Kanyargós út visz fel a mölndali Larssons Bergen, de a kilátás a közeli Stensjön tóra még télen is lélegzetelállító. Ebben a látványban lehet része minden reggel Nilsson Gyöngyvérnek, a Kőrösi Csoma Sándor Művelődési Kör egykori elnökének, aki nemrég töltötte be 80. életévét. Miközben hozzá és férjéhez, Sturéhez tartottam, hogy a jeles alkalom apropóján interjút készítsek, rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennem. A találkozásból azonban nem egy egyszerű kérdezz-felelek, hanem egy majd öt órás, tartalmas beszélgetés kerekedett ki.

A pazar panorámát nyújtó domb tetején rögtön megpillantottam a rám lelkesen integetve váró Gyöngyvért, aki felkísért otthonosan berendezett, takaros tetőtéri lakásukba. A falon több gyönyörű festmény lógott, köztük Gyöngyvér édesanyjának keze munkája. A tágas nappaliban pedig hibátlan magyar kiejtéssel köszöntött Sture, akinek, mint később Gyöngyvértől megtudtam, nem igazán volt más választása, mint ilyen gyönyörűen megtanulni nyelvünket, hiszen otthon a gyerekekkel, Andreával és Dániellel csakis magyarul folyt a társalgás.

Na de, ne szaladjunk ennyire előre, ugyanis Gyöngyvér története hasonlóan indult, mint sok más Svédországba érkezett magyar honfitársunké. 1956 novemberében Sopronból menekült el szüleivel, akkor, amikor édesapja, aki hivatása miatt egyébként nem dolgozhatott a határsávban, éppen a városban tartózkodott. Egyáltalán nem tervezett, hanem az események hatására meghozott, hirtelen döntés volt ez a család részéről. Gyöngyvér alig múlt csak el 17 éves, érettségi előtt állt, de az események úgy hozták, hogy a matura már az észak-svédországi Bodenben, nem messze a finn határtól érte 1961-ben.

Az egyetemet kémia és biológia szakon Göteborgban kezdte meg, itt ismerkedett meg Sturével is, a befejezésére azonban már Umeåban került sor. A pedagógus pár a rövid északi kitérő után mégis visszatért Svédország második legnagyobb városába, hiszen Sture innen származott és Gyöngyvér szülei is itt éltek akkor. Gyöngyvér a tudományos érdeklődést szüleitől örökölte, a pedagógiai érzék, a gyermekek szeretete pedig lényéből árad. Magam is pedagógus lévén, élvezettel hallgattam és fogadtam meg a beszélgetésünk során elhangzott tanácsait. „Következetesnek és megértőnek lenni is tudnod kell a diákjaiddal, és akkor ők is így fognak majd hozzád viszonyulni” - mondja, majd ennek alátámasztására elmesél egy kedves kis történetet. Történt, hogy az egyik ballagás, vagy ahogy a svédek nevezik, kifutás alkalmával két perccel a megbeszélt időpont után érkezett oda osztályához, diákjai pedig rosszallóan fejüket csóválva, de eközben mosolyogva jegyezték meg, hogy „Még a napnak is vannak foltjai” - utalva a jól ismert svéd közmondásra, miszerint senki sem tökéletes.

A következetesség nemcsak hivatásában, hanem magánéletében is mind a mai napig híven tükrözi Gyöngyvér személyiségét, aki nemcsak gyermekeit, de természetesen unokáit is megtanította magyarul. Sőt, jó tanárhoz méltón, a helyesírási hibák vagy rosszul használt kifejezések sem maradnak kijavítatlanul a neki írt levelekben.

Gyöngyvér számára egy percig sem volt kérdéses, hogy magyar gyökereit Svédországban is élénken ápolja, sőt, ha lehet minél több emberrel ismertesse meg a magyar hagyományokat, szokásokat, kulturális értékeket. Még ha kezdetben nem is kereste kifejezetten az egyesületi tevékenységeket. Az élet azonban úgy hozta, hogy végül karmester híján hosszú éveken keresztül vezette a göteborgi magyar énekkart, amely amellett, hogy Svédországban több helyen fellépett, egészen Németországig, például Hamburgba és Lübeckbe, is eljutott. Amikor rákérdeztem, hogy ennek mikor és pláne miért szakadt vége, meglepő, de logikus választ kaptam: „Nem a tagok elfoglaltsága vagy az érdeklődés kimúlása miatt szüntettük meg, hanem sokkal prózaibb oka volt, egyszerűen nem találtunk szopránt. Anélkül pedig nem az igazi.”

