Megjött az ősz, hűvösebbé váltak a reggelek, esték, éjjelek. Napközben, ha néha-néha beborult is az ég, azért tartotta magát a kellemesen langyos időjárás. Megkezdődött az iskolaév, a gyerekek, ha nehezen is, lassan belerázódtak a tanulásba. A hosszú nyári vakáció után, a kertjükben érő gyümölcsök, zöldségek betakarítása miatt nem is ment olyan nehezen az elszakadás a nagyszülőktől. A családtagok a hétvégeket többnyire együtt töltötték, nagyapa-nagyanyó boldogan várták vissza az unokák hadát mindenféle finomsággal megterített asztallal. Lelkileg meg felkészültek válaszolni a gyerekekben iskolakezdéskor újraébredő tudásszomj által kitalált kérdések tömkelegére: Miért? Minek? Hogyan? Meddig? Hiszen annyi mindenről lehet még több ismeretet szerezni! És nagyszülőknek van tudása, ideje, no meg türelme is válaszolni az olyan fontos kérdésekre, hogy hány kilométert repülnek a fecskék, míg telelőhelyükre érnek? Ami a fecskék számára igazából nem telelés, hanem nyaralás! Hogyan lesz a csimaszból cserebogár? Miért piros a kékszilva, amíg zöld? A csigaház együtt nő a csigával? Ha igen, hogyan történik ez, honnan veszi a csiga az anyagot hozzá? Hogy is volt azzal a palatáblával, amiről a nagyszülők szintén csak hallottak, a saját nagyszüleiktől? 

Gyurika annyira kedvelte az édes ízt, olyannyira rajongott az édességekért, hogy a család el is nevezte őt „édesszájúnak”. Gyurika nagyon is rászolgált az elnevezésre, nem is tiltakozott ellene, inkább minden alkalmat megragadott, hogy cukorkához, süteményhez jusson. Legszívesebben tortát ebédelt, habcsókot vacsorázott volna, reggelire meg jó édes csokoládéitalt. Hiába mondták neki, nem egészséges a sok édesség, tönkre mennek a fogai, megfájdul a hasa, Gyurika nem szólt semmit, csak jóváhagyóan bólogatott, amolyan „beszélj, csak beszélj, úgy sem hallgatok rád” módon. 

– Nálad már csak a hangyák nyalánkabbak! – mondta az édesanyja.