A Karolinska Kórház egyik előadótermének folyósóján dr. Németh Antal kollégámmal beszélgetünk. A helyszín véletlenül választott, a beszélgetés tárgya eltervezett: dr. Németh Antal ugyanis 2011 februárjában nem mindennapos megtiszteltetésben részesült. Ebből az alkalomból szeretném őt bemutatni az Híradó olvasóinak.

 

Németh Antal - Fotó: Ulf Sirborn

 

 

- A  kitüntetés neve ” Konungens medalj av 12:e storleken i högblått band”. A svéd gyermekgyógyászat területén kifejtett munkásságomért, pontosabban a gyermekhepatológia szakterület fölépítéséért kaptam.

 

 

- A kitüntetést körülbelül 10-12 ember kapja meg évente. Én még egy orvosról tudok, aki szintén megkapta, körülbelül 5 évvel ezelőtt; ő a transzplantációs sebészet svédországi  úttörője. Engem a májbeteg gyermekek családjainak javaslatára terjesztettek fel, ezért különösen jól esett, hogy munkámat a legilletékesebbek, tehát a gyermekek és családjaik értékelik ilyen nagyra.

 

 

- Fiatal orvosként jöttem ki Svédországba, 1968-ban. Örebroban kezdtem pályafutásomat egy 4 hónapos kurzussal, amit a ”Socialstyrelsens nämnd för utländska läkare” (az Egészségügyi főigazgatóság külföldi orvosokkal foglalkozó osztálya) szervezett. Ez afféle tudásfelmérés volt, kb. egy államvizsga szintjén. Emlékszem, ketten magyarok, valamint egy pár csehszlovákiai kolléga (akik az 1968-as események utáni  menekülthullámal érkeztek) abban a dicséretben részesültünk az illetékesektől, hogy: ”Látjuk, hogy svéd színvonalon tanultátok meg a medicinát!”.

 

A királyi kitüntetés

 

 

- A fent említett örebroi tanfolyam nem volt hosszú életű, néhány év után abbahagyták, ezzel szemben rajtunk, külföldieken kísérletezték ki az AT-t (allmän tjänstgöring = egyetem utáni gyakornokoskodás); mondhatnám, mi voltunk a kísérleti nyulak. Mint tudjuk, az AT abból áll, hogy a fiatal orvosok szakképesítés előtt aktívan résztvesznek a klinikai alapágak mindennapi munkájában. Számomra ez többek közt azt jelentette, hogy huzamosabb ideig egyedüli alorvosa voltam egy 120 betegágyas pszchiátriai intézménynek. Természetesen körzetbe is ki kellett menni; nekem Laxå jutott, Örebro megyében. Itt határozottan az volt az ézésem, hogy mint külföldit, nem fogadnak el körzeti orvosuknak. Hamarosan intenzív toborzás kezdődött - észak felé, Norrbotten megyébe csábították az orvosokat. Én inkább kelet, azaz a nagyváros, Stockholm felé húzódtam, ahol sikerült megvetnem a lábam. Az azóta már bezárt ”Samariten” kórházban kezdtem el gyermekorvosi  pályámat. Itt  másfél évet dolgoztam. 1974-től a Huddinge Kórházban tevékenykedem. Büszke vagyok rá, hogy egyike vagyok az itteni gyermekklinika alapító tagjainak, valamint arra, hogy az orvosok közül én vagyok az egyetlen, aki még teljes állásban dolgozik. Doktori disszertációm témája az alfa-1-antitrypsin-hiányos gyermekkori májbetegségek voltak; 1982-ben védtem meg. 1984-85-ben Denverben ( Colorado állam, USA) dolgoztam kutatóorvosként, ahol laboratóriumi munkámat az epesavak tanulmányozásának szenteltem, ezek ugyanis a gyermekkori májbetegségek kialakulásánál nagy szerepet játszanak. 

 

 

- Mint  már említettem, a gastro-hepatológiai részleg 25 fős csoportjának a vezetője voltam húsz évig. Ma már csak hepatológiával, azaz (gyermekkori) májbetegségekkel foglalkozom. Nemcsak a huddingei, hanem a svédországi gyermek-hepatológia (egyik) alapítója vagyok, tekintve, hogy ez az ágazat csak a hetvenes években kezdett önálló szakká válni. Munkatársaim segítségével sikerült felépíteni egy jól működő központot, ahova az egész országból (sőt, külföldről is) érkeznek májbeteg gyermekek kivizsgálásra és kezelésre. Körülbelül 200-300 kis betegünk van minden évben, akik közül évente 5-6-nál májátültetést hajtunk végre. Bár a legtöbb érdeklődő arra kiváncsi, hogy hány gyereknél végzünk el transzplantációt, én inkább azzal szoktam dicsekedni, hogy hány gyereket mentettünk meg ettől a fantasztikusan eredményes, de végső sorban iszonyúan nagy beavatkozástól.

