Mottó: „Nono, fiam, nono. Fából talán nem lehet hidat építeni?”

A Göteborgi Könyvvásár számtalan színpadi programja közül az egyiket így hirdették: Híd Pippi és Maszat között. Svéd és magyar gyerekírók beszélgetése. A beszélgetés nyelve az angol, ideje kb. 20 perc (moderátor nincs), a részvevő írók: Martin Widmark, Mårten Sandén, Berg Judit, Jeney Zoltán és Varró Dániel.

Mi tagadás, mindezek hallatán felmerült bennem néhány kétely. Hogyan és miből fogunk mi hidat építeni, hiszen nem is ismerjük egymást, ráadásul a húsz perc nagyjából arra elég csupán, hogy mind az öten bemutatkozzunk! Ráadásul az első két név nagyon sokat jelent Svédországban, hiszen a két legmenőbb, több százezres példányszámban eladott gyerekíróról van szó. (Martin Widmark Lassze Maja Detektívirodája-sorozata magyarul is olvasható, Sandén-könyv ugyan nem jelent meg nálunk, de ő a legnagyobb svéd gyerekkönyvkiadó, a Rabén&Sjögrén sztárja, azé a kiadóé, ahol Astrid Lindgren is dolgozott.)

A három magyar név viszont – csengjen bármilyen szépen magyar földön – bizony semmit nem mond a svédeknek. Éppen úgy, mint ahogy a Maszat szó sem. (Mellesleg szólva, az sem volt egyértelmű, hogy a beszélgetés címadói a Maszat-hegyre, avagy az én Maszatomra, Hóchóc barátjára gondoltak-e, vagy esetleg frappánsan mindkettőre, akkor viszont mit keres a körben Jeney Zoli, aki ugyan a Rév Fülöp-könyvek kiváló szerzője és a HUBBY titkára, de maszatosnak semmiképpen sem nevezhető.) Ráadásul a szervezők utaltak rá, hogy egy ilyen színpadi beszélgetés akkor jó, ha vicces és szórakoztató, amellett persze, hogy nagyon érdekes, előremutató, gondolatébresztő és profi. Mindezekből talán kiderül, hogy Zolival és Danival némi szorongással készültünk a péntek délutáni fellépésre.

Szerencsére volt alkalmunk a beszélgetés előtt svéd kollégáinkkal találkozni. Félrevonultunk az írók számára fenntartott kávézóba, hogy megismerkedjünk, és kisüssük, mit is fogunk kezdeni egymással a közönség előtt, vagyis honnan, hová, miből és hogyan szeretnénk hidat építeni. Eredetileg még az az eretnek gondolat is megfordult a fejünkben, hogy előre megbeszéljük a kérdéseket és válaszokat, de végül nem maradt időnk efféle óvintézkedésekre, mert túlságosan jól éreztünk magunkat együtt. Miközben tisztáztuk a svéd és magyar gyerekirodalom közti alapvető különbségeket, kiderült, hogy mindnyájan szeretünk nevetni, és cseppet sem bánjuk a kihívásokat. Vagyis elhatároztuk: az előre kitalált kérdések helyett legyen inkább csata, egy igazi svéd-magyar barátságos mérkőzés. Annyiban állapodtunk meg csupán, hogy az elején mindenki három mondatban bemutatkozik, aztán Martin Widmark teszi fel az első kérdést.

Érdekes látványt nyújtottunk öten. Martin Amnesty International-es pólóban a laza irányt képviselte, Mårten halványkék öltönyét és fáradt rózsaszín selyem nyakkendőjét, mintha skatulyából húzták volna ki, aztán ott volt a copfos-bozontos Varró Dani, a konszolidált külsejű, szelíd tekintetű Jeney Zoli és én, aki egy rettentően kényelmetlen magas sarkú cipőben igyekeztem helytállni a férfiak között.

A svéd és magyar gyerekirodalom talán legszembetűnőbb különbsége, hogy a svédek számára nincsenek tabuk. Annál többre tartják a gyerekkönyvet, minél több rázós ügyet feszeget: garmadával jelennek meg náluk a toleranciáról, másságról, betegségekről, családi problémákról szóló könyvek, de találunk jól menő kiadványokat a kakilás-pisilés, egyéb testfunkciók és halál témakörben is. Nem csoda, hogy Martin első jól irányzott támadása ezt a területet célozta meg, amikor nekem szegezte a kérdést: „Mondd csak, Judit, mi mindenről nem írhattok ti, magyarok?” Bár előrebocsájtottam, hogy írni bármiről írhatunk, kénytelen voltam elismerni, hogy a legtöbb kiadó nem szívesen kockáztatja meg olyan művek kiadását, amelyekből csupán néhányszáz kötet fog elkelni. Márpedig a tabukat feszegető gyerekkönyvek ritkán kerülnek Magyarországon a bestseller listák élére. Igaz, az utóbbi években megnőtt az érdeklődés, és több kiadó is előállt problémákat feszegető könyvekkel, a svédek nyitottságától még nagyon messze vagyunk.

