Gere István Vajdaságból származó és Göteborgban élő állatorvos beszél otthoni emlékeiről és az új haza kínálta lehetőségekről és buktatókról

 

- Kedves István, a Híradóban eddig szó volt a háború utáni szegénység, a levert forradalom utáni megtorlás, a személyi kultusz és nemzetiségi elnyomás elől idemenekült magyarokról.  Polgárháború, más népek konfliktusába való bekeveredés elől itt Svédországban menedéket kapott magyarokról azonban még nem esett szó. Te a Vajdaságból kerültél ide a kilencvenes évek elején, drámai körülmények között, és tudomásom szerint megkapaszkodásod is hosszú, emberpróbáló volt.

Kérlek, kezdd elbeszélésedet arról, hogy milyen világba születtél bele? Milyen volt a kisebbségi  sors a Délvidéken, mielőtt ”a vész kitört”?

 

- Vajdaságban, Zentán születtem és ott jártam magyar nyelvű általános iskolába és gimnáziumba, majd a Szarajevó-i állatorvosi egyetem elvégzése után a szülővárosomban kezdtem el dolgozni. Kivándorlásról, az idegen országban való életről sosem gondolkodtam komolyan. Az ugyan megfordult a fejemben, hogy talán jó volna külföldön, Nyugat-Európában dolgozni. Az országot gond nélkül elhagyhattam volna, jugoszláv útlevéllel ekkor vízummentesen utazhattunk mind keletre, mind nyugatra. De nem mentem el. Otthon, a szülőhazámban láttam a jövőmet, mint a legtöbb korombéli, abban az időben.

 

 

- Hogy élték meg ott a magyarok a balkáni háború kitörését, és hogyan alakult a szomszéd nemzetekkel valómindennapi kapcsolatuk?

 

- Jugoszlávia a hetvenes évek második felében, a nyolcvanas években egy élhető ország volt. A nyolcvanas évek végén az összes volt szocialista ország közül Jugoszlávia állt a legközelebb az európai normákhoz is. A nemzeti kérdésre nagyon odafigyelt a politikai vezetés. Tito és a közvetlen utódai tudatában voltak a nacionalizmus veszélyének egy országban, amelyben olyan sok különböző nyelvű, vallású és történelmi múltú nép élt. Vajdaságban öt nyelv volt hivatalos, a szerb és horvát mellett  a magyar, a szlovák, román és a ruszin (rutén). És ez nem csak papíron létezett:  a magyar nyelvet használhattuk hivatalos helyeken, a bíróságon, a közigazgatásban, az iskolában, a hétköznapokban; magyar helység- és utcatáblák voltak, melyeket nem festettek le. Nívós magyar sajtó volt: a nyolcvanas években az Újvidéki Magyar Szó számított a legjobb magyar nyelven megjelenő napilapnak, beleéretve az anyaországot is. Az Újvidéki Rádió magyar nyelvű adását a Kárpát medence többi magyarlakta részén is fogták és hallgatták; az Újvidéki Televízióban napi több órás magyar nyelvű adás volt már a hetvenes években is, amikor a Magyar TV hétfőnként még műsort sem sugárzott.

 

A vajdasági magyarság helyzetének a romlását (is) Milosevity nagyszerb, nacionalista politikája hozta. Egy tollvonással megszüntette Vajdaság autonómiáját, a kisebbségek jogait pedig semmibe vette. A magyar nyelv elvesztette hivatalos státuszát, csak a szerb nyelv és a cirill írásmód maradt a hivatalos. A vajdasági magyarok pedig, a többi nem szerb anyanyelvű állampolgárral egyetemben, másodrendű polgárokká degradálódtak. A magyar nyelvű intézményeknek is ott tettek keresztbe, ahol csak tudtak. Az Újvidéki Rádió magyar nyelvű műsorától megvonták a középhullámon való sugárzás jogát, az Újvidéki Televízió műsoridejét is drasztikusan lecsökkentették, elvették az önállóságát; Belgrádból diktáltak, beleszóltak a műsortervbe. Lekerültek a magyar helységtáblák, utcatáblák; a hivatalos iratokon, személyazonossági igazolványokban cirill betűvel írták a magyar neveket. Persze a kisebbségek jogainak megnyirbálása csak mellékterméke volt a milosevityi politikának. A ”szent cél” a Nagy-Szerbia megteremtése volt, ennek egyenes következménye pedig a balkáni háborúk sorának elindítása. 

