Egyszer azt a tanácsot adta a férjemnek, hogy minden nap húzza meg a fülemet, mikor nem írok. Azóta sok fülhúzogatást kiérdemeltem volna. A mai nap más. Kedves a téma, természetes és magától értetődő, mert Róla szívesen írok.

 

A most 75 éves Veress Zoltán kora gyermekkoromban verses meséi által lett életem része. Akkor, igaz, még nem Veress Zoltánként élt a tudatomban, hanem mint Pinduri, a kis csuri, mint Irgum-burgum Benedek, két, Tóbiás és Kelemen névre hallgató kakas, s Rongy Elek valamint annak családi meg baráti köre. A történetek nagy része kedves újságom, a Napsugár hasábjain köszönt szembe, de külön kötetben is elérhetőek voltak családi könyvespolcunkon. Volt ott még számos mesekönyv. Emlékszik a kedves olvasó a Minden napra egy mese című kötetre? Vagy Az ezeregy éjszaka legszebb meséinek gyermeklélekhez igazított kiadványára? Hauff, Andersen, a Grimm testvérek legszebb meséire? Benedek Elek több kötetére, abból is a Világszép nádszál kisasszony leheletfinoman illusztrált darabjára? A Kék, Piros, Ezüst, Arany mesekönyvekre? Fodor Sándor Csipikéjére? Ó, rengeteg meséskönyv sorakozott könyvespolcaink egyikének alsó tartományában, ahol a kis növésű családtagok is könnyen hozzáférhettek. Minden, amit a 60-as, 70-es évek Erdélyében be lehetett szerezni. Többek között, mondom, Veress Zoltán verses meséi. Az ember hazament az iskolából, lepakolt, átöltözött, s szembeállt azzal a polccal. Mai napig érzem a várakozásteli lelkiállapotot, sőt, még a kicsi szobánk illatát is. Nos, amikor azt mondom, hogy az ”ember” hazament, és szembeállt a könyvespolccal, akkor úgy értem, hogy én, mert az öcsém ugyan nem. Magyar szakos édesanya ide, leendő magyar szakos nővér oda, ő nem sok értelmét látta az olvasással töltött időnek. Mint általában az egészséges fiúgyermekek, fogott egy labdát, s aztán illa berek, nádak erek. Csakhogy ezt néha megelégelte a magyar szakos édesanya, s olyankor kénytelen volt családunk ifjú férfitagja is szembeállni az alsó könyvespolccal. S akkor mindenki tudta, hogy mi következik, mert Rongy Elek volt az egyetlen mesefigura, akivel az én öcsém el tudta tölteni a rákényszerített olvasó-időt. Nem tudom, Veress Zoltán kapott-e valamilyen írói díjat a munkásságáért, de hogy az én öcsém – igen értékes – olvasói díját megkapta, az biztos. Nagyokat derült a vékonydongájú malac disznófősajt-álmain, s az életcél eléréséért tett fáradozásian. Aztán öcsém nővére beleszeretett egy Elek nevű úriemberbe, s hadd ne meséljem tovább, milyen kihatásai lettek a dologra öcskös irodalmi műveltségének.  

 

Ezt mutatja a mi családi tükrünk a mesemondó Veress Zoltánról. Hogy a kép teljesebb legyen, egészítse ki ő maga.

 

 

- Eleinte én is verseket írtam, mint majdnem minden, életét az irodalomnak szentelni szándékozó fiatal kezdő. De mivel hamar – húszévesen – fiatal apa is lettem, egyszer írtam néhány kis verset elsőszülött lányunknak, arra számítva, hogy majd elmondom vagy felolvasom neki, mikor annyira megnő. Ezek a kis versek két, kakasnak indult, kamasz csirkéről szóltak, akiket ajándékba kaptunk paprikás céljára valakitől, de nem volt szívünk levágni őket; ott éltek velünk együtt azon a fél udvaron, amely egyetlen szobából álló lakbérletünkhöz tartozott, és folyton verekedtek egymással.

 

Történt pedig ez 1956-ban, Biborka lányunk születése és más fontos események évében. 1957-ben a román kultúrpolitika egy gyermeklappal (Napsugár), egy újraindított régi társadalomtudományi folyóirattal (Korunk) és egyéb apró engedményekkel ajándékozta meg a romániai magyarságot, nehogy más fontos események kezdeményezése jusson eszébe. A havonta megjelenő, színes nyomású gyermeklapnak sietve kellett szerzőket és kéziratokat keresnie, s mivel a szerkesztőkké lett – szintén fiatal – írók között volt, aki tudott kakasos verseim létezéséről, elkérte őket a lap számára. Így jelent meg a Tóbiás és Kelemen ciklus tizenkét darabja a Napsugár első, 1957-es évfolyamában. Volt amilyen volt, nem az én dolgom megítélni, egy azonban biztos: ezzel olyan hátszelet kapott a közönség körében, amelynek egyes fuvallatai még ma is érezhetők; tavaly például a budapesti Figurina bábszínház ezekre a versekre komponált bábjátékát hozta el Svédországba, mint talán még emlékeztek rá.

