Nézegetem a Himalájában készült képeimet. Így két hónap elteltével alig hiszem el, hogy ott jártam. Pedig egy éve mennyire „vele” éltem! 

 

Utam első részéről az internetes összeköttetésnek köszönhetően, már beszámoltam a Híradó olvasóinak.

 

Namche Basar, a sherpa nép fővárosa (3450 m)

 

Kathamnduban, Nepál fővárosában gyűlt össze a csapat. Itt megismerkedtünk a túravezetőnkkel, átnéztük és kipótoltuk a felszerelést és egy kimerítő tájékoztatót kaptunk az alacsony oxigénnyomás okozta magassági betegségről, az un. AMS-ről (Acute Mountain Sickness) és tüneteiről. Minél magasabbra megy az ember, annál alacsonyabb a levegő oxigéntartalma és a légnyomás, és annál nagyobb a veszélye annak, hogy megbetegedjünk. Az első tünetei a fejfájás, étvágytalanság, hányinger. Ez a betegség már tengerszint felett 2500 m-re is érezhető lehet. Ha túl gyorsan haladunk felfele, az elégtelen oxigéntartalom és az alacsony légnyomás tüdőödémához, angolul "High Altitude Pulmonary Edema" (HAPE) és végső esetben agyödémához, angolul "High Altitude" (HACE) vezethet. Mindkettő életveszélyes betegség, ha nem jutunk le elég gyorsan alacsonyabb szintekre. Csak a lassú haladás, sok folyadék fogyasztása, no meg a szerencse menthet meg ezektől a betegségektől. Így „felbátorítva” mentünk ki október 22-én hajnalban a repülőtérre, hogy megpróbáljunk eljutni Lukla nevű faluba (2800m). Ez a helység a legtöbb expedíció kiindulópontja, még a legmagasabb csúcsokra tartóké is. A luklai repülőteret Tenzing és Hillary, a világ legmagasabb csúcsa, az Everest első megmászó párosa alapította a 60-as években. Azóta sem fejlődött sem a repülőtér, sem a repülőgépek. Egyetlen kifutópályája 460 m hosszú, 20 m széles és 12 százalékos, kb. 7 fokos dőlési szögű. Ez a világ legveszélyesebb kifutópályája. A luklai repülő csakis akkor közlekedik, ha a hegyekben tökéletesek a légköri viszonyok.

A katmandui felszállópálya sem volt valami igazán biztató látvány.  Mivel Nepálban az autóút majdnem ismeretlen fogalom, sokan utaznak repülővel. Egy félórás repülőút autóval legalább egy hétbe telne. Ezért fogadott minket a repülőtéren mindenféle emberek, rengeteg csomag, tyúkok, kecskék, ládák sokaságának látványa. És hangzavar. Annak ellenére, hogy a túravezetőnk lefoglalta a repülőt számunkra, nem volt egészen biztos, hogy fel is jutunk rá. 

 

Mivel aznap nagyon kedvező volt az időjárás, ha több csoportban is, de mindnyájan feljutottunk Luklába. Innen már csak gyalogosan lehet közlekedni. Minden élelmiszert és felszerelést jakon vagy emberháton szállítanak. Mi, túrázók szerencsére csak a napi vízadagunkat (3-4 liter) és a saját napi ruházatunk kellett cipelnünk. Az első éjszakát egy mély völgyben, a 2740 méteren fekvő Benkar faluban töltöttük. Életemben nem fáztam annyira! -20 fokos hidegre készült hálózsákban, dunna paplan alatt és 2 rend gyapjú öltözetben, sapkával is vacogtam. Ez az élmény kissé megrázott. Ha már itt ennyire hideg van, mi lesz később? Szerencsére az ember nagy ökör, mindenhez hozzászokik. 

 

Kala Patthar (5550 m)

 

Az első két éjszaka után már nem is fáztam. Sőt, az Island Peak alaptáborban már le kellett vetkőzzem a hálózsák alatt, mert melegem volt! Na, de addig még sok víz folyt le a Dudh Koshi Nadi-n!

