2013 májusában, egy csütörtöki napon, a Magyar Szenior Klubba voltam hivatalos. Gröndal gyönyörű környezetében, parkok, és virágzó, illatozó fák alatt sétálva jutottam el az otthonba, ahol Marika már az ebédhez valókat készítette elő. Rend és tisztaság fogadott, és egy nagyon barátságos helyiség, ahol sok növény, könyv, film, és egy zongora teszi marasztalóvá a szoba légkörét. A beérkezők fő célpontjai azonban természetesen az asztalok és a székek, hiszen mire megérkeznek, már terített asztal fogadja őket, amire hamarosan mindenki meg is kapta a finom ebédjét. Nagyon jó érzés volt látni, hogy minden idős magyar ember szeretettel, mosolyogva jön ide és igazán kedvesen, barátságosan fogadtak engem is, pedig még sosem láttak. Itt szeretném megköszönni nekik is, hogy találkozhattunk és beszélgethettünk, remélem, még lesz rá lehetőségem!

Marikával ebéd után tudtunk leülni elkészíteni az interjút, de addigra ő már elmosogatott, és mindent el is pakolt, az idősek körül segítő lányokkal rendet tettek a konyhában is.

 

Palotai Mária

 

 - Kérlek, mesélj arról, hogy hogyan kezdődött az idősekkel való áldozatos munkád?

Az, hogy itt mi hogy néz ki, az nem egyedül az én munkám, hanem egy csapatmunka, és nemcsak azért, mert egy egyesületről van szó. Az egyikünk könyvel, a másik mindig bejön megteríteni, a harmadik is önzetlenül segít, tehát ez egy igazi és fantasztikus csapatmunka.

Az egész úgy kezdődött, hogy 2000-ben mi hallottuk, hogy más bevándorló egyesületek idősei számára Stockholm városa ad anyagi támogatást, hogy fenntartsanak egy olyan stílusú nyugdíjas klubot, ahol anyanyelvükön tudnak beszélni egymással. Mert azt biztosan tudják a svédek, hogyha valaki otthon ül, és nem megy társaságba, akkor előbb-utóbb depressziós lesz, ami rengeteg pénzébe kerül a társadalomnak, hogy meggyógyítsa. A svéd társadalmi élet példaként szolgálhatna minden Európai országnak. – jegyzi meg. 

Szóval egy évig járkáltam, hogy ez létrejöhessen, és kaphassunk egy kis anyagi támogatást, mert addigra már a sok feltételnek megfeleltünk. Eredetileg úgy volt, hogy a Magyar Házban leszünk, de aztán úgy döntöttünk, hogy keresünk egy másik helységet, ez nem az, amiben most vagyunk (teszi hozzá), hanem egy másik kényelmes lakás volt. De ott a bejárat nagyon keskeny volt, és tolószékkel, rulátorral nem lehetett közlekedni, ezért azt gondoltuk, hogy hosszú távon ez csak rosszabb lesz, ezért muszáj lesz másikat keresnünk. Mivel mindkét helyiségnek ugyanaz a személy a fenntartója, ezért cseréltünk – ez legalább 50 négyzetméterrel nagyobb is az előzőnél.

 

Ez a mostani helyiség itt állt üresen régóta, és egyszer megnéztük, de sok változtatás, felújítás kellett. Az ebédlő eredetileg L-alakú volt, úgy lett leválasztva a mostani kisebb számítógépes szoba – egy fallal, a konyha megvolt, de oda vettünk mosogató gépet, és új vezetékeket is kellett behúzni, a wc-ket egybenyitottuk, újra csempéztük, mindenhol kifestettünk, tehát volt vele egy kis munka.

 

- Hát, azért ez nem kis munka… És mely napokon találkozhatnak itt az emberek egymással?

 Hetente kétszer vagyunk nyitva, hétfőn és csütörtökön, ilyenkor mindig van program is az ebéd mellett, amit előre kiküldünk.

 

- Milyen programjaitok vannak?