Ahogy a gyermekek egyre idősebbek lettek úgy gyűrűzött be egyre inkább az egyesületi tevékenység is Gyöngyvér életébe, aki a 90-es években a Kőrösi Csoma Sándor Művelődési Kör elnöki tisztségét is betöltötte. „1996 és 1998 között magyar szótól volt hangos és magyar ételektől illatozott minden tavasszal Mölndal és környéke, az egyesület szervezte Mölndali Magyar Napok híre és népszerűsége pedig gyorsan terjedt. Tulajdonképpen ez nevezhető a mai iHuse-t rendezvénysorozat elődjének.” - tudom meg az időközben elfogyasztott, ízlésesen feltálalt ebéd végén.

A Kőrösi ügyeinek intézése, a programok szervezése azonban csak egy volt Gyöngyvér azon tevékenységei közül, amelyekkel a magyar hagyományokat, a magyar kultúrát szolgálta. A Custos Őrszavak elnökeként szívügyének tekintette az anyanyelvi táborok támogatását, amelyek svédországi magyar fiatalok generációi számára tették lehetővé, hogy ápolhassák magyar identitásukat, gyakorolhassák anyanyelvüket kortársaik társaságában. Az egyetemes magyarság összetartozásának ügyét ugyancsak áldozatos munkával segítette a Magyarok Világszövetségének svédországi küldöttjeként, valamint a református egyház revizoraként is.

A megannyi bokros teendő mellett természetesen a családra is kellett, hogy jusson és jutott is idő. Gyöngyvér és Sture évekig hódolt a svédek egyik kedvenc szabadidős tevékenységének, a vitorlázásnak. Hajójukon Európa számos kikötőjébe eljutottak, repülővel pedig még a világ túlsó felére, például Indiába vagy Ausztráliába is. Az utazás, az aktív kikapcsolódás, valamint az idegen kultúrák, tájak megismerésének szeretete mind a mai napig jelen van a házaspár életében. Találkozásunkkor már ismét megszokott sítúrájukra készültek, amiben még nem is lenne semmi különleges, hiszen Svédország jobbnál jobb lehetőségeket kínál a lesiklás szerelmeseinek. Az úti cél azonban, mint megtudom, nem valamelyik közeli síparadicsom, hanem a Dolomitok, az Alpok olaszországi hegycsoportja, amelyet autóbusszal tesz meg már évek óta egy lelkes, összeszokott csapat. Elképedésemre, hogy miért vállalkozik valaki ilyen hosszú útra, pláne ennyi évesen, Gyöngyvér egyből magyarázatot ad: egy az egyetemi évek óta fennálló baráti társaságról van szó.

Amikor pedig egy pohár finom magyar fehérbor kortyolgatása közben sokadjára ámulok el az éppen hófödte Stenjsön nyújtotta fenséges látványon, Gyöngyvér rögtön hozzáteszi: „Szép, de azért a magyar tengert nem múlhatja felül.” Ekkorra már tudom, hogy nem véletlenül mondta ezt, hiszen az évek előrehaladtával a vitorlást és a kikötőket egy takaros kis házikó és szőlős váltotta fel Lovason, a Balaton északi partján. A Nilsson házaspár már ugyanis jó ideje kétlaki életet él, a nyár nagy részét a festői dombokon álló lakban töltik. Az évek során részévé váltak az ottani közösségnek és olyan barátokra tettek szert, akikről mindig érdeklődve hallgatják az új híreket, történéseket, amikor visszatérnek a magyar tenger mellé a hosszú, sötét svédországi hónapok után. A napok azonban Göteborgban is aktívan telnek, hiszen Gyöngyvér és Sture mind a mai napig el-ellátogat a Kőrösi egy-egy rendezvényére, ráadásul mivel a gyerekek sem költöztek messze a szülői háztól, így az unokák is gyakori vendégnek számítanak a Larssons Bergen. Ilyenkor általában valamilyen magyar finomság kerül az asztalra, amelyhez alapanyag bőven akad a kamra vagy a fagyasztószekrény mélyén. Például igazi magyar túró, amelyből Gyöngyvér rögtön fel is ajánlott egy csomaggal, amikor megemlítettem, hogy ez az egyik olyan étel, amit hiányolok Svédországban. Ekkorra kint már jócskán besötétedett, a telefonom kijelzője pedig negyed hatot mutatott, így búcsút vettem vendéglátóimtól, hiszen alig egy órával később már a göteborgi Nils Ericsonterminalenen volt jelenésem, ahonnan Borås felé vitt az utam. Gyöngyvér és Sture készséggel igazítottak útba és tervezték meg nekem a megfelelő menetrendet, amivel, ha sietve is, de időben célba értem. Az egyórás buszút során pedig végig azon gondolkodtam, hogy vajon nem lett volna e jobb egy szokványos interjút készítenem, a fenti elbeszélős történet helyett. Ennek eldöntését már a kedves olvasóra bízom. A magam részéről egy sok tanulsággal szolgáló, igazán tartalmas és őszinte beszélgetést köszönhetek Gyöngyvérnek és Sturének, akiknek ezekkel a sorokkal is kívánok hosszú, boldog éveket.