 

Második nap feldolgoztuk magunk Namche Basar-ba, a sherpa nép fővárosába. Sokan, helytelenül, a hordárokat nevezik sherpáknak. De a sherpa egy nép, akik ezen a környéken élnek. Valószínűleg valamikor réges-régen Tibetből vándoroltak át, vagy a völgyből menekültek fel a sok harc és magas adófizetés elől. A Buddhizmus egyik régi ágát követik, saját nyelvük és népszokásaik vannak. Mivel ezekben magasságokban élnek és évszázadokon keresztül járják a hegyeket (régebben a Himaláján át mentek Indiába kereskedni), jobban alkalmazkodtak a magassági viszonyokhoz, mint a világ bármely részéről idevándorolt turisták. Nagyon szűkös körülmények között éltek, ezért örömmel fogadták és fogadják a munkát adó külföldi sziklamászó turistákat, kiknek a felszerelését viszik és vezetőként szolgálnak mindmáig. A turistáknak köszönhetően az életkörülményeik most már jóval kedvezőbbek, mint Nepál bármelyik részén. A falvak sokkal rendezettebbek, tisztábbak, az emberek jobb ruhákban járnak, mint Kathmanduban. 

 

Pheriche (4240 m) az utolsó olyan település, melynek, ha ma már nem is, de régebben voltak állandó lakosai.  Innen Lobuche (4910 m), majd Gorak Sheep (5140 m) volt az úti célunk, ahol már csak a turistáknak kialakított menedékházakat találhatunk. Ezek az utolsó épületek, ettől magasabbra már csak sátorozni lehet. A mi csoportunk végső célja az Island Peak megmászása volt, de közben, edzés és akklimatizálódás végett több csúcsot is megmásztunk. Gorak Sheepről elmentünk az Everest Base Camp-ra, (5535 m) az Everestre tartó expedíció alaptáborába, majd visszatértünk. 

 

Október 30-án a menedékházhoz közel fekvő Kala Patthar, 5550 méteres csúcsára másztunk fel. Ezen a túrán egy kis kóstolót kaptunk a légszomjból és a magassági levegőből. Nagyon hideg volt, ráadásul a csúcshoz közel rémesen elkapott a hasmenés. Ezeken a magasságokon ilyesmivel is számolni kell. Vagy székrekedésed van vagy hasmenés. Kettő közötti állapotot sem én, sem a társaim nem tapasztaltunk. Szerencsémre meg tudtam várni, míg feljutottam a csúcshoz közel levő kőtömbökhöz ahol könnyíthettem magamon. Ritkán van az embernek az Everestre néző székelő helye. Már csak ez megérte a fáradságot!

 

Aznap vissza is fordultunk, és Dingboche (4410 m) településen aludtunk. Most már valamivel jobban. Tízfős  csapatunk itt ketté vált. Egyesek úgy döntöttek, nekik ebből elég, abbahagyják. Az Imja Tse, angolul Island Peak 6189 méteres csúcsa felé hatan folytattuk az utat. Chukhung-ban (4730 m) még menedékházban aludtunk egy éjszakát. November 3-án megérkeztünk az Island Peak 5050 méteren levő alaptáborába. Egy napot, úgymond, pihentünk. A felszerelést állítottuk be és próbáltuk ki a közeli emelkedőn. Ezen a magasságon megerőltető, bármit is csinál az ember. Itt már sátrakban aludtunk. Szerencsénkre jó idő volt, de rémesen hideg. Éjszakánként a telihold és a milliónyi csillag festőien széppé varázsolta a tájat. Olyan világosság volt, hogy elemlámpát sem kellet használni. Ezt akkor volt szerencsém tapasztalni, amikor a légszomj miatti nyugtalanságomat egy éjszakai sétával voltam kénytelen levezetni. 

