Kovács Francescóval Tóth Luca Réka és Sándor István beszélgetett

Az abbáziai születésű Francesco Wittorio Kovács magyar szülők gyermeke. Kovács Francesco – ahogyan itt ismerik – 1954 októbere óta él Svédországban, bár rögös út vezetett a stockholmi állomásig. Amikor 1945. augusztus 22-én két orosz katona rendőri kísérettel letartóztatta az akkor 16 éves fiút, még abban a hitben indult Budapestre, hogy a három napos kihallgatást követően visszatérhet Győrbe, és szeptemberben folytathatja tanulmányait. A három napból kilenc év lett!

-          A nevem Francesco Wittorio Kovács. A szüleim magyarok, de miután kivándoroltak Olaszországba, én Abbáziában születtem 1929. február 11-én. Az évek múlnak, nemrég töltöttem a 88-at, és úgy tartottam meg a nevemet, mint Francesco Wittorio Kovács, magyarul Kovács Ferenc Győző.

-          De most a Francesco-t használod, ugye?

-          Igen, állandóan azt használom, és az olaszoknak is az orrára kötöttem, hogy én dupla v-vel írom a Wittorio-t – pedig Olaszországban nincs dupla v. Így aztán, különleges lettem!

Mikor két és fél éves voltam, édesapám nagyon megbetegedett, és rövidesen meg is halt. Miután édesanyám özvegy maradt, elvitt bennünket Magyarországra, és az ő két nővére vett bennünket szárnyai alá. Ők gondoztak, ők gondoskodtak arról, hogy iskolába járjunk, naponta ételt kapjunk, és fedél legyen a fejünk fölött. Ott kezdtük meg a négy éves alapiskolát, s utána a gimnáziumot. Én a Révai Miklós Gimnáziumban tanultam, és mikor a II. világháború kitört, a bátyámmal együtt partizánoknak álltunk. A különleges hadosztálynál kaptunk kiképzést, többek között oroszok elleni kémkedés, szabotázs volt a feladatunk. Mikor Magyarországot elfoglalták az oroszok, bennünket egy csoport Ausztriába vitt, és mikor a háborúnak vége lett, az oroszok repülőn röpcédulákat dobtak le, amelyben felhívták a bujkáló katonaság figyelmét, hogy amennyiben negyvennyolc órán belül jelentkezünk, kapunk egy okmányt, és minden további nélkül hazamehetünk.

Elindultunk a Masenberg hegycsoportról, le a magyar határig, Sorokpolányig. Ott az oroszok elkaptak bennünket, bedobtak egy úgynevezett ideiglenes fogolytáborba, s ott voltunk egy egész álló hónapig – kissé tovább is, mint egy hónap. Egy nemzetközi vöröskereszt-csoport (franciák, angolok, amerikaiak, oroszok) jött értünk, és kihoztak bennünket 18 éven aluliakat, akik még nem voltunk katonakötelesek. Kaptunk egy okmányt, és azzal tudtam hazamenni Győrbe. Miután hazaértem, arra gondoltam, hogy szeptemberben folytatom a tanulmányaimat, megint iskolába megyek. De augusztus 22-én ez az álom szertefoszlott. Két orosz katona jött a lakásra, rendőrökkel együtt, letartóztattak, és bevittek a győri rendőrségre, onnan pedig Budapestre. Ott kezdődött a kálváriám. 16 éves voltam akkor.

Azt mondták, csak három napra visznek. Azt mondták a keresztszüleimnek, hogy ne aggódjanak, csak három napra megyünk Budapestre kihallgatásra, okmányokat ellenőrizni, s utána jöhetek haza, folytathatom az iskolát. A három napból…kilenc év lett! Fogolytáborokban Oroszországban.S kilenc év után – Sztálin halálát követően – engedtek csak el.

-          Mi adott neked erőt, hogy túléld ezt a borzalmat?

-          Gyermekkoromban, mikor gimnazista voltam, reggelenként a Kármelita templomba jártunk a bátyámmal, mint ministránsok. A katolikus hit tehát már gyerekkorom óta kísér, még ha nem is járom a templomot minden héten, hogy a térdemet lekoptassam, de azért bízok egy Istenben. Bízok abban, hogy valaki van odafönn, akinek köszönhetem, hogy visszahozott engem az életbe.

-          Kilenc év rengeteg idő egy fiatal életében. Hogyan emlékszel vissza a szabadulásra?

