Beszélgetés Tóth Károlyné Szűcs Ilonával, az Őrszavak Egyesület vezetőségi tagjával

 

 

 

- Természetesen van egy önképem, amely jobb esetekben és nagyvonalakban hasonlít ahhoz, ahogy esetleg mások látnak vagy megélnek engem. De azt is tudom, hogy mi, emberek, általában annak alapján éljük – s gyakran ítéljük - meg a másik embert, ahogyan az hat ránk, ezt a hatást pedig a saját belső-külső logikánk alapján értelmezzük. Ez akkor is igaz, ha munkatársi kapcsolatban vagyunk egymással, bár akkor nyilván az elvégzendő munka a meghatározó.

Érzelmi beállítottságú ember vagyok, ezért rengeteg energiámat veszi el az, hogy az engem ért hatásokat szelektáljam, integráljam. Igaz ez a szellemi tevékenységre is: amit nem tudok érzelmileg integrálni, azzal ugyan intellektuálisan számolok, de igazi fejlődésemre nem szolgál.

Mindig szorongó ember voltam, tudod olyan, aki úgy érzi, a világban elforduló hibákért, bajokért, visszásságokért is felelős, ha nem is hibás benne. Biztosan megélted már Te is, hogy ha a színházban a színész ajkáról hamisan hangzik a szöveg, akkor te szégyelled magad. Hát, valami ilyesmi. Ráadásul pesszimista beállítottságú ember vagyok, megáldva jó adag idealizmussal. Életem jó része eltelt, mire mindezt be tudtam látni, s elfogadtam, hogy én így működöm. Azóta kevésbé hatnak rám mások, és kevesebb a belső konfliktusom is. Ma már úgy tekintem, hogy az önmegismerést és az önnevelést sorsfeladatul kaptam, s azt remélem, azáltal, hogy ezt elfogadom, az én egyéni milyenségemnél sokkal fontosabb és nagyobb összefüggésekbe is betekintést nyerhetek.

 

 

 

 

- Sohasem zavart a korom, kivéve talán 18 évesen, amikor mindenki elmondta, hogy milyen szép korban vagyok; nagyon boldognak kellett volna lennem miatta. Nem voltam az, de akkor megtanultam, hogy az ember - vagy legalábbis én – így működik: bármiben van részed, nem az a fontos, hogy az objektíve milyen, hanem te hogyan éled meg, mit jelent neked, mit tudsz vele kezdeni.

1958-ban születtem Nagyváradon. Váradhegyalján éltünk, Nagyváradtól kb.hét kilométerre. Közigazgatásilag Váradhoz tartozott, de inkább falu jellege volt, különösen, hogy az ottlakók jó része mezőgazdaságból élt. Szüleimnek első gyermeke voltam; édesanyám éppen húsz évvel idősebb, mint én. Anyai nagyszüleimnek én lettem az első unokája. Mindezt csak azért jegyzem meg, mert ezek a tények meghatározóak voltak az életemben. Húgom közel kilenc, öcsém pedig tizenegy évvel utánam született. Sokáig részem volt az egyedüli unoka kiváltságaiban, aztán meg abban, hogy a tesvéreimnek pótmamája lettem. Mindkettőért nagyon hálás vagyok a sorsnak.

Nyolc osztályt a Hegyen végeztem, 9–10-be Váradra jártam. Utána dolgozni kezdtem egy cipőgyárban, és estiben történelem-filozófia szakon folytattam a tanulmányaim. Az első félév után vezették be azt a rendeletet, mely szerint magyarul ezeket a tárgyakat nem oktathatják, így átiratkoztam mechanika szakra, mert az magyarul volt. Itt érettségiztem. Főiskolára Göteborgban iratkoztam be, 43 évesen. Szocionómiát végeztem, aztán az egyetemen két évig vallástudományt tanultam. Nagyon élveztem tanulni, s igazán kiváltságos helyzetben voltam az utolsó évek alatt, mert akkor már a két nagyobbik gyerekünk is egyetemre járt, gyakran találkoztunk a szünetekben, s örökké volt megvitatnivalónk a tanultakkal kapcsolatban.

 

 

- Tizenkilenc éves voltam amikor Karcsival összekerültünk s ezáltal belecsöppentem egy szellemileg pezsdítő, tevékeny életbe. Õ akkor már gazdag tapasztalattal és gyakorlattal rendelkezett az Ady Endre Irodalmi Kör vezetésében és szervezésében; mellette magam is bekapcsolódtam, s később bekerültem a Kör vezetőségébe. Nagyon tevékeny és élménydús esztendők voltak, sokminden belefért ezekbe az évekbe. Még az is, hogy többekkel együtt magyar irodalmi lapot akartunk indítani Váradon, amiből ugyan az ismert politikai helyzet miatt semmi sem lett, de nagyon sok tapasztalati hozadéka volt.

1982-ben az Ellenpontok halálosan komoly kaland volt. Ezt akkor is tudtuk, hiszen azokban az években az ember kevesebbért is a szabadságával vagy az életével fizethetett. Amit azonban akkor mi Karcsival ketten még nem tudtunk – talán hála az Úrnak – az az, hogy egész további életünk alakulásában keservesen fontos szerepe lesz az Ellenpontok „utóéletének”.

