A Magyar Ház minden valószínűséggel, sokkal nagyobb százalékban mutat be tűzzománc művészeket a többi képzőművészeti ágazatok alkotóihoz viszonyítva - legalábbis amióta én is hozzájárulok a kiállítások szervezéséhez - mint bármely más úgymond „igazi” galéria, hogy csak olyan kiválóságok kiállításait említsem, mint a kolozsvári Nagy Enikő, a Debrecenben élő Nuridcsány Éva vagy a székelyudvarhelyi Elekes Gyula. Tagadhatatlan, hogy ebben van szerepe annak is, hogy a tűzzománc csodálatos technikája, a fém és az üveg hő hatására létrejövő frigye idestova négy évtizede annyira megigézett, hogy én magam is - ha nem is mondhatom, hogy műveltem - de mindenképpen próbálkoztam vele.
Ennek az igézetnek tulajdonítható, hogy évek óta csodáltam a húgomnak, Sántha Jutkának egy Budapesten vásárolt tűzzománc nyakékét, mindaddig, amíg aztán kinyomoztam, hogy ki is ennek az alkotója, és a Magyar Ház Közösség vezetősége meghívta kiállítónkat a SMOSZ évi közgyűlésére, valamint a Március 15, az 1848-as forradalom és szabadságharc 167. évfordulójának megünneplésére a stockholmi Magyar Házba, március 7-én munkáit bemutatni. Eredetileg úgy terveztük, hogy a művész a tapolcai Musical Színpad színészeivel együtt végigturnézza egész Svédországot, de mivel a vidéki elszállásolásával gondok adódtak, így országos szinten csak a SMOSZ évi közgyűlésén jelenlévőknek mutatkozott be a stockholmi magyar közösségen kívül.
Ki is ez a művész, aki megtisztelt jelenlétével? A neve Paál Sándor, a Budapesti Műszaki Egyetemen szerzett építészmérnöki diplomát, ott ismerkedett meg a tűzzománc technikájával, és ahol első lépéseit a kiváló szobrász, néhai Kákonyi István irányította. Budapesten él, két felnőtt fia van, felesége, Jakó Edit, aki nemcsak múzsája, de legkonstruktívabb kritikusa is, ugyancsak művész, textiltervező. Paál Sándor munkái eljutottak a világ minden tájára, kiállításaival szerepelt a Kárpát-medencétől az Ibériai félszigetig. Északon, a Skandináv-félszigeten azonban most mutatkozik be első alkalommal.
A tűzzománc készítéséhez az alkotói tehetségen kívül pontos mérnöki tudás is szükségeltetik. A fémet, amely a tűzzománcot hordozza majd, először alaposan meg kell szelídíteni: izzítani-hűteni-lágyítani-maratni, különböző módokon kell megmunkálni, hogy alkalmas legyen azokra a fizikai-vegyi folyamatokra, amelyek során szétválaszthatatlanul eggyé válik az égetőkemencében az üvegporral. A folyamatok bonyolultak, egészséget veszélyeztetők - gondoljuk csak a fémek savas maratására, az azbesztlap puszta jelenlétére, amelyre a kemencéből a készülőben levő darabot kiemelik, a belehelt fém- és üvegporra. A művész mégis minden kockázatot vállal a teremtés gyönyörűségéért, mert az eredmény a templomok napsütésben ragyogó színes üvegablakaira emlékeztető alkotás, a fényáteresztő és -elnyelő színek és elemek szövevénye.
A technika több ezer éves, a művészettörténet perzsa eredetűnek írja le, ahonnan használata nyugatra: Egyiptomba, Görögországba a Római birodalomba terjedt. Furamód keletre, Kínába, Japánba csak későn, a Krisztus utáni XII-XIII. században jutott el. Ennél mi sokkal szerencsésebbek vagyunk – kizárt, hogy őseink a honfoglalás előtt ne kerültek volna kapcsolatba a tűzzománc alkalmazásával, de nem sokkal az után mindenképpen: Szent Koronánkat nem kevesebb, mint 27 tűzzománc kép díszíti, amelyek közül 19 görög, illetve latin feliratú arckép: az Atya, a Fiú, a Szűzanya, 2 arkangyal, 4 szent, 8 apostol, és 2 császár arcképei, a többi 8 pedig dekoratív elem.
Nem akarlak benneteket a zománckészítés történek részletes ismertetésével terhelni, megemlíteni csupán a magyar, azaz erdélyi sodronyzománcot szeretném, meg eszetekbe idézni a magyar reneszánsz tűzzománccal, ékkövekkel és keleti gyöngyökkel díszített ékszereit, a például sárkányölő Szent Györgyöt formázó násfákat, a karkötőket, menteboglárokat, kösöntyűket, amelyek előállításának hagyományát később újraelevenítették a XIX. század második felében. Az ékszerek készítése minden bizonnyal egyike a legősibb alkotóművészeti tevékenységeknek, ezt követte az ábrázoló művészet, amely megelőzte az írásbeliség kialakulását és a valóság rögzítésének legősibb formája volt. A tükör mitikus, misztikus, szakrális lényege közismert, és mind a mai napig él, gondoljunk csak a Tükröm-tükröm, mondd meg nékem varázsigére és a tükör szerepére a Hófehérke meséjében, vagy arra hogy Alice a tükrön keresztül jut Csodaországba. A hiedelem szerint a visszajáró lélek a valóságban nem, de a tükörben megpillantható. A tükröket takarják le, ha halott van a házban, és szerelmi zálogként tükrös szívet ajándékoznak mind a mai napig a búcsún, a vásárban a fiatalok, hogy az odakínált-átnyújtott szívben megláthassa önmagát a kiválasztott.
Paál Sándor ennek a három területnek, az ékszerkészítésnek, képi ábrázolásnak és a tükrök világának nagymestere. Forma- és színvilágát a magyar tárgyi kultúrából meríti, bámulatos könnyedséggel ötvözve olykor a népi, olykor az úgymond úri elemeket, visszanyúlva a honfoglalás kori, vagy akár előtti, a középkori, reneszánszkori motívumokhoz, és megjelenítve saját értelmezésű modern tematikát is.
A technika igen költséges és nagy türelmet igényel, az előkezelt fémlapra az előkezelt bordázatok közé felhordott festékek vízzel kevert krétaporra, iszapra emlékeztetnek, a művész úgymond vakon dolgozik, a kész kép csak a fejében létezik, hiszen a színek csak égetés, gyakran többszöri égetés után hívódnak elő: Az alacsony, 4-500 fokon olvadó zománcokat nem lehet egyszerre égetni a magas, 1000-1200 fokon olvadó zománcokkal, mert tönkremennének. Így először a magasabb hőfokon olvadó zománcok kerülnek a kemencébe, majd sorban a mind alacsonyabb hőfokon olvadók. A munkafolyamat során megsérült darabok nem javíthatók.
Az eredmény pedig lenyűgöző!
Köszönjük Paál Sándornak, hogy vállalta az utazással kapcsolatos nehézségeket, és eljött közénk!
Bereczky-Veress Bíborka