A diaszpóra lét természetes velejárója, hogy szinte gyermeki örömmel lelkesedünk, ha váratlan helyzetben találkozunk magyar, vagy magyarosan csengő nevekkel. Bár a svédországi jégkorong palettáján nem szokatlanok a magyar játékosok, mi, a Híradó szerkesztőségében, nagy örömmel fedeztünk fel két magyar lánynevet a kalskronai női hokicsapatban. Kovács Gábor KCSP ösztöndíjas a magyar női jégkorong válogatott két, Svédországban játszó fiatal játékosával, Németh Anikóval és Pártos Rékával beszélgetett.
- A jégkorong nem egy kimondottan női sportág. Hogy alakult nálatok, hogy ezt a sportágat választottátok?
Anikó: Igazából nem is keresgéltem más sport után, rögtön a jégkorongnál ragadtam le 7 éves koromban. A történet nagyon egyszerű, Apukám vitt el engem és ikertestvéremet korcsolyázni, akkor voltunk életünkben először jégen, ott a jégpályán odajött hozzánk egy edző, hogy látott minket korcsolyázni és, hogy nincs-e kedvünk jégkorongozni. Ezek után már az első edzésen ott is voltunk, én egy évvel később beálltam a kapuba, és azóta sem lehet kirobbantani onnan.
Réka: Ez mondhatni egy egészen aranyos történet. 9-10 éves voltam mikor megismerkedtem ezzel a sportággal. A bátyám akkori barátnője jégkorongozott hobbi szinten, és elég sok időt töltöttek együtt, amit én persze 9 éves kistestvér létemre egyre jobban kezdtem megirigyelni. Ezért mindenkeppen el akartam kezdeni jégkorongozni, hogy majd az én meccseimre és edzéseimre is kijöjjön a bátyám, és ezáltal több figyelmet kapjak. Természetesen ez nem volt hatásos akkor egyáltalán, de a jégkorongot nagyon megszerettem, és ez a szeretet azóta is töretlen.
- Hogy alakult a pályafutásotok, és hogy jött a lehetőség, hogy Svédországba igazoljatok?
Anikó: Fiúk között nőttem fel, évekig csak fiúkkal játszottam egy csapatban, majd a későbbiekben már volt női csapat is, ahol játszottam. 6 éve a magyar női jégkorong válogatott első számú kapusa vagyok, négy utánpótlás és hat felnőtt világbajnokságon vettem már részt. A tavalyi és az idei világbajnokságokon is megválasztottak a torna legjobb kapusának. Tavaly áprilisban keresett meg a karlskronai női hokicsapat edzője, hogy szeretné, hogy a csapatban játsszak, és rögtön egy szerződést is ajánlott, így kerültem tehát Svédországba.
Réka: Több évet játszottam és edzettem fiúkkal, majd bekerültem a női U18-as válogatottba és később a felnőtt női válogatottba is. 2016 áprilisában keresett meg Karlskrona női csapatának edzője, majd szerződést ajánlott, én pedig éltem a lehetőséggel.
- Hogy ment a beilleszkedés a pályán és azon kívül?
Anikó: Mivel Rékával együtt szerződtünk ehhez a női csapathoz, így a beilleszkedés nem volt nehéz, sem a pályán, sem a pályán kívül, az edzők és a csapattársak is nagyon közvetlenek voltak velünk.
Réka: Könnyű volt beilleszkedni, mert a csapattársak és az edzők is nagyon kedvesek es segítőkészek voltak, és persze nem is voltam egyedül, hisz Ancsával ott voltunk mindig egymásnak.
- Milyen különbséget éreztek hazai és a svédországi profi sportban?
Anikó: Magyarországon a női jégkorong nem egy elismert sport, ezért nem is nagyon támogatják, itthon nincs is komoly női bajnokság. Svédországban viszont sokkal jobb, elismertebb és támogatottabb sportág a női jégkorong, rengeteg női csapat van, és többféle bajnokság. A színvonal teljesen más, mint itthon, Magyarországon.
Réka: Svédország hoki-országnak mondható nemzetközi szinten, tehát könnyen ki lehet jelenteni, hogy másképpen állnak, nem csak a női jégkoronghoz, de magához a jégkoronghoz, mint sporthoz. Magyarországon a jégkorong egy kevésbe ismert, illetve elismert sportág. Ezért elmondható, hogy kint nem csak maga a játszott hoki színvonala jobb, de a körülmények is. Gondolok itt például, a szárazon edzés állandó lehetőségére, a jégre (pálya színvonala, jég minősége), de az egyik legfontosabb talán az edzők hozzáállása és képzettsége. Ez utóbbi nagyban meghatározza a játékosok fejlődését, ami pedig a kinti hoki struktúráját fogja a kesébbiekben befolyásolni.
- Hogy egyeztetitek össze a bajnoki mérkőzéseket és a válogatottban való szereplést?
Anikó: A válogatottban való szereplés mindig elsőbbséget élvez, ha esetleg egy bajnoki mérkőzés egybeesik egy válogatott eseménnyel, például egy tornával vagy edzőmeccsekkel, akkor a klub elenged minket, hogy képviselhessük hazánkat a válogatottban.
Réka: A válogatott események prioritást elveznek a klub csapat eseményeivel szemben, legalábbis a mi esetünkben ez elmondható. Persze konzultálunk az edzőkkel, hogy a mindenki számára legelőnyösebb kompromisszum jöhessen létre minden esetben.
- A férfi válogatottról sokat lehet hallani, de hol tart most a női csapat? Milyen kilátások vannak a következő évekre?
Anikó: A magyar női válogatott mondhatni ugyanott tart, ahol a férfi, folyamatosan lépkedünk felfelé. Tavaly jutottunk fel a Divízió 1/A-ba, ahol idén egy szép eredménnyel zártunk. A következő évben is minél jobb eredményt szeretnénk elérni a világbajnokságon, célunk természetesen az éremszerzés, majd a későbbiekben a feljutás az A csoportba. Hosszú távú célunk pedig egy olimpiai részvétel.
Réka: Tulajdonképpen az idei évben a felnőtt női válogatott ugyanabban a divízióban szerepelt, mint a felnőtt férfi válogatott. Idén két helyet léptünk előre, így a világranglista 15. helyen állunk. Jövőre is szeretnénk minél jobb eredménnyel végezni.
- Most éppen mi motivál titeket leginkább, mik a legközelebbi célok? Bázisként továbbra is Svédország szerepel a tervek között?
Anikó: Továbbra is Svédországban szeretnék játszani. A legközelebbi célom, hogy a svédországi csapatom első számú kapusa legyek, és hogy minél jobb eredményt érjünk el a csapattal a bajnokságban. Természetesen a legfőbb célom továbbra is az, hogy a válogatott első számú kapusa maradjak, és hogy tudásommal, akaratommal, segítsem mind a klub, mind a válogatott fejlődését, előrelépését.
Réka: A jelenlegi motivációm, hogy minél jobban felkészüljek a következő szezonra, hogy így segíteni tudjam a klubcsapatomat, illetve a válogatottat. A karrieremet továbbra is Svédországban szeretném folytatni, ahol elsődleges célom, hogy a csapat egy mentálisan és fizikálisan is erős hátvédként tudjon rám számítani.
Kérdezett: Kovács Gábor