 

Családunkat ez után még egy lánnyal gyarapította meg a gondviselés, Jutkával, én pedig – bár a költői műveknek szánt versek írását abbahagytam – még írtam néhány gyermekverset, köztük az általad említetteket is, ezekből jó néhányat már az unokáinknak és az ő nemzedéktársaiknak. Czifra János ars poeticája szerint.

 

 

 

- Egyetlen iskola, a volt kolozsvári Református Kollégium egyetlen osztályából, már jóval az iskolák államosítása után – a tizenegy osztályos líceumi rendszer szerint az 1952-ben tizediket végzett osztályról van szó – öten kerültünk ki olyanok, akiknek neve aztán bekerült vagy be fog kerülni a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon négy vaskos kötete közül a megfelelőbe. Ezek: Asztalos Lajos, Bodor Ádám, Palocsay Zsigmond, Szekernyés László és jómagam. A szervezkedésben részt vett és a börtönt megjárt sorstársaink között volt, illetve van és szintén lexikoni szócikk lesz a nálunk egy évvel fiatalabb és az iskolánkkal szomszédos leánylíceum kilencedik osztályát végzett Telegdi Magda, nem sokkal későbbi feleségem, valamint két, nálunk egy évvel idősebb, de szintén a mi iskolánkban érettségizett fiú: Bustya Dezső és Kozma Zsolt, mindkettő ismert református klerikus és egyházi író.

Irónia nélkül, az öreg embernek elnézhető, őszinte meghatottsággal mondom: szép kis társaság voltunk. 

 

Két évet töltöttünk börtönben. Még egyikünk törvényszékileg kiszabott büntetése sem telt le, amikor váratlanul szabadlábra helyeztek. Erről kérdeztél, erre válaszolok: ezt Palocsay Zsiga édesapjának, Rudi bácsinak köszönhettük. Rudi bácsi, amikor a fiát 1952-ben letartóztatták, akkori hivatalos társadalmi kategorizálás szerint „kulák” volt, tulajdonképpen saját, talán öt holdas kertjében gazdálkodó, zseniális virág- és gyümölcstermesztő kertész, több virág- és gyümölcsfajtára szóló nemzetközi szabadalom tulajdonosa. Az akkori hatalom felismerte, hogy egy ilyen emberre szüksége van, rajzolni se tudna alkalmasabbat: ő lesz, mert csakis ő lehet Micsurin, a híres szovjet növénynemesítő romániai eleven változata, követője, tanai terjesztője, eredményei reménybeli túlszárnyalója. Két év alatt Rudi bácsiból a saját államosított kertjében létesült kutatóintézet igazgatója lett; akadémikus lett, nemzetgyűlési képviselő lett, a kommunista párt akkori főtitkárának vadászcimborája lett – s ebben az utóbbi minőségében a főtitkár egy sikeres vadászat után, a tábortűznél, amúgy elvtársiasan megkérdezte tőle, mi az oka annak, hogy rendszerint olyan lehangolt.

 

Ő ekkor elérkezettnek látta a rég várt pillanatot, s elmondta, hogy fia a szamosújvári börtönben ül, a börtön kovácsműhelyében veri a vasat. Nofene, mondta a titkár, hát mit követett el? Képzelje, titkár elvtárs, részt vett egy nem éppen rendszerbarátnak nevezhető diákszervezkedésben. Két év alatt megjöhetett az esze a börtönben, kiengedjük – veregette vállon a titkár az akadémikust. Mire szerintem száz ember közül kilencvenkilenc azt rebegte volna: köszönöm, titkár elvtárs – ő azonban azt mondta: csak az a baj, hogy nem egyedül ül ebben az ügyben. Hát hányan? – kérdezte a főtitkár. Tizennyolcan – felelte az akadémikus. A főtitkárnak disznó vadászszerencséje volt aznap, bizonyára egyet jót ivott is rá, ki akarta mutatni a nagylelkűségét: – Jól van, akkor őket is kiengedjük.

 

Én ezt magától Rudi bácsitól hallottam így, és semmi okom nincs kételkedni abban, hogy valóban így történt. Miközben ugyanakkor tíz- vagy talán százezrek ültek a börtönökben vagy dolgoztak a kényszermunka-telepeken, sokan közülük bírósági ítélet nélkül, és sokan csak akkor szabadultak, amikor az Úristen megkönyörült rajtuk s magához vette őket.

