Amit el szeretnék mesélni nektek, az már elég régen történt, még akkor, mikor Viola, az egyetlen leány unokatestvérem óvodás lett. Kicsike volt nagyon, de okos, talpraesett gyerek, nem sokat beszélt, ám a füleit, ahogy mondani szokás, hegyezte, mint a húsvéti nyuszi, hogy véletlenül se maradjon ki valami érdekes dologból. Mindent tudni akart, s megszokta, hogy valaki mindig mesél neki arról, ami éppen érdekli. Így történt, hogy mikor húsvét nagyhetének csütörtökén az óvodában mindenki lázasan készülődött seprűnyélen Blåkullára repülni, és ennek érdekében a gyerekek „påskkäring”-nek öltöztek ki, Tünde sehogyan sem állt kötélnek, nem engedte, hogy az óvó néni kifesse az arcát és öregasszonynak öltöztesse.

Tünde, a boszorkány

 

-          Ilyesmiről nem mesélt nagymamám! Ezt nem akarom. – jelentette ki határozottan.

Mondanom sem kell, az óvó nénik nagyon meglepődtek, egyik a másik szavába vágva próbálta elmagyarázni, miről is van szó, de Tünde csak annyit értett az egészből, hogy ki kell öltözzön vénasszonynak, és akkor majd kap cukorkát. Végül csak sikerült meggyőzni őt, s így aztán teljes lett az óvodás boszorkánycsapat! Szerencsésen lezajlott az ünnepség, a kis boszorkányokat hazavitték, egyelőre elmaradt Blåkulla és a repülés.

Tünde felháborodottan mesélte el a nagymamájának, hogy milyen méltánytalanság érte, hogy pár szem húsvéti cukorkáért bepöttyözték az arcát, csúnya ruhába öltöztették, és valami olyan butaságot is mondtak, hogy na, most aztán repülhettek a seprűnyélen!

Nagymama elmosolyodott, megölelte a méltatlankodó „boszorkapalántát” és megígérte, hogy mindent el fog magyarázni neki. El is magyarázta, neki természetesen csak egészen egyszerűen, aztán, mivel látta, hogy minket, nagyobbakat is érdekel a téma, elmondta egy kicsit bővebben is.

Valamikor réges-régen, az emberek még nem tudtak annyit a világról, mint manapság. De ők is kíváncsiak voltak sok mindenre: mi a villámlás, a dörgés, hogyan keletkezik a szél, miért van világosság és sötétség, honnan jönnek a betegségek és hogyan lehet meggyógyulni ezekből. Akkoriban is éltek az átlagosnál okosabb emberek, akik megpróbálták kitalálni, vagy kikísérletezni a választ. Voltak olyan emberek, akik rájöttek a növények titkaira, hogy melyikkel milyen betegséget lehet gyógyítani. A népek aztán elnevezték ezeket az okosabb, ügyesebb férfiakat varázslónak, a nőket boszorkányoknak. A hiedelem szerint boszorkánnyá vált az a nő, aki nagyon okos volt, vagy nagyon buta; feltűnően szép vagy csúnya volt; ritkán járt templomba, vagy nagyon sokat. Azt a nőt is annak tartották, akinek közelében kígyót, teknősbékát láttak. Így volt ez nem csak Svédországban, hanem Földrészünk minden országában.

Azt, hogy egy adott faluban kik a boszorkányok, nehéz volt megállapítani, de nem volt lehetetlen. Megvolt annak a módja: húsvétra virradó éjjel hátra felé lépegetve háromszor meg kellett kerülni a templomot, miközben két újunkat végighúzzuk a templom falán. Minden egyes alkalommal, mikor a bejárati ajtóhoz érkezünk, hátrafelé fel kell menni a lépcsőn, és bele kell fújni a kulcslyukba. Ezek után sem volt könnyű szabad szemmel ráismerni a boszorkányokra, további cselhez kellett folyamodni: a húsvéti istentiszteletre menet egy nagypénteken tojt tyúktojást kellett zsebre vágni, vagy a kalap alá helyezni, s akkor láthatóvá váltak a falubéli boszorkányok, akik a fejükön tejes kondérral, fordítva ültek a padokban.

Tavasz közeledtével érdekes dolgok történnek. Hosszabbodnak a napok, enyhébb lesz a hideg. Az emberek meg akartak szabadulni a sötétségtől, hidegtől, és ezért nagyböjt végén, húsvét előtt nagy tüzeket gyújtottak és elégették a „telet”, egy nőnek öltöztetett szalmabábút, a seprűn lovagoló böjti boszorkát és vele minden rosszat.

A magyar böjti boszorka hasonlít a svédországi påskkäringre, és a vele kapcsolatosan elképzelt dolgokra. Ám kevesen tudják azt, hogy milyen borzalmas történetek vannak annak a kedves svéd húsvéti szokásnak a hátterében, mikor a gyerekek boszorkáknak, varázslónak szoktak kiöltözni nagyszerdán, és kis kosárkákkal, faágakkal felszerelkezve kellemes húsvéti ünnepeket kívánva bekopogtatnak a szomszédok ajtaján, abban a reményben, hogy ezért cukorkát, esetleg valamilyen gyümölcsöt kapnak ajándékba. Mert ennek a szokásnak a gyökerei sok évszázadra nyúlnak vissza, mikor bizony az emberek komolyan hittek a boszorkányok létezésében és ártó szándékukban. Akkoriban nem csak a szegény, tudatlan nép, de a tanult, komoly tudással rendelkezők is hittek abban, hogy léteznek boszorkányok, és, hogy azok képesek csak ráolvasással, átkozódással ártani embertársaiknak és az állatoknak. Erősen hittek az ördögökben is, akik megpróbálják lerombolni Isten alkotását, ártani teremtményeinek. Különösen húsvét nagyhetére volt ez érvényes, mikor is az ördögök tanácskozásra hívták a boszorkányokat a Blåkulla, magyarul talán Kékbércnek fordítható helyre. Ott gyűltek össze az ártó démonok nagyszerdáról nagycsütörtökre virradó éjjel és ott mulatoztak egészen Húsvét előestéjéig.  

A magyar böjti boszorkányoknak is megvolt a gyülekező helyük: nagyböjtben éjszakánként seprűjükön a szent Gellért hegyére nyargaltak. Ám ezt a tevékenységet nem sokáig űzhették, mert az okos, nagy tudású Könyves Kálmán magyar királyunk közel 900 évvel ezelőtt kijelentette: boszorkányok pedig nincsenek! Ha meg nincsenek, akkor nem is tudnak repülni. Hogy Svédországban mit határoztak, azt nem tudom, mert ha nem is hisznek már a boszorkányokban, megemlékeznek róluk, és húsvét nagyhetén azért öltöznek a gyerekek boszorkánynak, hogy emlékeztessék a felnőtteket arra, hogy påskärringek igenis léteztek!

Kellemes húsvéti ünnepeket kívánok mindenkinek. Remélem, még emlékeztek a nevemre: Bazsó