Az idén Dél-Svédországban, Österlen-en köszöntöttük a tavaszt. Az utolsó napokig még hó és hideg volt, nem is hittük volna, hogy a tavasz végül is legyőzi a telet s meghozza a kis virágokat, visszacsábítja a költöző madarakat, felmelegíti az átfagyott földet.

 

Már évek óta tervezzük, hogy megnézünk egy szépnek ígért, nevezetes vízesést. Egy kis keresgélés után rábukkantunk egy ösvényre, mely állítólag felvezet a vízeséshez. Ha valaki ismerné a családunkat, akkor megértené, az ösvény helyett miért inkább a kaptatónak vettük utunkat. Mindenki lent a völgyben sétált nagy kényelmesen, mi meg másztunk, visszacsúsztunk, majd újra csak visszakapaszkodtunk, kínlódtunk, lihegtünk, izzadtunk (szégyen, ha valaki feladja!), míg végül feljutottunk. Büszkén, elégedetten, de nagyon fáradtan folytattuk most már a hegygerincen utunk a vízesés felé. Hatalmas fák között mentünk, a nap besütött a fák csupasz ágai között. Néha-néha le-lenéztünk a völgybe a kényelmesen sétáló, de az árnyékban fázó emberekre. Szóval szép és most már nekünk is könnyű volt az út. Onnan fentről leláttunk a vadul rohanó patakra. Végül egy vízeséshez értünk, melyet fentről megcsodáltunk, majd egy kis séta után eljutottunk egy jóval nagyobbhoz. A meredek lejtőn a gyökerekbe kapaszkodva lemásztunk a völgybe, hogy ott észrevegyük, a híd a vízesés fölött halad át a patakon. Ahova lejutottunk, ott már ösvény sem volt sehol. A patak medre mentén fákba és kövekbe kapaszkodva végül eljutottunk egy kidőlt fához, melynek törzse átívelt a patakon. Ezen egyensúlyozva jutottunk át a túloldalra s a sziklán felmászva a hídhoz. Az ösvény itt visszafordult. Az emberek zöme is. De nem mi. Mert a csúcs odébb volt. Oda természetesen még fel kellett mászni, mert ki tudja, mi van a másik oldalon? Na, nem sok, egy szántóföld! De mégis megérte a fáradtságot, mert itt egy különleges erdőre bukkantunk, mely tele volt északi és dél-amerikai fákkal, cserjékkel, ilyen-olyan fenyőkkel. Nagyon érdekes volt. Elhatároztuk, ide még visszatérünk, ha kizöldülnek a fák s majd még egyszer ősszel, amikor más színt öltenek.

 

A vízesés megnézése után elmentünk Brösarp Back-ra repülni. Nem is tudom miért, a tavaszi szellő tette talán, de nekem is rémes repülhetnékem támadt. Szüleimet nem kellett túl sokáig győzködnöm. Összeszerelték édesapám siklórepülőjét, s nekivágtunk a nagy próbának. Ez előtt persze már gyakoroltam otthon is, már tudtam, hogy kell a paplanrepülőt irányítani. Egy hegytetőről akartunk lesiklani. Ott egy család picknikelt, s talán svéd népszokást, vagy családi hagyományt követve színes húsvéti tojásokat gurítottak le a hegyről. Azok persze összetörtek, s a kopár domboldalon piros, zöld, lila, sárga foltokban virítottak. A család, amint mi kiteregettük a paplanrepülőnk vásznát, jobbnak látták, ha onnan elhúzódnak.

 

A lesiklást édesapám kezdte, hogy lássa, megfelelő-e a szél? Eleinte nem emelkedett fel, a szél túl csendesnek bizonyult, de aztán jött egy nagy szélcsapás, és úgy elvitte, hogy a lába sem érte a földet. A szél belekapott a vászonba, apám elvágódott s csak úgy csúszott a földön az összetört húsvéti tojásokon a megvadult paplanrepülő mögött.

 

Na, a repülésből én ennyivel beértem. Édesanyám úgyis mindig mondja, hogy az okos más kárán tanul!

 

Nyuszinak, vagy más állatnak nyomát sem láttuk, de azért tavaszi séta volt. Sőt, szép és izgalmas tavaszi séta!

 

 

Bálint Palmgren Oscar, Mörrum, 13 éves