Azt szokták mondani, a tények makacs dolgok. Magam azonban ámulva tapasztalhattam, bizonyos esetekben milyen cinikus módon íródik a történelem, a népmesei elemeket a mítosz rangjára emelve.

Magam a szerkesztőségi megbeszélésekben, egyes anyagok legépelésében, a lap sokszorosításában vettem részt. A sokszorosított s alaposan becsomagolt anyagot - nagyon lelkiismeretlen módon - a szüleimnél helyeztem el megőrzésre, anélkül, hogy ők ismerték volna a csomagok tartalmát.

Nem akarok az Ellenpontoknál itt sokat időzni, hiszen az elmúlt húszvalahány évben több írás jelent már meg vele kapcsolatban. Könyv is jelent meg róla; dokumentumfilmet is készítettek a közreműködőkkel, amely többször került adásba különböző tévécsatornákon. A világhálón az Ellenpontok teljes anyaga is megtalálható.

Fontosnak tartom azonban elmondani: mennyire sajnálom, hogy az erdélyi magyarság történetében és életében az Ellenpontok (különösen a 8. számban közölt Memorandum és Programjavaslat) érthetetlen módon máig nem került méltó helyére. Meggyőződésem, hogy a megváltozott körülmények ellenére is lenne aktualitása, és széleskörűbb ismerete erősíthetné a közösségi tudatot.

 

 

- Három és fél évig próbáltunk otthonra találni Budapesten, aztán Göteborgban kötöttünk ki 1988-ban. Állandó letelepedési engedélyt nem kaptunk, ezért volt egy kilenchónapos kanadai kitérőnk is, ezután 1989-ben – immár a svéd letelepedési engedély birtokában – újra Göteborgba érkeztünk, azóta is itt élünk.

 

 

- Az önképzőköri táboroknak óriási szerepe volt abban, hogy jónéhány viszontagságos év után valahol otthon érezzük magunkat ebben a világban. Zsuzsa lányunk és Péter fiúnk – szinte azt mondhatom – ott nőttek fel, a már itt született Marci fiúnk pedig később az anyanyelvi táborban ismerkedett a sajátságosan magyar tångagärdei világgal. Nyaranta vele mentem a táborba, s kezdetben a kicsikkel foglalkoztam, később a nagyokkal sikerült megtalálnom a hangot. Az ott végzett munkán keresztül kerültem be a vezetőségbe is. A tanításon kívül az egyes táborok elméleti előkészítése és részben szervezése lett a munkám. De azt Te is tudod, hogy a szerepek nem különülnek el szigorúan ebben a mi kicsi csoportunkban!

Az elmúlt két évben tanítani, sajnos, nem tudtam. Marci is kinőtt a táborból, de ha odanő, akkor hozzuk majd Ebbát, az unokánkat.

A Szülők Iskolája nagyon a szívemhez nőtt; örülök, hogy sikerült néhány nagyszerű pedagógust, egyben remek embert meghívnunk előadást tartani, kicsit az ő meglátásaik alapján is önmagunk helyzetéről eltöprengeni, elbeszélgetni. Igazán kár, hogy a gyér érdeklődés miatt nem folytathatjuk.

 

 

- Én nem látok rá az egész svédországi magyar munkára. Természetesen minden érdekel, de az a szelete, amely az én szívemhez közelebb van a legfontosabb számomra. Talán mert gyerekekkel, ifjakkal foglalkozni egyfajta kegyelmi állapot: az ember úgy érzi, cselekvő részese lehet a Teremtésnek.

Magad is tudod, hányszor jártuk már körbe a hogyan-lehetnénk-jobbak gondolatkörét. Igazából nem tudom min és hogyan kellene változtatni. Meg aztán hiába próbálunk mi bármit, ha nem kapunk visszajelzést. Mindenkinek rengeteg a tennivalója a saját életében, nagyok a fizikai távolságok is az országban. Még azt sem hiszem, hogy az emberek egyszerűen érdektelenek. Inkább azt mondanám, hogy gyakran hamis értékek alapján prioritálunk ebben a mesterségesen felfokozott világban. S ezáltal rengeteg igazi örömtől fosztjuk meg magunkat és gyermekeinket.

 

 

Nem látom, Ildikó. De nem azért, mert pesszimista vagyok ebben a kérdésben. Csak szerintem nagyon kiszámíthatatlan. Nem tartozom a vészharangot kongatók táborába, már csak azért sem, mert akkor nem tudnék létezni, működni. Az biztos, hogy ha a család, a szülők, nagyszülők nem tesznek meg mindent, ami lehetőségük van és ami hatalmukban áll, hogy a gyerekeik otthon érezzék magukat a magyarságukban, akkor hiába várjuk a csodát. A mások hatása, a barátok, az egyesületi életben és közösségekben szerzett élmények és tapasztalatok nagyon sokat hozzáadhatnak, de az alapot, mint minden máshoz is, a család adja. Nem kell megijedni, ha nincs azonnali eredmény. Gyakran a gyerekeinknek sem könnyű, csak nem mindig beszélnek róla. Az, amit szeretettel, örömmel, természetesen adtunk tovább, élni és működni fog bennük. Lehet, hogy nem akkor és úgy, ahogy elvárnánk, de elveszni nem fog. Csak minden ki kell fussa a maga küzdelmes körét, hogy aztán megerősödve visszatérhessen az eredethez. Tudom, mert megtapasztaltam.

 

Kérdezett: Tóth Ildikó