-          Sztalin halála után kaptunk amnesztiát, s miután én olasz állampolgárként voltam kint, így azt kérdezték,- „Milyen állampolgár vagy?” Mondom: - „Olasz!” Nem mondtam, hogy magyar - „Hova mész vissza?” – kérdezték. Mondom: - „Fiume, Olaszország.” Ő se tudta, én se tudtam, hogy nem volt többé Fiume, hanem Rijeka volt, és már Jugoszláviához tartozott. Így aztán az olasz katonákkal együtt – ők tizenheten, én a tizennyolcadik, mint fél olasz – jöttem vissza.
Mikor az oroszok összegyűjtettek bennünket, először elvittek Moszkva fölé, Rybinskbe, s később onnan indultunk vissza. Az oroszok tizenegy hadifoglyot választottak ki közülünk, és elindultak velük hazafelé. Minket pedig vittek le Kijevbe, Ukrajnába. Az olasz őrnagy azt mondta nekünk, hogy eszünkbe se jusson nélkülük leszállni a vonatról! - „Addig, míg ti nem vagytok velünk együtt, bárhova visznek bennünket, mi nem fogunk hazamenni, hanem visszajövünk!” – mondta. Így is volt! Őket ugyan elvitték Budapestig, s Budapestre jött az olasz konzulátus, hogy átvegye ezeket a foglyokat, de ők nem feledkeztek meg rólunk, elmondták, hogy mi nem csak tizenegyen vagyunk, hanem tizennyolcan, még vannak odakinn. Akkor őket visszavitték Budapestről Kijevre, s ott voltunk mind a tizennyolcan Kijevben egész decemberben, majd január 11-én vonatra tettek bennünket, és együtt jöttünk Magyarországon keresztül Bécsbe, és Bécsből Udinébe. Odajött át édesanyám, ott találkoztunk újra először 14 év után.

Eszembe jut egy érdekes eset, mikor Munkácsnál bejöttünk a magyar határon keresztül, és mentünk Budapest felé. Az egyik fülkében magyar tisztek ültek és zsugáztak, kártyáztak, én pedig – nálam volt ez a vattás pufajka kabátom – odaszóltam hozzájuk: -„Zdrászvutye, tovaris!” Rám néztek, azt hitték, hogy orosz vagyok. Mondtam nekik, vegyék meg a kabátomat, mert szeretnék egy kis magyar pénzhez jutni, hogy vegyek bort, Tokajit! Ezek összenéztek és azt mondták: - „Tudjátok mit, gyerekek, gyerünk, adakozzunk! Majd megmondja ez odakint, hogy milyen gavallérok a magyar tisztek!” Alig tudtam megállni nevetés nélkül! De aztán összegyülekeztek, nagyon szépen adakoztak, s megköszöntem: -„Szpaszibabolsoj!” Miután kimentem a fülkéből, azt mondtam az olasz barátaimnak, hogy itt van egy kis magyar pénz, vehetünk bort, ha megállunk Budapesten. Hát nagyon örültek neki, mindenki azt kérdezte, hogyan csináltam. Mondtam, hát ugye, az ember feltalálja magát.

Aztán mikor Budapestről elindultunk Győr felé, Bécsbe, két jó harcsabajszos, öreg vasutast pillantottam meg, s rájuk szóltam oroszul: -„Zdrászvutye, tovaris!” Rám néznek, s azt mondja az egyik a másiknak a bajsza alatt: - „Te, a szentségit, ez nem orosz!” De azért tartottam magamat, nem nevettem el magam. Gondoltam, valamiképpen levelet fogok küldeni velük a rokonaimhoz Győrbe. Hírt akartam adni magamról, hogy élek, és jövök vissza a fogságból. Mikor már mentünk a vonaton, azt mondja az egyik a másiknak: - „Várjál, majd én kibabrálok ezzel!” Hát akkor már nem tudtam megállni, és magyarul azt mondtam: - „…és, ha én babrálok ki magukkal?” Hát majdnem összekakálták magukat! (nevet) S akkor mondtam: - „Ne féljenek uraim, nem mertem megszólalni, mert nem tudtam, hogy megbízhatok-e magukba vagy sem?”–„Amit akar, csak mondja meg, megcsinálunk bármit!” Tudták, hogy Szibériából jöttünk, s foglyok voltunk. Akkor átadtam nekik egy levelet, melyet már előzőleg megírtam, és kértem őket, vigyék el Győrbe a rokonaimnak (Hédervári út 15. szám alá). Mondják meg, hogy saját szemükkel láttak engem a vonaton, tehát élek, és megyek édesanyámhoz Olaszországba – akkor még nem tudtam, hogy az már akkor Jugoszlávia volt. Ők megígérték, hogy eljuttatják a levelet, és meg is csinálták! Mikor Olaszországban voltam – Udine városában –, akkor kaptam választ Győrből, hogy megkapták a hírt. Írták a keresztszüleim, hogy reggel öt órakor valaki zörgetett az ablakon. Keresztapám odamegy, felhúzza a rolót, és azt mondja: – „Ides! Rendőrök vannak itt!” Azt mondja keresztanyám: – „Te bolond, ezek nem rendőrök, hisz látod, vasutasok!” A gombokon látták, és kinyitották az ablakot. Azt mondta a két vasutas:– „A legjobb hírrel jövünk. Francesco él, most jön haza!” Keresztapám úgy megörült a hírnek, hogy puszta kézzel behúzta őket az ablakon keresztül, s mindjárt ment, levágott egy kis malacot, hogy húst pakoljon nekik, köszönetképp hogy elhozták a levelet. Istennek a keze van ebben is. Mert mikor a levelet kaptam Győrből, akkor tudtam meg, hogy mikor a mi vonatunk beérkezett Budapestről (este kilenc óra felé), tíz perccel előtte az egész család kint volt az állomáson – egy nagybátyámat kísérték ki, aki ment vissza Pestre. Hogyha a mi vonatunk tíz perccel korábban fut be, akkor leugrottam volna, és akkor ma nem élek! Mert az ’56-os forradalomban adtam volna vissza az életemet azért a kilenc évért. De a Jóisten keze van benne, hogy életbe tartott!