 

- Mikor és miért született meg benned az elhatározás, hogy el kell hagynod szülőfölded? Beszélj a Híradó olvasóinak menekülésed részleteiről!

 

- Mivel nem akartam a fegyvercsörtető háborús politika kiszolgálója lenni, a katonai behívónak sem szándékoztam engedelmeskedni. A külföldre való távozást csak arra az időre terveztem, amíg a helyzet le nem csillapodik, nem pedig mint egy végleges döntést. 

 

A belháború nem puskalövésekkel és nem egyik napról a másikra kezdődött, hanem lassan, alattomosan férkőzött a mindennapjainkba. Előbb a háborús propaganda lévén „puhították” a jónépet; megtanulhattuk, hogy vagyunk Mi és vannak Ők. Hogy ki is volt a Mi és ki az Ők, az mindig időről időre változott. Előbb a szlovénok voltak a feketebárányok – eleinte bojkottálták a szlovén cégeket, vámot vezettek be a szlovén árukra, aztán az egész fegyveres konfliktusba torkollott és az országrész kiválásához vezetett. Utána következett Horvátország; az ott élő szerbek sanyarú helyzetével lettek tele a tévéhíradók, újságok, majd hol itt történt robbantás meg lövöldözés, hol ott, (persze mindig úgy kezdődött, hogy visszalőttek). A reguláris katonaságot is itt-ott bevetették, majd a tartalékosokat kezdték behívni, persze nem azt mondták, hogy harctérre, hanem csak katonai gyakorlatra. Előbb csak egyesével, majd egyre szemtelenebbül és egyre nagyobb számban. Tudtam, hogy a háború nem az én háborúm, inkább elhagyom az országot addig, amíg lecsillapodik a helyzet. Minden reggelem azzal kezdődött, hogy meggyőződjem róla: nyitva van-e még az országhatár. Csak azt nem tudom, akkor mitévő lettem volna, ha azt hallom, le van zárva. A döntést csak halogattam, mintha csak reméltem volna, hátha lecsillapodik a helyzet, amit pedig tudtam, hogy nem fog megtörténni, mivel minden irányból csak a fegyvercsörtetők hangja volt hallható.

 

Szeptember 11-e volt, délután 5 óra, amikor az unokatestvérem férje azzal állított be, hogy azt hallotta, a következő napon több száz behívót fognak Zentán kiküldeni. Éjjel 1 órakor már mindketten a Szabadkáról Malmőbe induló vonaton ültünk és izgultunk, hogy sikerül-e kijutnunk az országhatáron, vagy lekapnak bennünket, és a reggel már valamely horvátországi harcmező közelében virrad ránk, még szüleinket sem tudjuk értesíteni, hogy hol, merre vagyunk. De aztán gond nélkül kijutottunk a határon.

 

 

Magyarországra való menésre is gondoltunk; Miskolcon élt egy nagynéni, aki bizonyára szívesen látott volna mindkettőnket, de mi van, ha elhúzódik a cirkusz, hónapokig csak nem lehetünk a nagynéni terhére. Maradt Svédország, mivel ekkorra már olyan híreket is hallottunk, hogy Svédország fogadja a katonai menekülteket, sőt néhány zentai ismerős már onnan jelentkezett. Egyébként a miskolci nagynéni sem maradt menekült nélkül, ugyanis öcsém élvezte, legalábbis néhány hónapig, a vendéglátását. Ő egyébként Magyarországon eresztett gyökeret, Szegeden él jelenleg is családjával. 

