Veress Mária itt él közöttünk; Erdélyből került Svédországba mintegy húsz éve. Dolgozik; gyermekeit felnevelte, most unokái cseperedését is segíti, amikor csak ráér. Istápolja idős édesanyját. Olyan, mint bármelyikünk, aki idegenbe szakadt, és aki idejével, életével, energiájával úgy próbál gazdálkodni, hogy jusson is, maradjon is. És mégis más, mint legtöbbünk, mert még írásra is jut ideje. Kiizzadja magából a feldolgozott emlékeket. Nem az igazgyöngy jut eszembe írásairól, inkább a borostyán, mert magukba zárják azt, ami elmúlt, de értéke megőrzendő. Ott van köztük a család, a nagymama, az édesapa, a férj, a gyerekek, a kutya, a barátok, ismerősök, a régi, meghitt otthonok, közösségek, szokások. Veress Mária sorra előveszi őket, mint féltve őrzött porceláncsecsebecséket; körbeforgatja, minden oldalról megnézi őket; finom ecsetvonásokkal elevenebbé tesz egy-két árnyalatot, aztán odanyújtja őket nekünk is, hogy mi is körbejárhassuk, megismerhessük azokat. Megmutatja a helyzetekben az abszurdot, a gyarló emberit; meglátja és láttatja a derűt; megbocsátóan viszonyul a furcsaságokhoz; az olvasóval megosztja hitét, és abban őszintén alázatos.

Olvassuk el, ha tehetjük, Veress Máriának az Ághegy Könyvek sorozatban kiadott, immár második kötetét, és nézzük, melengessük ezeket a borostyánszemeket, hiszen kicsit mindnyájunkról is szólnak ezek az elbeszélések.

Ónodi Erika