Kalmár Mónika és Ölveczky Árpád neve hallatán nem csak, hogy felismerően bólogatnak a göteborgi magyarok, de azon nyomban mosolyra is nyílnak az arcok. A felvidéki művész-házaspárt ugyanis, a Kőrösi Csoma Sándor Művelődési Kör történetében rendhagyó módon, évek óta rendszeresen visszahívja-várja az egyesület és a közösség, hogy évente kétszer a néptánc csínjára-bínjára tanítgasson kicsiket és nagyokat.

 

 

Ötéves évfordulóját ünnepelhette az ősszel – a Tavaszi Szél Kulturális Egyesülettel közösen indított és szervezett, és a SMOSZ támogatásával megvalósult – göteborgi táncház; ötéves az együttműködés a Kőrösi és az Ölveczky-házaspár között is. Novemberben hetedszerre fogadta Kalmár Mónika és Ölveczky Árpád táncházgazdaként a göteborgi táncoslábú gyermekeket és felnőtteket. 

 

Na de... csak ők, mindig ugyanők, amikor a Kőrösi minden más tevékenységben éppen, hogy a változatosságot, az újdonságot igyekszik szem előtt tartani?

 

– Különleges kapcsolatunk van velük, mert Mónika és Árpád különleges emberek, s így a minket hozzájuk fűző szálak is csak különlegesek lehetnek, mosolyodik el, a bevezetőben említett „szabályt” követve, Csata Attila, a Kőrösi elnöke is.

– Lelkük rajta! – mondhatnám, ha már az est végén lennénk; a beszélgetésre azonban az esemény előtt kerítünk sort, így erről még mit sem tudok.

 

A színpad mögötti konyhában-öltözőben ülünk le néhány percre, mialatt lassan gyűlik már a nép, és egyre nagyobb létszámban érkeznek lányok és fiúk; az éppen csak totyogó korosztálytól kezdve a kiskamaszig mind itt vannak. Otthonosan mozognak, birtokba veszik a teret, szemmel láthatóan tudják és várják azt, ami következik. A szülők és nagyszülők ezalatt kényelembe helyezik magukat a közönségnek szánt lelátón a Redbergsteater termében. Rájuk majd csak később kerül sor, miután a gyereksereg minden meglévő és tartalék energiáját is kitáncolta-kacagta-ugrálta a bő kétórás gyermektáncházban – amelyet minden porcikájukkal élveznek, és amelynek minden egyes pillanatát átélik, miközben az Ölveczky-házaspár, fogékonyan rájuk hangolódva, gyereknyelven és sok humorral alakítja-szövi a játékok, dalok, táncok menetét.

 

– A sikerélmény kulcsfontosságú a tanításban, mondja Árpád, mint ahogy az is, hogy valamit együtt csinálunk. Fontos, hogy a közös tevékenység során érezhessék a résztvevők, hogy sikerrel járnak, és hogy mi ott vagyunk velük és együtt örülünk, amikor ezt a sikerélményt megélik. Mert ha valakit egy táncházban olyan teljesítményre sarkallnak, amit, akármennyire igyekszik is, nem tud elérni, akkor oda nem fog visszamenni. Voltam olyan helyen, ahol elhangzott, hogy „miért nem figyelsz?!”, ha valaki nem úgy csinálta, ahogy a táncházgazdának tetszett volna. Pedig hát itt nem kötelező semmi. 

 

– Apró lépésekkel kell haladni; elidulni egy bizonyos szintről, ahonnan kiindulva, odafigyeléssel, de folyamatosan emelhetjük majd a mércét. 

 

Nem titkolja Mónika sem, hogy gyermekkorában náluk is csupán sematikusan használták az iskolában az éneket, a táncot; hiányzott belőle a személyes jelleg. 

 

– Sok kislányt beválogattak ezekbe a tánccsoportokba, ugyanakkor semmit nem tettek azért, hogy mi azt élvezzük, és hogy majd akarjuk folytatni. 

– Éppen emiatt, mi a táncházainkban igyekszünk másak lenni. Mert nem biztos, hogy valaki egyetlen alkalommal meg tudja tanulni a bemutatott lépéseket. Haza tudja viszont vinni azt a hangulatot, amitől később úgy érezheti, hogy szeretne ezzel tovább foglalkozni, vagy legalább elmenni egy újabb táncházba. Talán ez a lényege.