 

 

- Így igaz. 1990-től 1999-ig, tehát 10 éven át az évnek szinte mind a 365 napján készenléti ügyeletben voltam. Ma is - így szoktam  mondani - heti 40 óráért fizetnek, de általában 60 órát dolgozom. (Arcán itt  megelégedett, boldog mosoly suhan át, fáradtság jelét nem látom, pedig a beszélgetést este 7 után, fáradságos munkanap végeztével kezdtük). A következő kérdésre nemcsak sejtem, hanem tudom is a választ.

 

 

- Az én hobbim a munkám – tehát szerencsésnek vallhatom magam. Szívesen veszek részt konferenciákon, szakmai megbeszéleseken, munkatársi találkozókon. Különösen szép emlékem van pl. egy Balatonfüreden rendezett összeurópai tanfolyamról, amit egy magyarországi kollégával rendeztünk 2006-ban. Valódi sikerélmény volt számomra ez a rendezvény, nemcsak a tudományos program sikere miatt, hanem azért is, mert az egész világból összesereglett fiatal kollégákat annyira elbűvölte a Balaton-Felvidék varázsa.

A hétköznapi, ismétlődő elfoglaltságaimból talán a háztáji kertészkedést említeném. Van egy saját telepítésű levendulaültetvényem. Szerintem vetekedik a tihanyi levendulással, legalábbis annyiból,hogy itt virul a házam előtt, Svédországban.

Felejthetetlen gimnáziumi tanárom, Csóka Lajos egy életre megszerettette velem a történelmet. Nyugdíjas koromra azt tervezem, hogy az elmúlt évezred magyar történelmét az európai történelemben (legalábbis magam számára) a megfelelő helyre illesszem be, és ezt utazásokkal magamnak illusztráljam.

 

Németh Antal átveszi XVI. Károly Gusztávtól a Svéd Királyi Érdemrendet

 

 

- Budai srác vagyok. Mint sokan másokéra otthon, az én családomra is jellemző, hogy benne az egész Kárpát-medence képviselteti magát. Apai ágon felvidékiek, anyai ágon erdélyiek a felmenők, de keveredik bennem egy kevés szláv és sváb vér is. A pannonhalmi bencés gymnáziumba jártam iskolába. Eredetileg jogot akartam végezni, de ugyancsak osztályidegennek számítottam mind származásom, mind iskolám miatt. Azt viszont hamarosan beláttam, hogy a ”kádári ” Magyarország fullasztó közszelleme, a munkahelyek hazug légköre olyan közeg volt, amiben én, mint felnőtt, mindenképpen elsorvadtam volna. Az egészségüggyel kapcsolatosan nem voltak illúzióim, mert ismertem belülről, mint medikus, de onkológus édesapámon és patológus bátyámon keresztül is, azonkívül mint hozzátartozó, mikor anyám vagy nagyszüleim  betegek voltak. Mint mindenki más akkoriban, én is sok kaland révén kerültem Svédországba, ahol aztán végleg letelepedtem. 

 

 

- Ne veszítsük el önérzetünket, nemzeti öntudatunkat. Semmivel sem vagyunk hitványabbak más népeknél, nemzeteknél! Ne riadjunk meg az akadályoktól, sem otthon, sem pedig ott, ahová sorsunk vetett. 

A külfödre került orvoskollégák legyenek tudatában annak, hogy igenis jó a mi kiképzésünk, s egy kis akarattal, kitartó munkával és kis “székely góbés ravaszsággal” nagyon sokat el lehet érni, sok akadályt le lehet küzdeni.

 

Utóiratnak még annyit,hogy beszélgetésünk rövid egy óraja alatt két alkalommal is fordultak konzultációért a professzor úrhoz. Egy véletlenül arra járó kolléga megragadta az alkalmat, hogy kikérje szakmai tanácsát, amire ő készségesen, kedvesen válaszolt, nem utasította az illetékes ügyeleteshez, amint azt sokan tennék,mivel jelenleg mással van elfoglalva.

Ezután telefonon hívták Luleåból - tanácsot kértek egy kis májbeteg állapotának rosszabodása miatt. Mivel Németh Antalnak a gyenge térerő miatt helyet kellett változtatnia, elbúcsúztunk. Megköszönöm a beszélgetést, mert azt hiszem, a konzultáció hosszabb időt vesz majd igénybe. Úgy látszik, most sincs vége az évi 365 napos ügyeleteknek…