Például vendégünk volt Veress Zoltán, aki a könyveiről mesélt, az EKE Kiadásában megjelent műveiről, vagy Jókairól, Kosztolányiról, Mikszáthról… Aztán mikor Magyarországon jártam, mindig megvettem a különböző könyvek filmfeldolgozásait videón, így néztük meg az előadás után a Pacsirtát, a Különös házasságot… - rengeteg DVD-nk van. Dobos Kálmán is fantasztikus előadásokat szokott tartani. Ő szinte mindenhez ért: matematika-fizika szakos tanár volt, de nagyon érdekli a történelem, gyönyörűen fényképez – és arról is szoktunk előadást nézni. Régebben, amikor még jobban mozogtak az időseink, akkor többször mentünk hajókirándulásra, voltunk többször Rigában, Helsinkiben, Tallinban kétszer is.

 

Idén voltunk Bükkfürdőn, ami ezúttal nagyon jól sikerült, rég volt már, hogy ennyire jól, pedig nyolcszor-tízszer mentünk már, de még ilyen jól sosem sikerült, mint idén. Tizenegyen voltunk a csoporttal, és olyan jó volt a hangulat, … Húsvét után indultunk és egy hétig voltunk ott.

 

- Hogyhogy mindig oda mentek?

Ez úgy működik, hogy a bükki Önkormányzat vendégházában lakunk, mert sok-sok évvel ezelőtt ott nyaraltam Bükkfürdőn, és megkerestem az ottani öregotthont. Meséltem nekik, hogy mit csinálok itt Stockholmban, és meghívtak, hogy jöjjünk le oda. Ezért jövünk azóta. Sajnos ők még sosem jöttek el hozzánk, de remélem, hogy majd csak eljönnek, hiszen mindig hívjuk őket… Először ingyen láttak vendégül, de most már fizetünk, mert én szégyellem, hogy innen lemegyünk és nem fizetünk. Azok az öregek úgy várnak minket ott, hogy azt elképzelni nem lehet! Nekik ez óriási esemény, hogy mi jövünk a „világ másik feléről” és meglátogatjuk őket.

 

- Milyen jó, így tényleg mindenki örül! Ki a borvíznek, ki a látogatóknak. 

Igen. Most például voltunk egy nagyon jó borkóstolón Fertőrákoson egy borospincében, és onnan átmentünk egy étterembe. Az egyik klubtagunk akkor volt éppen 85 éves, és köszöntöttük, énekeltünk – akkora sikerünk volt az étteremben, hogy az nem igaz! (nevet) Ő is meg volt hatva, nem gondolta, hogy torta is lesz, meg minden…

 

- Hát, azt el is hiszem. Hogy sikerült ezt így megszervezni?

Telefonon lebeszéltem az étteremtulajdonossal, és ő Fertőrákosról csak ezért bement Sopronba, mert ők nem sütnek, de mikor mondtam, hogy 85 éves, akkor ő azt mondta, hogy akkor feltétlenül bemegy Sopronba, és hozott tortát. Nagy öröm volt (mosolyog).

Aztán van egy klubtagunk, Révay László, akit az agykutatás érdekel, és akkor arról mesél, vagy a világegyetemről is szokott előadás tartani más valaki. Ha papok érkeztek Kárpátaljáról, vagy máshonnan, akkor támogattuk őket és ők is tartottak előadást – Molnár Veress Pál sokszor jött hozzánk, és György Horváth László is többször meglátogatott minket. Ők felolvastak a Bibliából és beszélgettek az emberekkel, és néha gitárral együtt is énekeltünk.

Az ünnepeket is megtartjuk: karácsonykor mindig töltött káposzta van és bejgli, szilveszterkor pezsgőzünk, és veszünk hurkát-kolbászt egy magyar hentestől, húsvétkor mindig van füstölt sonka és tojás – pont ahogy Magyarországon, most, amikor meg midsommar lesz, akkor pedig van lazac, meg amit a svédek szoktak enni.

 

- Nagyon sokszínű az egyesületi életetek. Mindig ezt akartad csinálni? Vagy miért az öregekkel való munkát választottad?

Onnan indult ki, hogy először Tompa Annával csináltunk gyerektáborokat, de aztán mindenféle változás miatt a közös munka nem működött. Ezért akkor végig gondoltam, hogy több mint negyvenévesen mit tudnék csinálni svédtudással, magyartudással és jó szervezőkészséggel. Karriert már nem fogok befutni egy svéd cégnél, tehát akkor használjam ki azt, amim van. Ha gyerekek már nem, akkor az öregek. 

 

- Hogy sikerült szervezetbe összefogni a magyar időseket?

