A titokzatos sziget


                                                                                                                   
Egyszer, réges-rég volt egy sziget, amelyről senki se tudott semmit. Egy nap eldöntötte két búvár, hogy a következő napon átúsznak a szigetre és megnézik, hogy mi van ott. Mikor felkeltek, látták, hogy a sziget eltűnt. Csodálkoztak rajta, hogy hova lett. A kukkerrel vizsgálták a tenger vizét minden irányban, arra gondoltak, hogy víz alá merült a sziget. Tudósokkal vették fel a kapcsolatot, és jelentették, hogy a sziget eltűnt. A tudósok se tudtak megoldást találni a rejtélyre. A tudósok arra bíztatták a búvárokat, hogy merüljenek le és nézzenek körül, ott van-e a sziget a víz alatt. Oda úsztak ahol azelőtt volt a sziget, de semmit se találtak.

Mikor a felszínre úsztak, észrevettek távolabb egy szigetet. Még sosem láttak szigetet azon a helyen.Lemerültek újra a víz alá és akkor vették észre, hogy ez a sziget a vizen lebeg. Arra gondoltak, hogy ez nem lehet más, csak az a sziget, amit ők akartak megnézni, csak arrébb került valahogy. Elgondolkoztak, hogy hogyan lehet, mert úszó szigetről még nem hallottak. Nagyon izgatottak lettek és odaúsztak. Mikor közel értek hozzá, látták, hogy a parton olyan bogarak mászkálnak, amelyekről azt hitték, hogy rég kihaltak a Földön. Csodálkoztak, és azon gondolkoztak, hogy miért éppen itt élnek ezek az ősi lények. Újra kapcsolatba léptek a tudósokkal és megtudták, hogy van olyan sziget, amely mindig arra változtatja a helyét, ahol olyan időjárás van, amilyen ezeknek az élőlényeknek kell.


Kimásztak a szigetre és látták, hogy más ősi állatok is előbújnak, nemcsak bogarak. De éppen akkor valami furcsa dolog történt. A sziget elkezdett lemerülni a vízszint alá, és mikor a szárazföldi lények a vízhez értek, uszonyuk nőtt. A búvárok csudálkoztak, de megértették, hogy ezek az ősi lények nem akarják, hogy az emberek felfedezzék őket. Lehetséges, hogy a sziget éppen azért sülyedt el, mert felfedezték őket. Ezután a búvárok megtartották ezt a titkot, és csak néha úsztak arra és messziről figyelték ezeket a csodálatos élőlényeket és a szigetet.

 

Csapó Dóra

Tavaszi történet


Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy öregember. Egy kicsi házikóban lakott az erdő szélén. A ház mögött volt egy kicsi kis udvar. Ott állt egy öreg fa. Az öreg fán kis rügyek voltak. A ház eresze alatt állt egy locsoló kanna. Az öregember felvette, bevitte a házba és vizet töltött bele. Kiment, hogy meglocsolja a virágokat. Madárcsiripelést hallott és felnézett a fára. Ott látott egy kicsi madárfészket, benne kis tojások voltak. Az öregember újra lenézett a virágokra és boldogan mosolyogott. Aztán  elrakta a kannát és bement a házba.

Bálint Palmgren Oscar 

Fecskemese


Régen, mikor én még kislány voltam, alig vártam, hogy vége legyen az iskolának, hogy mehessek a nagyszüleimhez. Falun laktak, egy nagy, öreg házban. Ennek a háznak volt egy nagy, fedett verandája, nagyon szerettem ott olvasgatni. Egyik délután, alig vettem elő a könyvemet, arra figyeltem fel, hogy  egy kicsi fecske libben a tornác eresze alá. Egy pillanat alatt körberepülte a fedett területet, és már el is illant, mintha ott se lett volna. Kis idő múlva ketten tértek vissza. Abban nem voltam biztos, hogy a fecskepár egyik tagja az iménti látogatóm lenne, csak úgy gondoltam. Körberöpültek, eltávolodtak, egy kicsit köröztek az udvar és a ház fölött. Mintha fel akarnák deríteni, jó-e, biztonságos-e ez a hely? A környéken van-e elég szúnyog, bogár és más finom fecskeeledel? Úgy látszik, megfelelőnek találták a vidéket, mert másnap már hajnalban visszatértek. Újra körberepülték a terepet, majd megpihentek a ház mellett futó villanyoszlop-sor drótján. Ficseregtek egy sort, hallgattak, nézelődtek, majd egymás felé fordulva csipogtak valamit:


- Mit szólsz, jó lesz ez a hely?


- Igen, azt hiszem. Nyugodt, csendes a környék, és az is fontos, hogy sok a bogár. Meg közel a patak, sár is van bőven. Láttam néhány alkalmas gyapjúcsomót az egyik bokron fennakadva. Tudod, a fészek bélésének valót.

Emlékszem, mikor még gyerek voltam és a fészekben éltem a testvéreimmel, nagyon kellemes érzés volt a finom puha gyapjún kucorogni.