-          Nincsenek véletlenek, ugye?

-          Nincsenek, úgyhogy csoda történt!

A bátyámat 1950-ben a magyar ÁVH-rendőrség majdnem agyonverte, ezért felment az olasz konzulátusra Budapestre, kapott vízumot, és elhagyta az országot. Rómában két napra találkozott édesanyámmal, utána elment Párizsba egy barátjával. Ott találkozott egy svéd lánnyal, akivel később el is jegyezték egymást. Olaszországba akart jönni szerencsét próbálni, de lebeszéltem róla, mert én, aki Szibériából jöttem vissza, csupán egyetlen munkalehetőséghez jutottam: segédmunkás lehettem volna a világhírű Andrea Doria hajón. Az a hajó elsüllyedt. (Az SS Andrea Doria az Italian Line olasz hajózási társaság óceánjáró hajója volt, amely főként arról vált híressé, hogy 1956-ban elsüllyedt. 1956. július 25-én New York felé tartott, amikor a massachussettsi Nantucket partjai közelében összeütközött a Swedish American Line kelet felé haladó MS Stockholm hajójával. – szerk. megj.)

Úgyhogy hál’ Istennek nem voltam rajta! Mindezek utána bátyám és a felesége eljöttek Svédországba, és már telefonált is nekem. Mondta: - „Franceso! Gyere ide, itt vannak a világ legszebb lányai! Van munka, minden van!” S akkor idejöttem, 1954. október 9-én tettem a lábam a stockholmi állomásra, és két nap után dolgoztam a bicikligyárban, itt Uppsalában! 1956. február 18-án egy barátom hívott meg egy álarcosbálba az egyik diáktársulatba, és ott találkoztam Margaretával, a jövendőbeli feleségemmel. Hamarosan megházasodtunk, és családot alapítottunk. Ő és a gyermekeim nagymértékben hozzájárultak, hogy lassan elfelejthessem ezeket a borzasztó éveket.

-          Tehát 1954 óta itt élsz.

-          Igen. A kezdetektől fogva arra törekedtem, hogy minél gyorsabban megtanuljam a svéd nyelvet. Én voltam az egyedüli magyar-svéd tolmács Közép-Svédországban mikor az ötvenhatosok érkeztek, s ezért is kaptam ezt a meghívást a 60 éves jubileumi ünnepségre.

-          Beszéljünk erről egy picit. Milyen ünnepély is volt ez, amire meghívást kaptál?

-          Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 60 éves jubileumi ünnepélye. S miután az én kezemen mentek keresztül a Közép–Svédországba érkező magyar menekültek – én voltam a tolmácsuk – mindig azon voltam, hogy amilyen eszközökkel csak lehet, segíteni kell mindenkinek. A svéd államon keresztül ruháztattuk őket, bútorokat szereztünk nekik, lakást biztosítottunk a számukra. Ezzel foglalkoztam, ezért dolgoztam. Körülbelül 10 éve, hogy abbahagytam a munkámat, de azelőtt állandóan tolmácsoltam magyar nyelven.

-          És most nyugdíjas vagy ezek szerint.

-          Igen. Már régóta.

-          Isten éltessen téged! Február 11-én töltötted a 88-at?

-          Igen, és ha a Jóisten még életben tart, akkor tovább járok, előadásokat tartok a kommunizmus bűneiről, és előadásaimba beleszövöm a narkotikumok elleni küzdelmet is. Mindezekről szeretném felvilágosítani a gyerekeket, és hál’ Istennek eddig még bírom egészségileg, és sikeresek az előadások. Ameddig csak bírom, addig fogom ezt tartani!