Szerencsém volt főleg, mert volt egy olyan egyesület, amibe főleg ’56-os magyarok „tömörültek” – és ez akkortájt oszlott fel, mert nem nagyon működött. Ezért mi azt találtuk ki, hogy csak nappal legyenek a foglalkozások és ne este, ezért egy részük automatikusan jött hozzánk.

 

- Hát, azért a szerencse ehhez kevés. Honnan tudott a többi idős magyar arról, hogy van ez az egyesület és ide lehet jönni?

Ez az egyik szívfájdalmunk, hogy nem értjük, hogy miért nem jönnek többen – pedig mi mindenkit szeretettel várunk. A másik gondunk az, hogy nem jönnek újak és nem fiatalodnak, pedig kár lenne ezt az egészet feladni, mert ez egy bejáratott út, amit csak folytatni kellene.

 

- Mi ad erőt a folytatáshoz? Mi az, ami a sok nehézség, másik munkád mellett ösztönöz?

Hogy nem adom fel. Egyszerűen az, hogy szeretem, amikor az emberek jól érzik magukat körülöttem. És valahol ez is egyfajta vendéglátás: az ember főz, örül, hogy az emberek jól érzik magukat, és nem akarnak elmenni, hanem már öt-hat órája ott maradnak. Ezért én is örülök, amikor mind a három asztal megtelik, örülök, hogyha beüzenik a konyhába, hogy milyen jó volt az ebéd, vagy ha megkérdezik, hogy maradt-e, mert szívesen vinnének haza. Olyan vagyok, aki meg akarom mutatni, hogy megcsinálom.

 

 

- De egyszer sem érzed azt, hogy eleged van és ez már túl sok?

Nem. Soha nem éreztem. Soha. Inkább azt nem tudtam megérteni, hogy a többi miért nem jön velünk.

 

- Hogy tudsz ilyen erősen hinni?

Mert érzem, hogy erre szükség van, és látom is. Látom ezeket az abszolút kiszolgáltatott embereket, mindennek ki vannak szolgáltatva, annak, hogy betegek, annak, hogy nem tudnak svédül, és mi tudunk adni nekik valamit, amitől tovább tudnak élni.

Mindig odafigyelek arra, hogy jó legyen nekik. Például ott a Teri néni esete, aki tolószékben ül és nagyon beteg. Úgy evett az ágyon, hogy félre volt dőlve, nem bír egyenesen ülni az ágyon, mert az egyik lába félig amputálva van. Mikor vitték neki az ételt, akkor azt egy tálcáról féloldalt dőlve ette. Mert őt nem akarták mindig kitolni a közös konyhába, az ő asztala nem volt jó a tolószékhez, és sereg ilyen nehézség... És teltek-múltak a hónapok, amíg én azon gondolkoztam, hogy hogyan lehetne ezen segíteni. Aztán egyszer, mikor adomány bútorért mentünk, akkor megláttam egy állítható magasságú számítógépes asztalt, ami fékezhető és kerekei vannak, akkor megkérdeztem, hogy elvihetem-e. Mondták, hogy igen, mert nem kell senkinek. Akkor én azt beraktam a kocsiba, elhoztam, beállítottuk a magasságot a Teri nénihez, és oda lehet tolni az ágyhoz, le lehet fékezni, így nem tudja eltolni – a könnyei kicsordultak, úgy örült. És annyi ilyen történetem van…. (mosolyog, legyint)

 

Hogy miért csinálom? – kérdezi ő. Hát, nem tudom, én ezt egyszerűen szeretem csinálni. 

A Senior Boende pedig egy vállalkozás, - amit az Öreg otthonnal párhuzamosan csinálunk - , de négy évig Neufeld Robi és én úgy dolgoztunk ott, hogy nem tudtuk, lesz-e belőle valami, mi azért nem kaptunk semmit.

Én főleg kitartó vagyok, ha én úgy érzem, hogy valamiből jónak kell lenni, akkor ezt egyszerűen nem hagyom elmenni. Az utolsó pillanatig kitartok, még akkor is, ha már senki nem bízik benne, de én még akkor is azt mondom, hogy még egyszer meg kell próbálni.

 

- Mi az, amire a legbüszkébb vagy?

