Kamaszkorom szörnyűséges élménye volt minden évben a húsvét. Rémesen utáltam az azt megelőző napokat, mert anyám szigorú utasításait követve, takarítani kellett. Valahogy mindig az én dolgom volt a szőnyegek kimosása, ami fárasztó munka volt számomra. A vitrines szekrény rengeteg nippjének áttörölgetése is valahogy rám ragadt. Nem szerettem! Mentem volna csavarogni inkább, vagy tévét néztem volna, vagy egyéb fontos dolgot kellett elhagynom a nagytakarítás miatt. Anyám sütött, főzött, takarított, olyan rítusokat követve, amelyeket ősidők óta beleneveltek a lányokba. Én meg csak morogtam magamban, hogy minek ez?

 

 

Amikor végre eljött húsvét hétfője, a locsolkodás napja, az első élményem mindig a nyakam közé kapott víz volt, amelyet apám zúdított rám az ágyba. Erre ébredtem minden alkalommal. Vihogva, visítva a hidegzuhanytól. Egyszer hamarabb ébredtem, mint ahogy apám ébresztett volna, és próbáltam kicselezni azzal, hogy elbújtam. Akkor sem úsztam meg, mert apám becserkészett, és duplán kaptam a vízből. Apám is, a belénevelt szokásoknak megfelelően, a három nőjét - anyámat, a húgomat és engem - rendesen meglocsolt, hogy nehogy elhervadjunk! Nem vette volna a lelkére, ha az ő hanyagsága miatt hervadoztunk volna, tehát végezte a dolgát.

 

Amint túl voltam a reggeli „apám-rítuson”, szépen felöltöztem - új ruha, új cipő-, és vártam a locsolókat. Néhányan szólóban szállingóztak, ezek főleg a kisebb fiúk voltak, de az igazi, a velem egykorúak várása volt. Tudtam, hogy jönnek! Az osztálytársaim, azok haverjai, bandába verődve járták a lányos házakat 10-15 fős csoportokban, és óriási felhajtást rendeztek. Legtöbbször azt a cselt csinálták, hogy egy valaki közülük kopogott az ajtón, elhitetve a kikukucskálásomra, hogy egyedül van csak. Ahogy ajtót nyitottam, oldalról előugrottak a többiek, és szabályosan lerohanták az egész lakást, miközben szódásszifonból locsolva csurig áztattak. Vagy többen elkaptak, bevittek a fürdőszobába, és ruhástól mindenestül beraktak a kádba, és a zuhannyal locsoltak meg. Mivel 2-3 ilyen banda volt, nem győztem átöltözni. A fiúk minden kaját befaltak. Volt olyan év, hogy az utolsó csapatnak már nem maradt a szokásos húsvéti menüből semmi, és anyám kétségbeesett, hogy nem tudja mivel kínálni a vendégeket. Gondolt egyet, és hatalmas tálcányi zsíros kenyeret szolgált fel uborkával a srácoknak. Mit mondjak? A következő évben a fiúk zsíros kenyeret követeltek, mondván, hogy már rá sem bírnak nézni a sonkára, süteményre, és végre „normális” kaját ehetnek.

 

Ezek a húsvéti locsolásos élmények oly annyira belém ivódtak, hogy manapság is hiányoznak számomra. Óriási élmény volt! Szerintem a mai lányoknak-fiúknak is jót tenne ilyen „csapatépítő kurzus”.Összekovácsolt minket, barátokká erősödött a kapcsolatunk, amelyek ma is érvényben vannak. Tényleg sajnálom a mai srácokat, hogy ők kimaradnak valamiből, mert elutaznak valahová a húsvéti macera elől, a lányok bezárják az ajtót, nehogy valaki odatévedjen. Hiba! Hiba! Hiba! De lelkük rajta!

 

Én örülök, hogy volt ilyenben részem.