Maróti Lászlóra tényleg illik, hogy Laci, mint ahogy sokan szólítják. Most találkoztam vele először, fiatalos sétatempója, kiváló emlékezőtehetsége, máig aktív zongorista karrierje, szövegteremtő ereje, hihetetlen életszeretete, szakácsszenvedélye mind-mind azt tükrözik, hogy az ember annyi éves, amennyinek érzi magát – s neki sikerül a környezetére is átsugározni ezt a fiatalos lendületet, energiát. Maróti Laci idén 80 éves, a lakásán beszélgettem vele ebből az alkalomból. Isten éltesse ezúttal is!

 

- Hogyan jegyezted el magad a zenével?

Először is apám, Dr. Maróti Gyula, hegedült és kórusokba járt énekelni, ahol egy idő után másodkarmesteri szerepet is betöltött. Otthon állandóan szólt a zene a detektoros rádióból. Amikor véget ért a második világháború, ötezer pengőért megvettünk egy zongorát és én ab-ban a pillanatban el is kezdtem zongorázni – és azóta is tanulok, mert ez ezzel jár. (Nevetés) 

Tizenkét évesen a Kodály Zoltán védnöksége alatt működő Békés-Tarhosi Zeneiskolába, majd onnan a Budapesti Zenegimnáziumba kerültem, ahol a közismereti tárgyak mellett klasszikus zenét tanultam, de ebben az időszakban szerettem meg egyre jobban a jazzt, ami akkor üldözött volt, mert a kapitalizmus jelképeként tekintettek rá.

 

Ez a zenei irányzat sok új ismerőst is hozott. Érettségi után tagja lettem a Kék Hold Vokál- és Paródia Együttesnek, kezdetben az akkoriban még inkább pantomimmal próbálkozó Hoffman Géza (később: Hofi Géza) is velünk volt. Egyszer egy fellépés utáni közös, kései vacsoránál mondta nekem: „Emlékezz majd erre a napra, most olyan fáradtak vagyunk, mint amit egy hatvanéves ember mindennap érez.” (Nevetés)

A magyarországi élményeken gondolkodva sokszor eszembe jut, hogy ez tényleg én voltam? Két évig dolgoztam szabadnap nélkül a Moulin Rouge-ban, Budapesten. Ezekben az időkben ki volt plakátolva szinte az egész Nagymező utcában, hogy Maróti László és zenekara. És ez olyan természetes volt akkor, hogy eszembe sem jutott, hogy vegyek egy fényképezőgépet és lefényképezzem. Kár. Mindenesetre a zene teljes mértékben kitöltötte az életemet, és olyan nagy sztárokkal léptem fel, mint Németh Lehel, Payer András, Cserháti Zsuzsa, valamint az aranyos Vámosi-Záray kettős, akiknek már lemezeiket hallgattuk, amikor én még csak tíz éves voltam.

 

- Kik a kedvenc zenészeid?

Oscar Peterson, Dave Brubeck és Bill Evans zongoristák. Kedvenc zeneszerzőm Bartók Béla, de Bach, Beethoven és Mozart zenéje is nagy élmény számomra.

 

- Amikor kijöttetek Svédországba, hogy kezdtél bele az itteni életbe?

Természetesen zongorázni kezdtem. Életem legszebb nyara volt, a gotlandi Visbyben dolgoz-tam három hónapot. Itt nagyon gyorsan bemutatkozhattam a szakmának. Addigra már akkora volt a repertoárom – köszönhetően a Cirkusznak, a sok énekes kíséretének, a Búsuló Juhásznak (Budapest egyik híres, a Citadellánál található, 1937 óta működő étterme – a szerz.), ahol egyszerűen minden számot tudni kellett –, hogy a közönség arról kezdett el beszélni, hogy tőlem nem lehet olyat kérni, amit nem ismerek. Ez aztán később bevitt engem a piano bárok világába: 7-9 ember körbeüli a zongorát és egymással versengve kérik a számokat. A piano bár egy fantasztikus munkahely, szerintem a zenei szórakoztatás legjobb változata, mert mindenki, aki odaül melléd, azért ül oda, mert kíváncsi a zenére, nagyon sokan rendelnek számokat, te élvezed, hogy el tudod játszani, élvezed, hogy nem kell azt mondanod, hogy: „Sajnálom, de ezt sajnos nem ismerem.” Igazi kihívás és felemelő érzés volt ilyen helyeken dolgozni. Zenélve hajóztam Angliába, Hollandiába, Norvégiába és egy teljes nyarat játszottam Gran Canarián. Skandináviában több mint kétszáz városban játszottam. Több helyen sok alkalommal.

 

- Hogyan őrzöd a magyarságodat, mit jelent számodra magyarnak lenni?

1980-ban azzal kezdtük svédországi életünket, hogy feleségemmel, Beával, azonnal beléptünk a huszonöt tagú magyar énekkarba és az akkor már húszéves Götebogi Magyar Egyesületbe, hamarosan pedig a Kőrösi Csoma Sándor Művelődési Körbe.