-          Merthogy évtizedek óta végzed ezt a munkát.

-          Harminc éve tartom az előadásokat.

-          És a világ mely pontjain jártál még Svédországon kívül előadásaiddal?

-          Csak Svédországban tartottam eddig. Sokan kérdezték ugyan, hogy mikor jössz Magyarországra...

-          Én is ezt akartam kérdezni.

-          Amikor meghívnak. Még mindig várok arra. Előbb-utóbb csak lesz belőle valami. Ameddig élek, mindig remélek, nevetnek rám az angyalok.

-          Ha már szóbahoztad a rímeket: ha jól tudom – és hát hallottam is – szívesen írsz verseket is!

Igen! Magyarul és svédül is írok verseket. Ezt svédül írtam, meg is jelent az első könyvemben. Ha akarod, felolvasom, magyar fordításban.

Ének a tajgáról

Együtt voltunk, mint őszinte barátok,

Otthonról álmodtunk, s gondoltunk Tirátok.

Ti otthon, mi meg a Tajgán foglyokként éltünk,

Biztosak voltunk abban, hogy imádkoztok értünk.

 

Szibériának, Tajgának kegyetlen hűvössége,

Éhező farkasok rettentő, dühös üvöltése.

Bundába burkolt katonák őriztek ott minket,

Amíg mi rongyokba dolgoztunk, mentve életünket!

 

Megszoktuk, mint foglyok, szám varrva hátunkon,

Sapkán, karunkon, nadrágon, s minden ruhánkon.

Fáradtan, erőtlen, végre otthon a fogolytáborban,

A meleg balandakeserű, mint epe a csajkában.

 

Hering meg kása, majd néha laposhal ünnepre,

Nehogy megspórold! Avagy gondolsz tán szökésre?

Könnyebb lesz tavasszal, nyírfák zöld levele

Törzsébe kis csatornát vág a fogoly bele.

 

Napról-napra járnak a foglyok szomjasan vissza,

S az élőfa nedvét, most mindenki sietve issza.

Ám az őr ilyesmit nem is akar látni,

Ordít most gúnyosan: „A fát azonnal kivágni!”

Itt vesztette oly sokunk az életét, én visszatértem,

Hála Úr Istennek, Szeretteimnek, kik imádkoztak értem.

 

Még fogságom alatt írtam az első verseimet, de csak gondolatban. Nem írtam le azokat a verseket, mert nem volt mire, ilyesmire nem volt semmi lehetőség a fogolytáborban. Mikor már Olaszországba kerültem, elkezdtem papírra vetni a gondolataimat, verseimet. Ott írtam többek közt azt a kéziratot is, amely a jövendőbeli könyvemben is megjelenik. Ez itt, amit itt látsz a könyv borítóján, a saját kezűleg, apró betűvel írt naplóm, magyar nyelven. Próbáld meg elolvasni, ha jó szemed van! Ez az alapja az új könyvemnek.

-          Ez lesz a második kiadott könyved, ha jól tudom.

-          Igen, ez a második könyvem. Az első könyvem címe „I Stalinsvåld, fånge 794 berättar”. Durva fordításban, Sztálin birtokában, a 794. fogoly elmondja életét. Ez pedig az új könyvem, ami e hónapban jelenik meg. Ennek a címe Francesco Kovács: En överlevaresdagbok. (Egy túlélő naplója).

-          Ez a könyv egyelőre csak svéd nyelven jelenik meg?

-          Igen. A napló, azaz a forrás, magyar nyelven van írva. Uppsalában egy jó barátom, Lulich György, segített nekem ezt a könyvet digitalizálni és lefordítani svédre. Neki köszönhetem ezt – szerepel is a neve a könyvben.

-          Említetted korábban, hogy természetesen örülnél annak, ha magyarul is megjelennének a könyveid. Miért várat magára a dolog?

- Igen, nagyon szeretném. Körülbelül másfél évvel ezelőtt tettük meg az első lépéseket ez ügyben. A teljes kézirat másolatát elküldtük Magyarországra, a Nemzeti Emlék Bizottságához, akik nagyon fontosnak tartották a könyvet, és vállalták mind a könyv kiadását, mind a nyomtatását. Én ebből egy fillért sem kérek, nem a haszon miatt csinálom! Már nem egy alkalommal, levélben is ígérték, hogy ki fogják nyomtatni, de még ez idáig nem hallottunk semmit. Az ígéret szép szó, de ha betartják úgy jó!

-          Kedves Francesco, köszönjük a beszélgetést, és reméljük, hogy majd ez a riport is hozzájárul ahhoz, hogy esetleg meggyorsítsuk a magyar nyelvű kiadás ügyét!

Kérdezett:Tóth Luca Réka és Sándor István