Talán van valami hasznos is az ugyancsak rapszodikus jelentkezésünkben: nem kell attól tartanunk, hogy a kedves esetleges olvasó unottan ugorja át a beszámolónkat, megjegyezve, hogy „már megint ez a Lundi Magyar Kultúrfórum!” Szinte bizonyos, hogy még ritkábban olvashatnátok rólunk, ha a Híradó „őrszolgálata” nem tenné a dolgát és figyelne oda a lustálkodókra.

Mivel már nem is emlékszem (az én koromban ez már mindennapos jelenség), hogy mennyi idő telt el a legutóbbi jelentkezésünk óta, visszamegyek... nos, nem egészen Ádámhoz és Évához, csupán az elmúlt évhez. Így visszatekintve, az tűnhet fel, hogy szinte minden, amit csináltunk, a múlthoz kapcsolódott. Erre nem volt forgatókönyvünk, maguktól adódtak az események, habár, ha végig gondoljuk 2011 történéseit, a nemzetünket és az anyaországot ért különösen durva támadások egész sorozatát. Ha tovább gondoljuk, hogy az ilyen jelen után milyen jövő következhet, akkor nem tűnik különösnek, hogy ösztönösen a múltba menekülünk. Nem marad más választási lehetőségünk.

A múlt egy lezárt része létünknek. Ami megtörtént, azt visszacsinálni nem lehet, viszont az események értékelése, magyarázata - a történetírás - a szerint változik, ahogy változnak az uralkodó ideológiák és a különböző korok divata.  A fantáziadús magyarázatokból manapság nincs hiány. A kellő szaktudással nem rendelkező, de mégis érdeklődő ember csak kapkodja a fejét. Eddig meghamisított történelmet tanultunk? De ki szavatolja a mai elméletek hitelességét? Vajon mennyire időállók? Mikor jön egy új szemlélet, mely szerint ezek a mai elméletek lesznek majd hamisak? Őstörténetünk értelmezése is két táborra szakít bennünket. Az egyik kitart az eddigi ismeretek mellett, míg a másik az új elméletekre teszi le a voksát. Vagyis a kialakult helyzet választás elé állít bennünket: vagy elfogadjuk, hogy a fejünkben tökéletes zűrzavar uralkodik, vagy rendet teremtünk benne úgy, hogy kiválasztjuk azt az elméletet, amely a legkedvezőbb benyomást teszi ránk, és azt elfogadjuk hitelesnek.

A rendteremtés szándéka szülte meg azt az előadást, melyet Borbás József, a téma kutatója tartott egyesületünkben a székely-magyar rovásírásról. Ha nem is kaptunk egyértelmű választ (vajon van-e ilyen egyáltalán?), arra mindenképpen nagyon hatásosan rávilágított az előadó, hogy mennyi buktatója van az ilyen kutatásnak, melyek azok a nyelvi törvényszerűségek, melyeket nem vesznek egyes - főleg nem hivatásos - kutatók figyelembe elméletük megfogalmazásánál.

A múlt őrzi kultúránk gyökereit, népi hagyományainkat, mindazt, ami megkülönböztet bennünket más nemzetektől, ami magyarságunk sajátossága.

Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy Túri Ágnes, játszóházunk jelenlegi vezetője nem csak ismerője a magyar népi hagyományoknak, de ismereteit szívesen meg is osztja velünk. A játszóház tevékenységét úgy irányítja, hogy helyet kapjanak benne a lassan feledésbe menő népszokások. Játékos nevelés ez, amely ugyanúgy szól a gyerekekhez, mint a felnőttekhez. Hangulatos, esetenként látványos rendezvényeken mutatja be azokat a népi hagyományokat, melyek egyes ünnepeinkhez, vagy évszakokhoz kötődnek.

Advent Lundban - Egyesületi fotó

A nemezelés nem magyar eredetű, de annyira összefonódott őstörténetünkkel, hogy sajátunknak érezzük. Honfoglaló magyarjaink magukkal hozták ezt a különleges kézművességet valahonnan Délkelet-Ázsiából és – hála az egyre növekvő hagyományőrző tevékenységnek Magyarországon és az egész Kárpát-medencében – ma másodvirágzását éli. A kézművességeket általában a reneszánsz korában emelték művészi színvonalra. A nemezelésnek még 500 évet kellett várni, hogy új hódolói művészi rangot adjanak neki.

Két ízben járt már nálunk a Túri–Kovács házaspár, hogy megpróbálja felkelteni érdeklődésünket a nemezelés iránt, és mondhatni sikerrel. A második alkalommal már a tapasztalt kezdők buzgóságával gyürkőztünk neki a munkának. Úszott a Vuxenskola padlásszobája a szappanos vízben, de végül is mindnyájan az alkotás örömteli érzésével vihettük haza munkánknak, de főleg Emeséék önzetlen segítségének eredményét.

Különben csendben éldegélünk immár közel 55 éve itt a déli végeken. Mi is a hajléktalanok táborához tartozunk, és mint a verebek, hol ide, hol oda csempésszük be a fészkünket. 3-4 helyen tartjuk rendezvényeinket, és oda kell figyelni, nehogy összekeverjük őket. Hivatalosan a Vuxenskola-val van együttműködési szerződésünk, nem hivatalosan a szabadidőközpontokkal, de a lakótelepek közösségi helyiségeit is használjuk, ha erre lehetőség kínálkozik.

A lundi bevándorlók egyesületeinek esernyőszervezetével (LIFS) is elfogadható volt a kapcsolatunk a múlt év végéig. Akkor azonban kitört a „kilegyenafőnök-járvány”, amely olyan pusztítást végzett a vezetőség soraiban, hogy a szervezet gyakorlatilag megszűnt, vagy legalábbis szünetel a működése.

Nálunk is gondot okoz az ingadozó (értsd: csökkenő) taglétszám. Habár a múlt évben sikerült a folyamatot jó irányba terelni, az idei előrejelzés, illetve a pillanatnyi állapot hatására ismét megjelentek fejünk felett a fekete felhők. Szélmalomharc az, amit a taglétszám emeléséért, helyesebben a csökkenés megállításáért folytatunk.  Az egyesületi élet iránti érdeklődés elenyészővé vált, és az anyagi támogatás, a tagsági díj befizetése ennek függvénye. 

Minden, ami a helyi sejtekben történik, láncreakciót vált ki. Ha megerősödik egy helyi egyesület, az erősíti az országos szervezetet is. Az országos szervezet gyarapodása viszont jótékonyan hat ki az egész határon kívüli magyarság helyzetére, ami végső soron az összmagyarság számára jelent kedvező fejlődést. Sajnos, ez a láncreakció fordított irányban is érvényes. Erre kellene gondolni mindazoknak, akik nem látják szükségét, értelmét a helyi magyar egyesületek támogatásának még azzal a szinte csak jelképesnek mondható tagsági díjjal sem.

Boross Kálmán, elnök