A zene mellett az írásnak is megvan a helye az életemben, 1983-ra készült el a később Időzavar címmel megjelent regényem első fele. A teljes mű regénypályázatot nyert az Accordiánál, így jött ki a 2007-es Budapesti Könyvvásárra. Hadd ne felejtsem el megjegyezni, hogy itt a Híradóban is tizennégy éve tudósítok a göteborgi Kőrösi mindenkori eseményeiről. Ma verse-ket, főként hosszabb novellákat írok. 

Hogy megőrizzük a magyarságunkat, ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy minél több svédet szorítsunk ki magunk mellől, hogy egyszer csak Magyarország legyen Svédországból. (Neve-tés) Inkább azt, hogy ha van egy gyereked, akkor megtanítod magyarul. Láttam mind a négy gyerekünkön, akik írnak-olvasnak és teljesen folyékonyan beszélnek magyarul, hogy ezáltal van egy kultúrájuk, amit teljesen ingyen kaptak tőlünk. Ez egy fantasztikus érzés, amit kár lenne elvenni az olyan gyerekektől, akik itt születnek meg. Sok magyar szülő az elejétől svédül próbál meg beszélni a gyerekével, hogy hadd könnyítsük meg a gyerek fejlődését. Holott nem kell, mert amint elkezd óvodába járni, három nap alatt többet tud, mint amit a szülő próbál gagyogni svédül.

1997-ben megnyitottuk éttermünket, amelynek a neve Little Hungary volt, de mindenki csak Paprika Bárnak hívta. Gulyáspartijaink nagyon felkapottak voltak. Nagy élmény volt ez a korszak. Ha Budapesten lett volna éttermünk, az egy lett volna a sok ezer közül. Hanem itt, amikor a svéd bejött és azt mondta: „Jaj, ez jó volt!”, vagy hogy azt mondhattam neki, hogy: „Azt már nem eszed meg?” „Jaj, már nem bírom.” „Nem baj, akkor eladjuk fél áron.” És rám nézett, hogy ezt komolyan gondolom? (Nevetés) És akkor az is egy nagyszerű élmény, hogy bejönnek a göteborgi elektromos művektől öten-hatan, odaülök kötényben a zongorához, el-kezdem játszani és énekelni az ő svéd számaikat. Úgy ettek, hogy közben táncoltak. És akkor valamelyik azt mondja: „A szakács úgy zongorázik, mint egy profi!” (Nevetés) Ez feledhetet-len volt. Zsíros volt a kezem, a billentyűk csúsztak…

 

- Ki a kedvenc magyar íród, költőd?

Karinthy Frigyes. Karinthy félig vidám történeteiben is ott vannak a komoly gondolatok. Amikor Pesten járunk, minden alkalommal kimegyünk a temetőbe, ahol a feleségem szülei és az én szüleim fekszenek. Onnan 50 méterre fekszik a Karinthy és mindig viszünk neki egy szál virágot vagy egy követ. Érdekes módon mögötte van Illés Lajos a zenész és közvetlen mögötte Faludy György, akinek a Villon-fordítása megvan.

Karinthy humora nyilvánvalóan mesteri, nem azért, mert az ember halálra röhögi magát, hanem mert kiválóan felépített, megírt. Karinthy Márton Ördöggörcs című könyve nagyon jó kiegészítés volt számomra Karinthy Frigyessel kapcsolatban. 

A költők közül József Attila, Ady. Petőfinek vannak a Szeptember végén című vershez hason-latos mestermunkái.

 

- Mik a terveid?

80 évesen az ember rövidtávra tervez, de ahhoz képest elég sok fellépést fogadtam el. A fellé-pések és az írás áll a középpontban.

 

- Most is énekeseket kísérsz?

Nem, most már én énekelek és zongorázom. Járkálok az országban, 2014. május 5-én kezdő-dött el, a nyarak kivételével minden évszakban játszom, néha hetente 4-5-ször tettem meg 300-500 km-es utakat, s aztán ugye játszottam is… tényleg nem lehet abbahagyni. Többnyire nyugdíjas szervezetek rendezvényein lépek fel. A Stockholm feletti Åkersberga volt a legészakibb város, aztán onnan lefelé majdnem 130 városban léptem fel, novemberig eddig hat darab fellépést vállaltam. Göteborgban rendszeresen vannak önálló „estjeim” (délelőtt 11-kor): minden tavasszal és ősszel van fellépés a Backa Kultúrházban, ahol színpadon vagyok, eljátszom egy pár számot, elmesélek valamit az életemből.

A lényeg az, hogy mindig csináltam valamit, és ha olyat hallok valakitől, hogy úgy unatkozom, az valami szörnyű lehet. Ha az ember nagyon egymásra rak mindent az életében, akkor azt lehet mondani, hogy nem unatkoztam és ez már magában egy óriási dolog.