 

Ez tehát a jól működő és egyben eredményes pedagógia receptje: a pedagógiai érzék és a pedagógiai módszer harmonikus egyesítése. Vagy talán úgy is mondhatnánk: az empátia és szeretet vezérelte tanítás – szeretet a gyermekek iránt, de nem kevésbé a munka, a tevékenység, a „megtanítandó” iránt. 

 

Ezt a lelkesedést, szándékot, elhivatottságot hozza el magával Mónika és Árpád minden alkalommal ide is, valahányszor eljönnek táncra tanítani a gyermekeinket. Nem meglepő hát, hogy mosolyt fakasztó „különlegességek” ők a göteborgi magyarság számára.

 

– A lélek, az fontos, fogalmazza meg Mónika. – Nem mondom, hogy fontosabb, mint maga a tánc, de legalább olyan fontos. A lélek – meg ami mögötte van.

 

Árpád pedagógus, Mónikának pedig „az összes felmenője” az, így egy kicsit „a vérükben van” ez a dolog – ez azonban nem az egyetlen vérbeli kötelék:

 

– A két fiunk születése után lettünk érettek arra, hogy átvehessük a kulcsot a gyermeki lélekhez, ők tanították meg nekünk ismét, hogyan kell játszani. Talán akkor indult el egy ilyen jó folyamat; akkor teljesedtek ki jobban a gyermekfoglalkozásaink-táncházaink is.

 

A táncházmogalommal nagyjából egyidős két pedagógusnak három helyen is van, a göteborgin kívül, állandó táncháza: Komáromban a fiatalok táncháza, Esztergomban a családoké, és a kicsiké Dunaszerdahelyen. Mindháromban havi rendszerességgel „járja” a magyar kultúrához való tartozás közösségi élményét, a táncot, a helyenként közel százfőnyi közösség. 

 

– Nagyon széleskörű az érdeklődők csoportja, mindenki mást-mást keres és talál meg benne magának. Vannak, akiket a barátaik hoznak el, és aztán maguk is ottragadnak. Tudok olyanokat – ami számomra külön öröm – , akiknek alig-alig mentek az elején a lépések, most pedig ott táncolnak elől, minden alkalommal eljönnek, és az életük részévé vált a népi kultúra. És vannak, akik a hangulatért jönnek, még ha nem is táncolnak – de mindig ott vannak, és azt nagyon szeretik, meséli Árpád.

 

Éppen ez az otthonosságérzet, ez az együttlét az, amiről – a diktatúra értékrendszere elleni lázadás kifejezéseképpen – a hetvenes évek elején létrejött és mára nemzetközivé terebélyesedett táncházmozgalom igazából szól. És nem is föltétlenül kell aktívan részt venni benne ahhoz, hogy az élmény maradandó legyen – a táncházak magával ragadó, semmivel össze nem téveszthető hangulatát nem felejti el, aki egyszer megtapasztalta. 

 

– Kiváló alkalom ismerkedésre is, én is ott találkoztam a férjemmel... – huncutkodik Mónika, majd hozzáteszi:

– Egy jó csoport, egy jó közösség, noha az indíttatás mindenkinél más és más, mégis ottmarasztalja, visszahívja, odaköti az embereket. Ez adja a valódi megtartó erőt.

 

A táncház így közösségi élményt kínál, és közösséget hoz létre. Örömforrás és sajátságos önkifejezési forma ez, amelyben a néphagyományok őrzése, a népi kultúra ápolása a mozgás élményével ötvöződik, s ezáltal, a mai mozgáskultúra szerves részeként, képes a fiatalokat és a gyerekeket bevezetni a közösségi tánc ősi, de mindmáig élő gyakorlatába, miközben közösségépítő és személyiségfejlesztő hatását is kifejti. Az UNESCO szerint a táncház, a szellemi kulturális örökség átörökítésének egyedülálló magyar modellje, a „legjobb megőrzési gyakorlat”, ugyanis komplex módon, szórakozási, közösségi, művelődési alkalomként kínálja ezt az örökséget a ma emberének.

 

Egy-egy táncházban a gyermekek azonnal, helyben átélik a népzene örömeit, s e zenés-táncos foglalkozás révén jótékony-játékosan juthatnak el úgy az ősi kultúra, mint a belső énjük megismeréséhez. 