 

A kilencvenes évek elején többszáz vajdasági magyar tartózkodott hosszabb-rövidebb ideig svéd menekülttáborokban; ezek nagy részét kiutasították, vagy a gyerekes családok amnesztiája lévén kaptak letelepedési engedélyt ´94-ben. Ez engem, egyedülállót nem érintett, nekem még hátra volt másfél illegalitásban eltöltött év is. Végül is 1996 -ban, öt év után kaptam meg a tartózkodási engedélyt, nem az otthoni belháború miatt, hanem családi okokból, ugyanis időközben megismerkedtem Szalai Zsuzsával (akinek szülei szintén menekültként jöttek ´56-ban, és akivel később össze is házasodtam). Jelenleg Göteborgban élünk; egy hat és egy nyolc éves fiúnk van.

 

- Mi várt rád immár menekültként itt, az évszázadok óta békében és hatvan éve egyre jobb anyagi körülmények között élő Svédországban?

 

- Hat év bizonytalanságban eltöltött év, ebből 15 hónap illegalitás, ugyanis ´93- ban, míg otthon a belháborúnak több felvonása még hátra volt, megkaptam a kiutasító döntést, és inkább választottam az itteni illegális életet, mint a hazautazást. Két ország rendőrségének a körözési listáján is rajta voltam, a bűnöm az volt, hogy nem akartam fegyvert emelni embertársaimra. Volt módom megtapasztalni a jómódban élő ország árnyoldalát is, sőt azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, eddigi életem legkeményebb éveit épp itt éltem át.

 

- A kezdeti, hosszú ideig tartó nehézségek után végül is mi az, amiről hálás szívvel, boldogan és büszkén tudsz beszámolni? Elégedett ember vagy-e?

 

- Hálás vagyok, elsősorban a családom okán: hogy van két egészséges, okos, eleven gyermekem. Örülök, hogy a több mint egy évtizedes kihagyás után, 2002-ben, sikerült az állatorvosi diplomámat is honosítani. Van egy kis, egyszemélyes állatorvosi rendelőm, ahol egy új szakterülettel, a lófogászattal foglalkozom. Önerőből kutatást is végeztem, amelynek eredményeként leírtam a fogszuvasodás egy előbb ismeretlen formáját, amelyet a fűsiló etetése idéz elő lófogakon. A dolog annyira új, hogy a betegség svéd nevének (perifer karies) is én vagyok a keresztapja. 

 

- Változott-e magyarságtudatod az áttelepedés és az itt eltöltött évtizedek során?

 

- Én Jugoszláviában magyar környezetben nőttem fel, ilyen szempontból itt, Svédországban a magyarságot megtartani, a nyelvet, a szokásokat gyakorolni sokkal több akadályba ütközik. E téren külön kihívásnak számít a gyerekeimmel való foglalkozás; a dolgok, amelyek magyar környezetben magától értetődőek, azokért itt naponta meg kell küzdeni. Szeretném, ha ők is a sajátjuknak éreznék a magyar nyelvet és a magyar szokásokat. Szeretném, ha át tudnék adni minél többet abból, amit otthon a szüleimtől, a tanáraimtól, a környezetemtől kaptam. Nagyon szerencsés e szempontból a göteborgi Tavaszi Szél egyesületet, ahol a gyerekek heti egy alkalommal találkoznak, magyarul tanulnak, játszanak…

 

- Hogyan alakult az otthonmaradt családtagok sorsa, és hogy látod az otthoni politikai fejleményeket?