 

5370 méteren felvertük az előretolt tábort s megpróbáltunk enni, inni és pihenni, amennyire a szűkös körülmények megengedték. Hatan két kis kétszemélyes sátorban szorongtunk. Hajnal 1 órakor kezdtünk el szedelőzködni, s az elemlámpáink fényénél 2 óra tájt vágtunk neki a sziklának. A hegy elég meredeknek tűnt, s kicsit meglepett, hogy kötél nélkül másztunk. Minél magasabbra jutottunk, annál nehezebben ment a mászás. Minden egyes méterért meg kellett dolgoznunk. Örvendtem, hogy a sötétben nem látjuk a mélységet. 

 

Island Peak (6189 m)

 

Lassacskán eljutottunk a "cramponpoint"-hoz (ahol a szikla és a gleccser találkozik), ott felvettük a hágóvasat s bekötöttük magunkat a kötélbe. Két csoportot alkotva folytattuk az utunk. Innen most már egyre veszélyesebbé vált az út. Jégcsákányunkat jól megmarkolva haladtunk mély gleccserszakadékok mellett, néha át- átugorva egyik-másikat. Ilyenkor kézből biztosítottuk egymást. Pihenni nem volt lehetőségünk, pedig egész szívemből kívántam, de a nap már felkelőben volt, és akkor a gleccser felmelegszik s veszélyesebb lesz. Eljutottunk egy függőleges jégfalhoz. Ezen speciális kötélmászó felszerelés (Jumar) segítségével jutottunk fel. Egy örökkévalóságnak tűnt a mászás. Úgy éreztem, azt a szerencsétlen csúcsot valaki egyfolytában feljebb húzza előlem, mintha nem is közeledtem volna hozzá. Akármennyit lélegeztem, sehogy sem volt elég az oxigén. De az a temérdek óra, amit a biciklin meg a futópályán töltöttem, most meghozta a hatását, mert végül is feljutottam a falon. Már csak az utolsó megpróbáltatás, a pár száz méteres út a hegygerincen választott el a csúcstól.

 

Hogy boldog voltam-e amikor feljutottam? Elsősorban meglepett, hogy milyen kevés hely volt ott fenn. Alig fértünk el, amikor mind a hatan feljutottunk. Sziklamászó vezetőink szerencsére rutinos fickók voltak, s ahogy az első feljutott, egyből biztosító kötelet tett fel nekünk, amibe bekapcsolódva nyugodtabban kuporoghattunk egy pár kép erejéig. A fotózás közben megpróbáltam körbenézni és átérezni a siker örömét, de aztán fordultunk is vissza. Csak mialatt a falnál várakoztam, hogy leereszkedhessek, volt időm és erőm jobban szemügyre venni a tájat és örvendeni is a sikeremnek. Ha eltekintünk a Himalaja hegyvonulattól, akkor a világ harmadik legmagasabb csúcsáról nézhettem körül. Tőlem északra a Lhotse 8516 méteres csúcsa takarta el az Everestet 8848 méteres csúcsát. Keletnek India és a Makalu 8485 méteres csúcsában gyönyörködhettem. Délnek pedig csodálatos kilátás nyílt a jellegzetes alakzatú Ama Dablam 6814 méteres csúcsára. 

 

Másnap sátorbontás után indultunk vissza. A visszafelé út jóval gyorsabban ment. Érdekes módon lefelé inkább észrevettem és örvendtem az egyre sűrűbben feltűnő virágoknak, bokroknak, fáknak. Pár nap, és ismét izgulhattam a luklai repülőtéri felszállástól.

 

Minden kételkedés, izgulás és kemény edzés ellenére, elégedetten gondolhatok vissza a megtett útra. Rengeteg élményt és tapasztalatot szereztem mind az előkészületek, mind maga a véghezvitel során. Megállapíthatom, ez nem csak távolságban és magasságágban mérhető utazás volt, hanem egy önfelfedező és önépítő túra is.

 

Bálint Emese