Persze az ellentámadás sem maradhatott el, így visszadobtam Martinnak a kérdést: milyen érzés úgy írni, hogy állandóan PC-nek, vagyis „politically correct”-nek kell lenni? Mert a svéd kritika könyörtelenül lehúzza azt a könyvet, amelyikben a szereplők közt nem egyforma a nemek aránya, nincsenek bevándorló gyerekek vagy legalább egy kerekes székes mellékszereplő. Ez is kötöttség a javából, még ha éppen ellentétes irányú is!

A tabuk után hamarosan szóba kerültek az illusztrációk is, ahol szintén nagy a különbség a két kultúra között. A svéd írók a fejünkre olvasták, hogy túlságosan ragaszkodunk a hagyományos, szép rajzokhoz, és gyakran félünk azoktól a könyvektől, amelyekben absztrakt, groteszk vagy szokatlan képi világ jelenik meg. Mi tagadás, sokféle irány van, amerre érdekes volna nyitni! A svéd gyerekkönyvek illusztrációi magyar szemmel nézve elég gyakran ijesztőek, túl felnőttesek, morbidok vagy egyszerűen csak rondák. Igen, ezt is bátran a szemükbe mondtuk: RONDÁK! De a két svéd csak nevetett. Nekik cseppet sem tűnik rondának az, amit mi annak látunk, annyira megszokták már a saját rajzolóik különleges, számunkra legjobb esetben is „bevállalósnak” nevezhető stílusát. Abban mindenestre egyetértettünk, hogy a vizuális látásmód fejleszthető. Itt ugyanúgy igaz az alapelv, mint a világ bármely területén: annál gazdagabb, annál sokszínűbb egy kultúra, minél többféle összetevő alkotja.

 Svéd kollégáinkat az is nagyon érdekelte, mi minden nehezíti a magyar írók munkáját. Jeney Zoli stand-up-oshoz illő pókerarccal vágta rá, hogy a szerkesztők. A közönség kuncogott, Martin Widmark pedig bocsánatkérően integetett le a nézőtérre, ugyanis az ő szerkesztője is ott ült, igencsak meglepődve Zoli állításán, mivel Svédországban a szerkesztő többnyire a lelki támasz és legfőbb segítő szerepét tölti be. Persze hamarosan következett Zoli magyarázata: a magyar szerkesztők nemcsak az írók munkáját segítik, de egyszerre a kiadó érdekeit is szem előtt tartják, így gyakran előfordul, hogy az íróknál sokkal konzervatívabb nézetet képviselnek.

Ezen a ponton nem tudtam nem hozzátenni, hogy időnként maguk az olvasók is ellenséggé válhatnak. A hallgatóság most már felhördült, és Mårten Sandén is hitetlenkedve rázta a fejét, de hamar megértették, miért vetemedtem efféle kijelentésre, amikor Varró Dani elmesélte az elmúlt évek három egymást követő versbotrányát. A felháborodást mindhárom alkalommal egy-egy tankönyvbe bekerült vicces, kortárs gyerekvers robbantotta ki, tavalyelőtt Lackfi Jánosé, tavaly Varró Danié, idén pedig Tóth Krisztináé. A feldühödött olvasók azt követelték, hogy azonnal távolítsák el a tankönyvekből ezeket a verseket, amelyekből – szerintük – a gyerekek buta és veszélyes dolgokat tanulhatnak. A probléma abból fakad, hogy egyesek szó szerint próbálják értelmezni az irodalmi műveket, úgy, mintha a „Boci-boci tarka, se füle se farka” kezdetű dalt akarnák betiltatni azzal a felkiáltással, hogy efféle fületlen-farkatlan borjúk megijesztik a gyerekeket, mivel külsejük alapján horrorfilmbe valók.

Nem csoda, hogy ezek után rátértünk az utolsó nagy témára: hogyan lehet a mai nemzedékből irodalmat értő, gondolkodó olvasókat nevelni. Úgy tűnik, az olvasás tanítása és az olvasóvá nevelés Svédországban és Magyarországon egyaránt égető kérdés, mivel a gyerekek olvasási kompetenciája évről-évre csökken. Mindnyájunknak szívügye ez a téma, így a barátságos összecsapás végül közös megegyezéssel zárult: a hivatásunk nemcsak boldoggá tesz minket, de komoly feladatokat is ró ránk. A híd ily módon végül tényleg felépült, és zárásként az is kiderült, hogy ötünket otthon összesen tizenöt saját gyerek inspirál.

Berg Judit