Mozgalmas nyár volt ez az idei! Szüleim végre megvalósíthatták régen dédelgetet tervüket és nagyszüleim házába összetoborozták a rokonságot. Nagyszüleim az Alföldön, egy Tiszához közeli faluban laknak. A nagy találkozó eddig valahogy nem jött össze, valamelyik rokon mindig bejelentette, hogy nem ér rá, vagy mit tudom én mi baja volt. Az idén viszont minden klappolt  és végre együtt nyaralhattam az összes unokatestvéremmel. Nagy izgalommal készültem a találkozásra. Mondhatom, jó ötlet volt ez az együtt-nyaralás! Remekül szórakoztunk, még jobban megismertük egymást, sokat nevettünk, soha-soha nem unatkoztunk, még a net sem hiányzott nekünk! A szüleink vásároltak, főztek, és a gyerekek is kaptak feladatot. Beosztottak minket kisegítőnek a konyhára, vagy a bevásárláshoz. Hogy ki hol segít, azon nem vitatkozhattunk, mert azt sorshúzás döntötte el.

 

 

Már egészen kicsi koromtól nagyon szeretek horgászni, az unokatesóim is. Jó előre megbeszéltük, hogy majd naponta lejárunk a Tiszára horgászni és persze fürödni is. És így is történt. Rengeteget fürödtünk, még többet horgásztunk! Horgászni általában korán reggel és késő délután mentünk le a Tiszához. Nem is tudom igazán jól leírni, milyen boldog voltam, amikor a sok sikertelen próbálkozás után végre nekem is sikerült kiemelnem egy jó hatvan dekás halat! Türelmetlenül vártam a másnapot, hogy újra kipróbáljam halász-szerencsémet! De sajnos reggel pont én voltam a soros konyhamalac! Mikor készen volt az ebéd, én már alig vártam, hogy túl legyünk az étkezésen, hogy mehessünk horgászni. Ám nagy megdöbbenésemre unokatestvéreim egyáltalán nem lelkesedtek a javaslatomért, azt mondták, teljesen fölösleges ilyenkor lemenni a vízhez, hiszen ilyen melegben úgy sincsen kapás.

 

Hiába vitatkoztam velük, nem akartak kötélnek állni, sőt engem is le akartak beszélni a horgászásról. Nem hagytam magam. Mindenkinek megígértem, megfogadtam, hogy teli hassal nem fürdöm, megvárom, amíg a többiek is lejönnek a vízhez. Aztán fogtam a horgászfelszerelést, és a nagy melegben leballagtam a Tisza partra. Úgy éreztem, legalább egy órája ülök már a vízparton, mikor végre megrezzent az úszóka. (Az unokatestvéreim pallókának vagy pedzőnek mondják.)

 

- Na, végre – gondoltam és akkorát rántottam a boton, hogy majdnem hanyatt estem, mert nagy halra számítottam, de a horog végén csak egy kisujjnyi halacska fickándozott. 

- Ha legalább aranyhal lennél! – mondtam neki, míg óvatosan leakasztottam a horogról. Visszadobtam a vízbe és tréfából utána kiáltottam: – Hé! Aztán ne feledkezzünk ám el arról a bizonyos három kívánságról, hallod-e? Tudod, hogy volt: először gazdag, másodszor király…

 

 

Hát a harmadik kívánságot már nem is mondtam, mert hirtelen nem jutott eszembe, hogy mi is lenne az, no meg el is késtem az egésszel, mert a vacak kis halacska ahelyett, hogy rám figyelt volna, boldogan elúszott, s mire észbe kaptam már messze járt, illetve úszott. Ha esze lenne és gondolkodni tudna, most nem győzne ámulni azon, hogy milyen szerencséje volt azzal, hogy én fogtam ki s nem valami pancser orvhalász, aki az ilyen apró halacskát is a szákjába dugná. Vagy valamilyen halászmadár. Annak még lelkiismeret furdalása sem lenne! Újabb csalit húztam a horgomra és bedobtam pont oda, ahonnan ezt a kis vacakot kifogtam. De hiába, az álmosító melegben nem volt kapás. Néztem a vizet és eszembe jutott, hogy nemsokára vége az együtt-nyaralásnak, szétszéled a rokonság. Kicsit elszomorodtam, de aztán eszembe jutott, hogy augusztus elején még vár rám egy nagy kaland: megyek a magyar anyanyelvi táborba! Sajnos, csak egy hétig tart, és annyi mindent szoktunk ott csinálni, hogy még rövidebbnek tűnik a tartama. Kíváncsi lettem, vajon az idén milyen lesz a tábor; a tavaly a honfoglalás kori magyarokról beszéltünk, az nagyon érdekes volt.

 

A mostani tábor témája Szent István királyunk kora lesz. Milyen érdekes lehetett abban a korban élni! Nagyon tetszett nekem, amit Géza fejedelem, István király apja mondott a keresztény papoknak, akik kifogásolták, hogy miután felvette a keresztény vallást, továbbra is áldozott a régi istenének: „Elég gazdag vagyok ahhoz, hogy két istennek áldozzak!”. Milyen jó lehet egy királynak! Gazdag, hatalma van, azt csinálhat, amit akar! 

