A párommal úgy döntöttünk, hogy a karácsonyt a világ másik felén ünnepeljük meg. Pontosan huszonkét órát utaztunk Baliba. A keleti partra mentünk, hiszen ott találhatók a sziget legjobb merülési pontjai. Minden tökéletes, egzotikus hely, harminc fok meleg, a búvárkomplexum csillagos tízes, a szegénység és a tyúkok kellős közepén egy márványba burkolt palota, kókuszpálmafák a tengerparton, ahol néha a delfinek uszonyai zavarják meg a tengerre vetett tekinteted végtelenségét. Az első két nap eufóriája, merülés, napozás, keleti masszírozás, minden az, amit szemem, szám megkíván.

Itt jön a váratlan fordulat, második estére a jobb lábfejem megdagad, vörös és fáj, és akkora mind egy focilabda. Egy dolog tiszta, a nagy kérdés, hogy a két hét után haza tudok-e menni a saját lábamon, vagy az SOS szolgálatát kell igénybe vennem. Szomorú voltam. Egyedül csak Ildikó melegsége volt mellettem. Ágyból nézni az óceán lüktető erejét, hullámait. Egy búvárnak ez olyan, mint a Brutus kése a hátadban.

A majdnem egyenlítőn fekvő falucska dzsungelében a hír robban, a „nagy fehér” búvár beteg.

Vezető búvármesterem aggódik, nemcsak pénzéért, hanem a helyzet lehetetlenségéért.

A kegyetlenül bicegő Attilához a helyiek vezetője odajön, és megkérdezi, hogy bízok-e benne?

Megkérdem, hogy érti ezt?

A kérdés visszajön, bízok-e benne?

Fájdalmamban, kiszolgáltatottságom miatt, vagy a jó Isten tudja miért, igennel válaszolok.

Erre azt mondja, hogy a „varázslóval” kell találkozzak (csak én hívom őt varázslónak!). Megint igennel válaszolok. A varázslót belopják a személyzeti bejáraton, hiszen kultúr fehér ember - főként ha az svéd - házában mindenféle varázsló ne járjon!

Vad kinézetű, ázsiai erős fekete csapzott haja van. Csak tamilul beszél. Egymás szemébe nézünk. A szeme olyan, mint a Dzsungel könyvében, Ká kígyó szeme, változtatja a színét, néha a pupilláját sem látom. Megint igennel válaszolok.

Érzéstelenítő meg minden nélkül elkezdi a lábam masszírozni. Csodák csodája másnap reggelre lábra állok, habár nem sokáig, délutánra megint bedagad a lábam.

Üzenek, hogy jöjjön a varázsló megint, ekkor már ösztönösen bíztam benne. Megérkezik. Ildi nincs itthon. Csóválja a fejét. Fordítom nincs, csak az ujjaival hármat mutat. Kiderül, közli velem, hogy a tegnap egy helyen volt bedagadva, ma három helyen. Szememmel, kezemmel kérdem, mi legyen? „Ká” szemeivel inti, legyek nyugodt. Nekifog a nagy varázslásnak. Nem vagyok nő, de talán egy szülést éltem át?! Minden egyes izomköteg izmait egy fadarabbal helyre nyomja. A fájdalom határtalan, valószínűleg csak szégyenérzetem miatt nem sírok. Az, hogy megizzadtam, a legkevesebb, csak annyira emlékszem, hogy megkérdeztem holnap jön-e? A fejét rázza, mutatja, hogy hatkor visszajön. Így is lesz. Hatkor ott van a prezídium, Ildikó, a búvárvezető, a varázsló, na meg én. Az öklöm görcsbe szorul, jönnek a fájdalmak megint. Erre közli a tolmácson keresztül, hogy álljak fel. Mondom, hogy nem tudok, még a fürdőig sem bírtam elmenni. Ragaszkodik, álljak fel! Négy óra után lábra állok, semmi fájdalom! Másnaptól megint merülés. A varázsló, akiről kiderült, hogy hindu szerzetes, elégedetlen volt szaktudásával, mivel ez neki két napjába került. Ezen mosolyogni? Elgondolkodtató!!!

Egy napig fekvő beteg voltam. Az óceán kéksége mellett meditálni kezdtem, mert csak ez volt adva.

Beláttam, hogy mennyire dogmatikusak tudunk lenni, csak az egy és mi igazságunk világából nem akarunk kilépni. Mennyi mindenről nem tudunk, és sajnos sokszor nem is akarunk tudni.

Felmerült bennem a közösségi életünk, volt időm bármilyen témára ...

Arra jutottam, hogy néha tükörképe rohanó életünknek. Talán többször kellene felnézni, körbe nézni, hogy jó felé haladunk-e? Válaszaim nincsenek, de azt hiszem, hogy ez minden vezetőre néha ráférne. Újra jelöltetem magam a Kőrösi vezetőségébe, habár nyugodtam kijelentem, nem vagyok biztos, én kell-e, hogy ott legyek tíz év után. Ha maradok is, remélem, megmarad az a nyitottság bennem, hogy a közösségünk érdekeit képviseljem. Legalábbis remélem!

Quo vadis Attila? Quo vadis Kőrösi?

 

Csata Attila, Göteborg