Tulajdonképpen arra vagyok a legbüszkébb, hogy 39 évesen kikerültem egy hétéves gyerekkel Svédországba és gyakorlatilag mi megálltuk a helyünket itt, és olyan valamit hoztam - hoztunk létre, mert sokszor a fiam is segített, ami, ha meg is halok, megmarad. Szóval nem az lesz, hogy semmi nem marad utánunk. Ha az idősek otthonát a fiam átveszi, akkor azt soha nem lehet úgy felszámolni, hogy az nem volt. És ugyanez a Senior Klubbal is, ha így vesszük. A másik az, hogy van valami, amit úgy hoztam létre a semmiből, hogy kitaláltam, kijártam, létrehoztam, és ezzel rengeteg embernek örömet okoztam. Aztán az is, hogy a fiam is ide kikerült és megállta a helyét, pedig minden rokon, és minden külső segítség nélkül indultunk ketten, és munkája van, tanul, lakása van, kocsija van.

 

Sokat kell ahhoz dolgozni, hogy az ember elérjen valamit, de itt, Svédországban el lehet érni valamit. Ha az ember valóban kitartóan dolgozik, akkor elér valamit: mi azt értük el, hogy becsületesen élünk, jó jövedelmünk van, és van valamink, amit másokkal is meg tudunk osztani. És szerintem ez az igazi, ott is az áll kinn (mutat a falon lévő kép kiírására): „Egész embernek csak azt ismerjük el, aki nemcsak magának él.” – és én ezt próbálom a fiammal is maximálisan igazán megélni. 

 

- Mi lenne az, amit feltétlenül meg szeretnél valósítani az életedben? Milyen céljaid, terveid vannak a jövőre nézve?

Nagyon szeretném, ha még nagyobb lakásokat sikerülne szerezni. Mert hozzánk sokan eljönnek a magyarok közül, megnézik, és azt mondják, hogy ez nagyon kicsi. Ez valóban így is van. Mert ezek a lakások főleg azoknak jók, akik sok segítségre szorulnak. Nagyon szeretnénk, ha megvalósulna az, hogy lenne tíz-húsz kétszobás lakás, ahol szintén magyarok laknának, hasonló felállással, mint itt. Megszervezni oda is a kétnyelvű segítséget, és akkor lenne ott is egy olyan magyar közösség, mint itt. Sajnáljuk, hogy nincsen nagyobb érdeklődés az öreg otthon iránt sem. Stockholmban pedig nagyon nehéz lakáshoz jutni, de nekünk itt a lehetőség. Mert nálunk csak az a lényeg, hogy idős magyar legyen.

 

- Mit gondolsz, ezt meg lehetne valósítani itt, ebben a házban?

Nem, egy másik házban lehetne ezt megszervezni; mi állandóan ostromoljuk is a háztulajdonost, mert neki rengeteg ilyen háza van Stockholmban. Ezekben a házakban a város a 100%-os tulajdonos, és például az igazgatótanács elnöke a mindenkori felelős politikus a városházán, ő kinn is volt az otthonban, meg a Senior Klubban is – ez elég nagy szó, hogy egy ilyen magas rangú politikus kijön látogatóba. Akkor a Senior Klub csont nélkül meg is kapta a támogatást, amit kértünk. De újabb lakásokat december óta nem sikerült kapnunk. Dehát nem adjuk föl, van még rá pár évem, hogy harcoljak érte… És legjobban azt szeretném, de nemcsak én, hanem mindenki itt, hogy jönne hozzánk más is, megnézni, hogy mi ez, mi van itt. Mert egy idősnél mindent ma kell megcsinálni, hogy jól érezze magát, nem halogatva, hogy majd holnap… Meg kellene tapasztalni, hogy milyenek is vagyunk. Mi tényleg nagyon örülnénk, ha többen jönnének hozzánk. Hiszen biztos van, aki csak otthon ül egyedül, itt meg közösen tudnának reggelizni, ebédelni, előadást hallgatni, együtt beszélgetni… Hiszen valahol ez is egy csepp Magyarország.

 

- Köszönöm szépen a meghívást, a beszélgetést, és hogy ilyen kitartóan tartjátok itt is a magyarság egy lángját. Kívánom Neked, hogy érd el azokat a célokat, amiket említettél, és remélem, hogy több idős magyar fog ellátogatni a programjaitokra!

 

Az riportot készítette és lejegyezte: Kántor Julianna