 

A pecabot egyre súlyosabb lett a kezemben, szinte kibírhatatlanná vált a hőség. – Most menjek haza, vagy ne menjek? – töprengtem. Ha hazamegyek, akkor kedves mesterhalász unokatesóim kórusban fogják majd mondani, hogy: úgy-e, megmondtuk? Ha meg nem megyek, itt öl meg a meleg és az unalom! 

 

Fogtam a botomat, és addig-addig töprengtem a nehéz kérdésen, míg…egyszerre csak azt vettem észre, hogy pont az történt velem, mint azzal az amerikai hapsival abban a bizonyos könyvben, aki arra ébredt, hogy Angliában van, mégpedig az Arthur király idejében. Írtó furcsa volt. Főleg azért lepődtem meg, mert nem akármilyen helyen, hanem egy trónteremben voltam, és a trónuson ültem! Körülöttem egy csomó jelmezbe öltözött ember, és csak néztek! Hát bizony én is eltátottam a számat:

 

–  Mi a csuda ez? – kérdeztem. Szóval nem éppen így, de ez volt az értelme.

–  Igenis Felség! – mondta a sok jelmezes. A trónus nagy volt és iszonyúan kemény. Megpróbáltam felállni, de akkor odaugrott egy díszesebben öltözött férfi és azt suttogta:

–  Felség, még nem hagyhatja el a termet, még tart a kihallgatás!

 

Meg se mertem kérdezni, miért szólít felségnek, és hogy miféle kihallgatásról van szó. Gondoltam, majd csak lesz valahogy, majd csak rájövök, hol vagyok és hogyan kerültem ide. Nem a megszokott, laza cucc volt rajtam, hanem egy halom selyem meg bársony, meg nem is tudom milyen anyagból készült nadrág, ing, kabát feszült a testemen. És, hogy feszült!!! Gondolom azért, hogy kénytelen legyek peckesen ülni, mert a díszes öltözettől meghajolni se tudtam, ráadásul a jobb kezemben egy nehéz jogart fogtam. Egyetlen dolog volt megnyugtató ebben az egész furcsa helyzetben, az, hogy magyarul beszéltek. Mert, ha teszem azt hollandul, vagy franciául beszélnének, semmi esélyem nem lenne arra, hogy megértessem magam.  –  Jó – gondolkoztam tovább – , de magyarul se tudom megmagyarázni ezeknek, hogy hiába nézek ki annak, nem én vagyok a fejedelem, vagy a király! Tényleg, vajon kinek néznek ezek? Nagyon szerettem volna megtudni. Hát erre a kérdésre hamarosan meg is érkezett a válasz, és akkor rémültem meg igazán!

 

–  Nagyságos Géza Fejedelem Urunk! A pápai követ kíván szólani Tehozzád!

Hű, de melegem lett egyszerre! Eszembe jutott Géza mondása az áldozásról, rájöttem, hogy biztosan azért küldött a pápa követet, hogy kérdőre vonjon a kijelentésért. Most mit válaszoljak a követnek, ha megkérdezi, miért nem fogadok szót a pápának? Vajon Gézának tényleg volt akkora hatalma, hogy ne bánthassa senki? Nagyon kínos volt ez az egész helyzet, a követ csak várt, bizonyára arra, hogy valaki engedélyt adjon neki a szólásra. Gondoltam, egy életem, egy halálom, intek neki, hadd mondja el, amit akar! A jobb kezemből nem rakhattam le a jogart, hát a ballal intettem neki. 

 

–  Felséges Uram! Pápa városa küldött engem Felségedhez!

Pápa városa? Hát akkor ez nem a pápa követe?! Megkönnyebbült lélekkel dőltem hátra a trónuson. Aztán mind dőltem, dőltem, a hátam sehogyan sem akarta elérni a trónus háttámláját, közben valami elkezdett berregni, és egyszercsak ismét ott találtam magam a víz partján, feküdtem a földön, kezem görcsösen tartotta a pecabotot, melynek orsójáról szédületes sebességgel tekeredett le a horgász-zsinór. Azt sem tudtam hirtelen, hol vagyok, mi történt? De hamarosan magamhoz tértem, óvatosan lefékeztem a zsinór futását és megpróbáltam megakasztani a horogra akadt halat. Sikerült!!! Őszintén mondom, magam is elcsodálkoztam azon, hogy minden borúlátó előrejelzés ellenére mégis csak sikerült halat fognom! És nem is akármilyent! Úgy éreztem, több kilósat! Boldogan ballagtam hazafelé a zsákmánnyal, főleg azért voltam elégedett magammal, mert az unokatestvéreimnek bebizonyíthattam, hogy nem hiába mentem le a Tiszára!

 

–  Hát ez tényleg szerencsés délután volt – gondoltam. Aztán eszembe jutott a kifogott és a vízbe visszadobott halacska. – Aha! Biztosan neki köszönhetem ezt az egészet – mosolyodtam el magamban. Hiszen minden kívánságomat teljesítette: gazdag is voltam, király is, és bár a harmadik kívánságot ki sem mondtam, a halacska mégis kitalálta, mivel tehet boldoggá, és a horgom elé vezette az őt üldöző harcsát! Én kifogtam, s így mind a ketten jóljártunk.

–  Köszönöm, halacska! – kiáltottam vidáman. Vigyázz magadra, nőjjél nagyra! Jövőre, ha lehet, újra találkozunk! De addig se feledd el a nevemet; engem úgy hívnak, hogy: Bazsó!

 

A történetet lejegyezte, a helyesírási hibákat kijavította Tóth Ildikó néni