 

 

 

 

- Ha megengedsz egy anatómiai korrekciót, arról a kötetünkről mondok néhány szót, amely nem a szívemhez áll legközelebb, hanem a fejemhez, és ahhoz, ami abban van. Ez a kötet – a tizenkettedik, amellyel az Erdély kövei sorozat lezárult, hogy a továbbiak aztán a Hatátalan hazában című sorozatban jelenjenek meg – az Évek az ezerszázból. Történelmi tárgyú tanulmányokból áll; ezek a tanulmányok időrendi sorrendben végigkalauzolják az olvasót az erdélyi és az egyetemes magyar történelem tizenegy évszázadán, persze nagy ugrásokkal és sokszor panorámaképek helyett apró, de fontos részletkérdésekben elmerülő elemzésekben; ahány tanulmány, annyi szerző, mind erdélyiek, s kivétel nélkül mind olyan szakemberek, akik a nemzetünk és erdélyi nemzetrészünk történetének legnehezebb, legsötétebb évtizedeiben igyekeztek fenntartani írásaikkal egyfajta szerény, de nem megalázko-dó, szilárd, de nem hivalkodó külsőségben megnyilvánuló nemzettudatot. Szerintem az ő szellemi munkájuk volt a legnehezebb és legkényesebb az alig több mint tíz éve magunk mögött hagyott korszakban. 

Szám szerint jóval kevesebben voltak a velük egyidőben működött íróknál, s ezért a kötet nemcsak értékes tanulmányok gyűjteményének, hanem értékes emberek szellemi arcképcsarnokának is tekinthető.

 

 

 

- A klubot csakugyan én találtam ki, de nem az én szellemi műhelyem, már nem tartom vele a kapcsolatot, de továbbra is örülök neki, hogy van, és tevékenységét semmivel sem tartom kevésbé fontosnak azóta, hogy nem veszek részt benne. Elnőtt tőlem, mint az unokák a nagyszüleiktől, akiket a nagyszülők azért továbbra is szeretnek.

 

 

 

- Szívesebben nevezném – és tartanám – magam szélesen hívő embernek, mint mélyen hívőnek. Értelmezésem szerint az utóbbi inkább egy hitágazat, egy felekezet hitvallásához való feltétlen ragaszkodást, abban való őszinte elmerülést, megnyugvást jelent; az előbbi valahogy tágabb világot fog be. Erről az előbbiről, kedves Enikő, könyvet kellene írni, nem lehet egy interjú kérdésére adandó illő méretű válaszban összefoglalni – de a kedvedért megpróbálom, főleg hogy csak üzenetet kérsz, nem egész saját vallásfilozófiám kifejtését.

 

Pascal gondolatával kezdem, aki szerint Isten és a saját halhatatlan lelkünk létében hinni már csak azért is helyesebb, mint nem hinni, mert ha nincs Isten, akkor akár hiszünk ebben a kettőben, akár nem, mindegy; elpusztulunk, mint az állatok, és mindennek vége. De ha van, akkor az, hogy nem hittünk, más megítélés alá esik, mint az, hogy hittünk. Én tehát inkább hiszek, mint nem. Ugyanakkor nem tudom más Isten létezését feltételezni, mint egy örök, egy végtelen, egy anyagi és szellemi valósággal egyaránt rendelkező lényét – és egy ilyen lény természetrajzát sem megismeri, sem elképzelni nem vagyok képes, sem kitalálni róla valamit, és arról igyekezni másokat is meggyőzni. Nem hiszek maradéktalanul egyetlen vallás tanításában sem, de hajlandó vagyok feltételezni, hogy minden vallás tanításában lehet valami megsejtés az örök, a végtelen lény lényegéről, s ezért tisztelek minden vallást, egyiket sem azonosítván a hozzá tartozó egyházi szervezettel. És ezért tudok nyugodtan megmaradni mégis egyetlen egyházi szervezet tagjának és mondjuk „jó református” lenni, mert tudom, hogy nem Isten van az úrvacsorai kenyérben és borban, mint ahogy nem Isten van a katolikusok ostyájában sem, hanem az úrvacsora, az ostya, a pap, a templom, a város, az egész föld, a piramisok és a Hubble-teleszóp, a Biblia és Shakespeare összes művei, sőt még az én gyermekverseim is az egy, örök és végtelen Istenben vannak – de nekem, egyszer élő véges embernek szükségem van egy hasonló egyszer élőkből álló közösségre, akikkel együtt elénekelhetem, hogy „Tebenned bíztunk eleitől fogva, Uram, téged tartottunk hajlékunknak, mikor még semmi hegyek nem voltanak, hogy még sem ég, sem föld nem volt formálva...” Mert lám, már a zsoltáríró is sejtett valamit abból, amit közel három évezred múlva én is csak sejteni vagyok képes.

 

De hát az üzenet. Nos, legyen ez a következő: higgyetek valamiben, és ne nézzetek le, ne vessetek meg, ne gúnyoljatok ki, ne ítéljetek el, ne hurcoljatok máglyára még képletesen se senkit, aki felületes látszatra másvalamiben hisz. Mindenki, aki igazán hisz valamiben, igazából ugyanabban hisz.

 

 

Kovásznay Enikő