 

– Ha a gyermek jól és biztonságban érzi magát ebben a közegben, akkor meg fogja őrizni ennek kultúráját is. Könnyebben tudja majd ezáltal azt mondani vagy gondolni magáról, hogy „magyar vagyok”, ez pedig nagy segítségére lesz abban, hogy úgy érezhesse, kötődik e néphez. Ez a közösségi élmény, ebben a letisztult formájában, semmilyen más műfajban nincs jelen ennyire erősen, mondja Mónika.

 

Lélekkalauz táncra. Fotó: Bánovits András

 

A Mónika és az Árpád saját életében a gyermekkornál jóval később éledt fel a néptánc iránti érdeklődés, és mindketten úgy vélik, igazából a véletlen műve, hogy a népzene berkeiben kötöttek ki. De véletlen volt-e valóban, vagy többről van szó mégis?

 

Árpád nem is szerette, és tizenévesként nem is értette egyből meg a jelentőségét.

 

– Amikor barátaim unszolására igazából megismertem, nem is tudtam, hogy én ezt szeretem, meséli Árpád. De teljesen megérintett, és közülünk „a leghitetlenebbként”, mégis akkora élményt nyújtott számomra, mint azelőtt semmi más. 

 

Annyira, hogy azóta is ezzel foglalkozik – most már több, mint 30 éve. 

 

Mónika szintén barátnőt kísért el egy tánccsoport tagfelvételére, úgy 15 évesen. A barátnő lemorzsolódott – Mónika maradt.

 

Ám úgy igazán csak a technika lehető legtökéletesebb elsajátítása után telt meg számukra tartalommal maga a zene és a tánc, a népi hagyományokról és szokásokról, a népdalok gondolatvilágáról, szövegéről, virágnyelvéről nem is beszélve – amikor már minden nem is csupán a kisujjukban, de a kislábujjukban volt. 

 

– Akkor tudatosult bennem, hogy milyen sok átadandó értéket hordoz ez a népi kultúra magában. Eljutottam a felismerésig, hogy ezt tanítani szeretném, továbbadni a gyerekeknek. Hogy legalább ők olyan formában ismerjék meg, ahogyan nekem nem adatott meg – mert hiányzott belőle a tartalom, a lélek, mondja Mónika.

 

Mintegy végszóra, megszólalnak az Ölveczkyék „házizenekarának”, a Pengőnek a jelen levő zenészei; Ág Zoltán, Mézes Mátyás és Salamon Attila hangolnak már. A Kőrösi önkéntesei is rendezik benn a termet, a Tavaszi-szeles szülők pedig a szokásos virsliskenyeres vacsorát meg a számtalan süteményt és az üdítőket készítik elő gyermekeik számára. A gyerekek is be-bekukucskálnak a függöny mögé, régi barátokként és látható örömmel üdvözlik Mónikát és Árpádot. Szinte magától adódik a kérdés, hiszen az elmúlt öt év alatt sok göteborgi magyar családdal ismerkedhetett meg a művész-házaspár, hogy ők hogyan és milyeneknek látnak minket?

 

– A táncház alatt ugyanazt a belső tartalmat éljük meg itt is, amit otthon – az embereknek gyakorlatilag elég hasonlóak az érzéseik és az érzelmeik, különösen, amikor ilyen valóban és valójában a bensőnk legmélyéhez tartozó tényezőkről van szó. De nem ezért érezzük annyira otthon magunkat itt, mondja Árpád. Hanem talán inkább azért, mert itt bárkivel is találkozom, az az érzésem támad, hogy mi már ismerjük egymást, mintha már egyszer beszélgettünk volna. Pedig lehet, hogy még soha nem fordult elő. Barátságosak, vendégszeretők, kedvesek az emberek, a vezetőség. Mintha minden alkalommal hazajönnénk.

 

– A közvetlenség az, ami nagyon tetszik – ez a közvetlen társaság, a közvetlen emberek! – szögezik le egyetértőn Ölveczkyék, és már sehol sincsenek. Kicsit kell még gyakorolni a zenekarral, futtában megsimogatni egy buksi fejet, sebtében ellenőrizni a hangszórókat. Hogy azután kiállhassanak a terem közepére, mosolyfakasztó példaképnek, jókedv-generátornak, lelkesedésirányítónak. Azaz pedagógusnak – olyan, a szó eredeti értelmében vett „gyermekvezető”-nek, aki óvatos figyelemmel és érzékeny törődéssel kalauzolja az aprócska gyermek-lelkeket az örökölt hangzások, az ősi mozgások és az egyetemes szeretet útján.

 

Sall László

Újvári Tünde