Egész életemben vágytam arra, hogy elmenjek önkéntesnek. Úgy éreztem, itthon minden lehetőségem megvan, jó dolgom van, és mégsem becsülöm meg igazán. Gyermekkorom óta tudatában voltam annak, hogy nagy szegénység van a világon, és azt éreztem, hogy akarok tenni ez ellen, segíteni akarok, és főleg a gyerekeken.
Mialatt az egyetemi felvételi eredményeimre vártam, elkezdtem keresgélni különböző szervezeteket, akik önkéntes munka közvetítésével foglalkoznak, majd rajtuk keresztül jutottam el Ghánába. Itt választhattam, hogy milyen helyre szeretnék kerülni. Én a legszegényebb falut választottam. Három hétig voltam ott: az első két hét alatt árvaházban dolgoztam, majd az utolsó héten egy olyan iskolában, ahova árvagyerekek járnak. Soha életemben nem gondoltam volna, hogy lehet így lakni, ahogy ezek a gyerekek laktak. Mindenki a földön aludt, szorosan egymás mellett, wc nem volt, zuhanyzóul pedig egy vödör víz szolgált. Ezt elképzelni nem lehet, csak átélni.
Az árvaházban csupán annyi dolgom volt, hogy játsszak a gyerekekkel, közelséget és szeretetet adjak nekik, mert leginkább abban szűkölködtek. Minden öleléskor annyira kapaszkodtak belém, hogy úgy éreztem, sohasem akarnak elengedni. A legjobb az volt, hogy éreztem mennyire hamar a szívükbe zártak, mennyire ragaszkodnak hozzám, és hogy mennyire fontos vagyok számukra. Ritka jelenség voltam köztük, fehér bőröm és szőke hajam nagy csodálatnak örvendett. Sokat simogattak, vizsgálták az arcformám, a szemem színét, és azt, hogy miben vagyok más, mint ők. Nagyon vicces volt, mikor fényképeztem őket, és utána megmutattam nekik a képeket. Hirtelen mindenki modell akart lenni, és maguk is fényképezni akartak. A mobiltelefon is nagy dolog volt számukra, nap mint nap csodálták és próbálták felfedezni minden funkcióját.
Nem csak én próbáltam adni nekik valamit, hanem rengeteget tanultam is. Például azt, hogy az ember milyen könnyen panaszkodik, mikor valami nem tetszik neki. Millió választásunk van, és mégis apróságokon akadunk ki, és elégedetlenkedünk. Ezeknek a gyermekeknek nincs választása, nincs lehetőségük panaszkodni, örülnek, ha ételt kapnak. Ez akkor volt a legelviselhetetlenebb, amikor egy három éves kislány, aki maláriás volt az ölemben feküdt, és percről-percre rosszabbodott az állapota. Kértem, hogy csináljanak valamit, de csak azt a választ kaptam, hogy talán már csak két napja van hátra. Elmesélték, hogy pár napja is meghalt így egy kislány. Nincs pénzük, ilyen az élet, mondták. Tehetetlennek éreztem magam, és csak arra tudtam gondolni, hogy ezt meg kell akadályoznom, hiszen a malária gyógyítható! Végül én magam vittem be a kislányt a kórházba, és kifizettem a kezelését, ami 150 koronába került. A kislány életben maradt. A legjobban az fáj, ha belegondolok, hogy hány gyermek halt meg mióta én eljöttem, és még hányat megmenthettem volna... Ez nagyon fáj
Hogy elmennék-e még egyszer? Gondolkodás nélkül. Úgy érzem, mint ember, nagyon sokat változtam. Ma kétszer átgondolom, mielőtt panaszkodom valamire, és értékelek mindent, amim van. Jelenleg szociális munkásnak (socionom) tanulok, és a tanulmányaim során újra lesz lehetőségem Afrikába menni. De akkor mindenképpen több mint három hétre megyek. Az álmom az, hogy építhessek egy árvaházat azoknak a gyerekeknek, akik az utcán vannak. Mert nekik, még annyijuk sincs, mint azoknak, akik a földön alszanak.
Úgy gondolom, hogy mindenkinek szüksége lenne arra, hogy ezt átélje, és hogy meglássa, mennyire igazságtalan az élet. Ha lehetőségetek adódik egy ilyen munkára, semmiképp se szalasszátok el! Én csak ajánlani tudom, és higgyétek el, gazdagabbak lesztek tőle egy életre!
Sóos Krisztina
