Ezt a rovatot szülőknek, nagyszülőknek, érdeklődőknek indítottuk. A gyermeknevelésről, a nevelés nemes feladatának örömeiről, kacagtató helyzeteiről, buktatóiról, problémáiról, különös tekintettel a svédországi két, illetve többnyelvű közegre. A nagyszülők szeretnek mesélni unokáik humoros és néha bizony felnőtteket is meghökkentő éleslátást bizonyító mondásairól. Itt az alkalom, hogy megosszátok a Híradó olvasóival a sok kedves történetet. E rovat jóvoltából remélhetőleg gondjaitokra is gyógyírt találtok.
Az írásokat a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. villanyposta címre várom.

Matekzseni
Sámuel megtalálta az egyik számológépemet. Kérésére elmondtam, hogyan működik, és mire használtam. Természetesen azonnal ki akarta próbálni, és különböző számításokat ütögetett bele, közben hangosan mondta is nekem, amit csinál. Én meg mondtam, hogy mi lesz a válasz. Fiacskám elismerően nézte a gépet, szinte csodálattal mondta:
– Hah, okos, nagyon okos!
Én persze azt hittem, engem dicsér, de csak addig, míg meghallottam kijelentése folytatását:
– Vajon honnan tudja hogy te mit fogsz mondani?

Fontos hozzávaló
A minap letördeltünk néhány rebarbaraszárat, hogy majd pitét készítsünk. Előkerestem a receptet, hangosan felolvastam. A sütemény nagyon jól sikerült, elnyerte az egész család tetszését. Másnap Sámuel megkérdezte:
- Van deciliter itthon? Mert ma is szeretnék egy pitét csinálni.

Kell egy szó...
Sámuel újabban kezd odafigyelni a társadalmi érintkezési szabályokra. A minap béreltünk egy utánfutót. A hivatalos ügyintézést követően beszélgetni kezdtem a tulajjal, talán 4-5 percet. Sámuel türelmesen várt rám az autóban. Azt azért megkérdezte, hogy miért kellet olyan sokat beszélgessek, miért nem lehetett csak rácsatolni az autónkra az utánfutót, és elmenni szó nélkül? Mondtam, hogy igen, így is lehetett volna. Cakk-pakk, gyorsan, és szó nélkül. De az ember nem gép. Az emberek kedvességre vágynak, arra, hogy valaki őszintén figyeljen a munkájukra, és boldogak, ha néhány jó szót szólnak hozzájuk. Még nekem is jólesik, ha beszélget velem valaki. És mivel most egy olyan témát találtunk, amely mindkettőnket érdekelt, egy kicsit többet is beszéltünk.
Kisfiam megelégedett a magyarázattal. Mikor visszavittük a bérelt utánfutót, elég gyorsan végeztem, tényleg, olyan cakk-pakk módra, és mikor megint beültem az autóba, a kisfiam megkérdezte hogy most meg miért beszéltünk keveset, ha a múltkor sokat?
– Most nem vágytatok kedvességre? – Most nem kellett volna jó szót mondani egymásnak?
Ezt sajnos egy mondatban nem tudtam kimagyarázni.

De nehéz az óvodás táska!
Annak idején óvodakezdéskor idősebbik fiacskámhoz, Sámuelhez „használati utasítást” mellékeltünk, amolyan magyar-magyar-svéd értelmező szótárt:
Kola-kanál, vava-villa, més-kés, husi-hús, tánjé-tángyér, bisi –bicikli, ama-alma. Egyedül a fa és a hal nem szorult magyar magyarázatra.
Az öccse, Theo, egyelőre remekül boldogul egyetlen szóval: MAMA. Ezzel, a mindenre használható varázsszóval fejezi ki véleményét, nyilvánítja ki akaratát, kér enni, inni, szóval a cselekvés minden formáját. A mimikája, hangja, kézmozdulatai olyannyira kifejezőek, hogy az ember időnként arra gondol, a bölcs Theo ismeri, és alkalmazza a régi közmondást: Sok beszédnek sok az alja!
Milyen nap a nap?
Ma azt kérdezte Sámuel, svédül, hogy magyarul miért hívják úgy, hogy teg’nap’, mikor néha felhős volt?

Érzelmek
„Vegyes nyelvű” család vagyunk, a gyerekekkel felváltva, hol svéd, hol magyar meséket nézünk. Sámuelnek elég gazdag már az aktív svéd szókincse, magyarul is megért sok mindent, de legtöbbször a magyarul feltett kérdésre is svédül válaszol. Az egyik rajzfilmben felbukkant az „Avsky” (utál, utálat) szó, megkérdeztem, tudja, mi az? Nem, úgy, hogy megmagyaráztam, hogy az majdnem olyan, mint a „hata”(gyűlölni, gyűlölet).
– Så får man inte säga! Ilyent nem szabad mondani! – szögezte le határozottan Sámuel.
– Szabad mondani, de nem szép dolog valakinek azt mondani, hogy utállak, vagy azt, hogy gyűlöllek.
– Vagy azt, hogy jag hatar maten. Utálom az ételt.
– Pontosan! Azt sem szép mondani, mert szomorú lesz az, aki készítette.
– Men i alla fall, alla hatar ju myggor! Mindenesetre, a szúnyogokat mindenki utálja!
És ebben tökéletesen egyetértettünk

Bernát Balázs

Magyarbeszéd
Sámuel, aki mindig komolyan vesz minden feladatot, most, hogy első osztályos lett, érzékeli a tanulás, a tudásszerzés fontosságát, és persze, az ezzel járó nehézségeket is.
– Hát, azt hiszem, a legnehezebb magyarul beszélni! – sóhajtott fel Sámuel. – Nem is tudom, Papámmal hogyan is tudjuk megtanítani Mamámnak és Theónak azokat a nehéz szavakat!
– Mégis milyen szóra gondolsz? Melyik az a nagyon nehéz szó? – érdeklődtem.
Hát… az, hogy táv-i-rá-nyí-tó… szótagolta keservesen létünk igazán fontos tartozékának nevét.

Beküldte Sámuel nagymamája

Becsapós becézés
Egyik rokonom kisfia nyaralt nálam. Éppen a kávémat akartam a cukorpótlóval megízesíteni, mikor a gyerek kíváncsian megkérdezte:
– Az mi az? Amit a kávédba teszel!
– Cukorpótló. Édeske.
– És az milyen ízű?
– Milyen lenne? Benne van a nevében. Édes. Nem egyértelmű?
– Hát, nem is tudom – válaszolta a gyerek elgondolkozva. A sóska is savanyú!
– Hogy jön ide a sóska? – értetlenkedtem.
– Nem érted? Hát édes-ke, sós-ka
(T. I.)