besurrant egy biztonságosnak ígérkező polc alá. Ideje is volt az elbújásnak, mert a gazda máris visszajött, hogy becsukja az ajtót. Kis vándorunk halkan kuncogott magában:
– Cin-cin-cin, most már csukhatod nyugodtan… cin-cin-cin…most már itt vagyok, benn vagyok… cini-cini cin cin!
Türelmesen várakozott, míg leszállt az éjszaka, elült minden külső zaj, nesz. A kamrában időnként bekapcsolódó motor hangját hamar megszokta, s mert a zajjal semmi neki ártó dolog nem történt, nem törődött vele. Nekilátott, hogy alaposan feltérképezze a terepet. Az orrocskájába áradó felséges illatok már előre jelezték, hogy a legvadabb álmaiban sem képzelhetett volna jobb helyet magának. Micsoda bőség! És nem csak ennivalót talált, hanem jól védett zugokat, fészekbélésnek való puha rongyot és papírt! A kis vándor nem sietett, óvatosan, figyelmesen mozgott. Teltek a napok, egyre otthonosabban mozgott a kamrában. A gazda időnként bejött, behozott, vagy kivitt ezt-azt, de a kis vándor kitűnő hallásával hamar megneszelte, mikor kell idejében beosonni a polc alatti rejtekhelyére. A gazda nem vette észre, hogy társbérlője akadt, mivel a kis vándor egyelőre csak a polcok mélyén lévő ételekből fogyasztott. Lassan-lassan felderített mindent. Hamar megszokta a hűtőszekrény működésének zaját, és mivel annak közelében meleg volt a levegő, gondolta, megnézi, milyen lehet alatta. Mikor óvatosan bemerészkedett, körülnézett és rájött, hogy rátalált álmai kuckójára. Itt nem láthatta őt senki. Meleg volt, akkor sem érte a hideg levegő, ha a gazda kinyitotta a bejárati ajtót. Gyorsan berendezkedett: becipelt egy csomó rongyot, papírt, jól összerágicsálta és a vattaszerű anyagból fészket készített magának. Az egyik polcon felfedezett egy doboz kockacukrot. A finom eledelt kockánként szállította a kuckójába, ügyesen sorba rakta őket, éppen úgy, mint ahogy a dobozban állottak. A kis vándor olyan jól és olyan biztonságban érezte magát, mintha az övé lett volna a ház! Csak az volt a baj, hogy nagyon egyedül érezte magát. Társra vágyott! Elhatározta, sétára indul, nem is akárhová, hanem abba az erdőcskébe, ahonnan felfedezte a kellemes lakóházat! Figyelte nagyon a bejáratot és mikor legközelebb bejött a gazda, a kis vándor hirtelen elhatározta magát, és a gazda háta mögött kisurrant a szabadba! No, ha kisurrant, ott is maradt! Mert akármilyen óvatosan mozgott, a gazda csak észrevette, hogy hívatlan látogatója volt a kamrájának és gyorsan becsukta utána az ajtót!
A gazda sokáig keresgélte, a kamrának melyik részében húzta meg magát a kis vándor? De sehogyan sem tudott rájönni. Megtalálta a megdézsmált ételes zacskókat, az üres kockacukros dobozt, de a fészekre csak akkor bukkant rá, mikor elromlott a jégszekrény és újat vásárolt helyébe. A gazda csak elcsodálkozott, mikor a jégszekrény aljában rátalált a gondosan berendezett kuckóra.
– Ügyes volt ez a kis vándorpatkány, hogy túl tudott járni az eszemen. Örvendek, hogy magától elment. Amilyen élelmes, biztosan hamarosan talált magának másik helyet.
Szentül megfogadta, hogy ezen túl jobban vigyáz majd, hogy egy percig se maradjon nyitva a kamra ajtaja. A kis vándor meg mit tehetett? Szomorkodott egy kicsit, de aztán bízva ösztönében és szerencséjében, tovább vándorolt.