Még nézelődtek egy kicsit, én meg nem akartam elijeszteni őket, mozdulatlanul figyeltem, kíváncsi voltam, vajon mire határozzák el magukat? A fecskepár elrepült, bizonyára a közeli patak partjára, mert nem sokára visszatértek és csőröcskéjükben már ott volt az első adag fészekhez való. Nagyon szorgalmasan dolgoztak, egész nap hordták az egyik csöpp sarat a másik után. Estére már látszott munkájuk eredménye. A kis félgömb alakú fészek kezdett formát ölteni. Teltek a napok, a fészek majdnem elkészült, amikor megjelent egy csapat fecske, azt hiszem, a rokonságuk, látogatóba jöhettek. A két kis házépítő megszeppenve hallgatta a rokonok véleményét:


- Hát ez nem lesz jó! Nem látjátok, hogy túl kicsire építettétek? Hogy fognak a tojáskák elférni? És miután megszületnek a gyerekek, hogy lesz? Ilyen szűk helyen nem fognak fejlődni!

Gondolom, ilyesmit mondhattak az öregebb fecskék, mert a fiatal fecskepár abbahagyta az építést és újabb fészek rakásába kezdtek. Nagyon szívükre vehették az intelmet, mert másodszorra jóval nagyobb lett a fészek. Ahogy nézegettem, az volt az érzésem, hogy szegénykék ismét hibáznak, mert ezúttal túlságosan is nagyra építik. Úgy is volt. Teltek a napok, a két kis fecske nem győzte hordani az építőanyagot, és mégsem látszott, hogy haladnának a munkával. Az első fészek egy fél libatojáshoz hasonlított, ez a második meg lassan akkora kezdett lenni, mint egy fél görögdinnye. Meg is történt a baj: egyik reggelre leszakadt a fészek fele. A kárvallott fecskepár siránkozva röpködött a letört darab és az épen maradt fészekrész között:


- Mi a csuda történt? Én nem értem! Pedig már majdnem elkészültünk! – Ilyeneket csipogtak egymásnak.

Siránkozásuk, úgy látszik, messzire elhallatszott, mert egyszer csak újra megjelentek a rokonok. Röpködtek, nézték a fészek megmaradt részét, és a leszakadt darabot, közben úgy csiviteltek, hogy hallgatni is rossz volt.


- Nahát, két ilyen élhetetlent! Hát nektek nincs szemmértéketek? Mit akartatok ebben a hodályban felnevelni? Talán struccot?


Így veszekedtek, kiabáltak, csúfolódtak egy ideig, a két kis bűnös felült a szokott pihenőhelyére, a villanydrótra és restelkedve hallgatta az intelmeket. A csivitelő társaság elrepült, az én fecskéim fáradtan, szomorúan gubbasztottak a dróton. Röpdösni sem volt kedvük. Azt hittem, végleg elmegy a kedvük a fészekrakástól. Nekem legalábbis elment volna. Sajnáltam őket nagyon, mert szorgalmasak voltak, csak azért nem sikerült jó fészket építeniük, mert nem volt meg a kellő tapasztalatuk. Szívesen elmagyaráztam volna ezt a csúfolódóknak, de fölöslegesen aggódtam. Amit én el akartam magyarázni, azt tudták az öreg fecskék nagyon jól. Kis idő múlva visszatért a fecskecsapat, ezúttal többen voltak. A csapat letelepedett a villanydrótra a két kis szomorkodó mellé, két öreg fecske pedig odarepült a rossz fészkekhez. Ők is megszemlélték, röpdöstek egy kicsit, halkan csivitelve megbeszélték a látottakat, majd elrepültek. A villanydróton ülő csapat ott maradt, és most már bíztatóan ficsergtek:

- Ne búsuljatok, butuskák! Elhoztuk nagyapót meg nagyanyót, hogy segítsenek. Meglátjátok, most minden rendben lesz!


Az öreg fecskepár visszajött és elkezdték sárpöttyökkel kipontozni a fészek körvonalát. Mikor ezzel készen voltak, elrepültek, útközben bizonyára odaszóltak a többinek:


- No, mi készen vagyunk, indulhat az fészeképítés. Segítsetek ti is nekik, hogy minél előbb elkészüljenek.


És a két kis fecske vidáman látott neki újra a munkának. Az imént még csúfolódó csapat meg segített. Olyan sürgés-forgás volt aznap a veranda körül, hogy olyant még nem is láttam. Estére készen lett a fészek, a két kis fecske boldogan költözött bele. Igyekezniük kellett, mert a sok hiábavaló munka miatt elkéstek egy kicsit a tojáskák lerakásával, a költéssel. Az ifjú fecskemama miután lerakta a tojásokat, türelmesen kucorgott felettük, míg a teste melegétől kikeltek a kis fecskék, a fecskeapuka meg szorgalmasan hordta neki az ételt. Mikor mindenik fióka megszületett, újra megjelent a rokonság. És segítettek táplálni a fiókákat, amelyek úgy fejlődtek, híztak a sok ételtől, hogy öröm volt nézni.


Mikor a kicsi fecskék már akkorák lettek, hogy elhagyhatták a fészket, akkor repülni tanította őket a rokonság. Mire vége lett a nyárnak, a későn költött kis fecskék is megerősödtek, vidáman cikáztak a levegőben. Akkor láttam őket utoljára, mikor ők is odaültek a vándorútra készülődő felnőttek mellé a villanydrótra:


- Isten veletek kis fecskék, jó utat - intettem nekik- ígérem, vigyázok a fészketekre és szeretettel várlak benneteket vissza. Remélem, jövőre majd újra találkozunk!


Azóta sok év eltelt, de én mindig megkérem az ismerős gyerekeket, ha olyan helyen nyaralnak, ahol sok a fecske, figyeljék meg jól, vajon van-e köztük az enyémhez hasonlóan tapasztalatlan fészeképítő fecskepár? 


Tóth Ildikó