 

- Az otthoniakkal tartjuk a kapcsolatot, rendszeresen járunk Zentára a nagyszülőket, a rokonságot meglátogatni. A gyerekek nagyon szeretik a nagypapa- nagymama kényeztetését, ott mindent szabad, van motorbicikli, kutya, traktor, de vannak szomszéd gyerekek, unokatestvérek, akikkel szintén szeretnek együtt lenni, játszani. 

 

 

Követem az otthoni fejleményeket is; sajnos, semmi biztatót nem látok, sem az ott élő magyarságot, sem az ország egészét illetően, amely nem képes a lakosságának egy tisztességes, élhető teret biztosítani, nem csak a kisebbségek számára, de a többségi szerbeknek sem. Rablógazdálkodás folyik, teljesen félresikerült privatizációval, nagy a korrupció, a munkanélküliség; akik dolgoznak, azok éhbérért teszik, de vannak százezrek, akik hónapokig nem kapnak fizetést. A gyárakat még mindig csak le-, nem pedig felépítik. Hadd említsek egy beszédes adatot: Szerbiának a 2010-es ipari termelése feleannyi volt, mint 1990 ben.

 

Az összezsugorodott országban a magyarok megtűrt nemzetiségként vegetálnak. Különösen elszomorító, hogy a számos magyar párt nem a még maroknyi magyar megmaradása, boldogulása ügyében tevékenykedik, hanem az egymás közötti viaskodással, a másik lejáratásával, a szavazatokért való görcsös harccal van elfoglalva. Ennek egyenes következménye, hogy a magyar szavazók passzívvá válnak, nem mennek el szavazni, esetleg nem a magyar pártokra adják voksukat. A fiataloknak nincs meg a jövőbe vetett hitük, nincs munkalehetőségük, nem látják értelmét a tanulásnak sem, amit egyébként egyre kevesebb család tud megengedni a gyerekeiknek. A fiatalok nagy része céltalanul teng-leng, a külföldi munkáról álmodoznak, ami manapság egyre nehezebb, főleg megfelelő nyelvtudás és kellő képesítés nélkül. A magyarság nyolcvanas évekbeli helyzete ma egy elérhetetlen álomnak tűnik, sőt, egyre gyorsabban és egyre biztosabban közeledik az időpont, amikor a vajdasági magyarságról csak múlt időben lehet majd beszélni.

 

- Kedves  István, ma úgy reméljük, hogy több svédországi magyar menekülthullámról nem kell a jövőben beszámolni – jó lenne , ha többé soha nem kellene sem Magyarországról, sem máshonnan menekülnie az embereknek, s ha van és lesz is egy bizonyos mozgás az uniós munkaerőpiacon, azért az emberek zöme otthon keresi a boldogulást, vagy nyugati tapasztalatszerzés, peregrináció után hazatér. Van-e valami üzeneted végül a Híradó olvasóinak – mi az, amiben bízhatunk és reménykedhetünk?

 

- Bizonyára minden jóérzésű ember egyetért ezekkel a kívánságokkal! Nem szabad azonban szem elől téveszteni, hogy Szerbia egyelőre nem tagja az Európai Uniónak, sőt, a hivatalos tárgyalások még el sem kezdődtek ebben az irányban. Sajnos a történelmi tanúságok és Szerbia jelenlegi helyzete alapján reményeim jóval szerényebbek. Azzal is megelégednék, ha a felgyülemlett (ezúttal főleg szociális) problémákat nem erőszakkal és fegyverekkel próbálnák megoldani. Egy év alatt több mint húsz százalékot romlott a lakosság életszínvonala. Attól tartok, hogy az elégedetlen tömegek jobb megoldás híján ismét az utcára kényszerülnek, és hogy 2011 nem a nyugalom és az előrehaladás miatt lesz majd emlékezetes, hanem ennek ellenkezőjéről, munkabeszüntetésekről, sztrájkokról, naggyűlésekről, tömeges felvonulásokról. Nagyon szeretném, ha tévednék!

 

- Köszönöm a beszélgetést!

 

Kérdezett: Sántha Judit