„A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben. A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol – még közvetve sem – igazoljuk a gyilkosokat.”
(Albert Camus)

A harmincas évei közepén járó, fiatal felnőttként nincs közvetlen személyes élményem az 1956-os forradalomról. Nem is lehet, hiszen még édesapám is alig múlt el kétéves akkor, amikor tettre kész, bátor fiatalok ébredtek öntudatra és álltak ki magukért, a hazájukért. Végzett történészként, egyben született szegediként, mégis van valami, ami összeköt a XX. századi magyar történelem egyik, ha nem a legjelentősebb eseményével.

A Szegedi Tudományegyetem egykori hallgatójaként többször volt alkalmam a bölcsészkar Auditorium Maximumának padsoraiban ülni. Az előadóteremben, ahol 1956. október 16-án megalakult a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége, és ahonnan egy olyan, elsöprő lendületű ellenállási mozgalom indult meg a magyar fiatalok körében, amely az egész világ figyelmét felkeltette a következő hetekben, hónapokban.

Az események központja természetesen hamar a főváros lett, az utcákra vonuló tömeg napról napra nőtt. Nehéz idők voltak azok, hiszen alig több mint tíz évvel azután, hogy a második világégés véget ért, újabb veszély fenyegetett. A második világháború borzalmait és következményeit mind jól ismerjük. Az 1956-ban utcára vonuló, forradalmi fiatalok jelenét, legszebb gyermekéveit tették tönkre a hadi események, illetve azok civil lakosságra gyakorolt hatásai. 1956-ban más volt a tét. A fiatalok akkor azért indítottak elszánt küzdelmet, hogy maguk dönthessenek saját és hazájuk jövőjéről, a jövőről, amely egész életüket meghatározza.

Rengetegen gondolkodtak akkor úgy, hogy inkább életüket áldozzák egy szebb jövő reményében, minthogy tétlenül éljenek tovább a kilátástalan megszállás alatt. A forradalom végkifejletében egyáltalán nem lehettek biztosak. Arra, hogy követeléseik meghallgatásra találnak és céljaikat elérik, egyáltalán nem volt garancia. Egyszerűen csak érezték, hogy tenniük kell valamit, ott és akkor. Érezték, hogy nem engedhetik meg azt, hogy Magyarország ismét, ki tudja meddig, nagyhatalmi befolyás alá kerüljön, mint történt az már korábban oly sokszor a magyar történelem zivataros évszázadai során.

Hazánk a második világháborúból a vesztes oldalon került ki, mások kezébe adva annak lehetőségét, hogy dönthessen az ország sorsa felett. Az ismert mondás szerint „A győztesnek mindig igaza van.”. Én azonban ezt másként látom. Egyetlen egy ország sem tehet meg győzelmi jogán bármit egy másik nemzettel, kiváltképpen olyan esetben nem, mint amilyen helyzetben akkor Magyarország volt. A trianoni békediktátum revíziójának lehetősége, illetve a hitleri Németország nyomásgyakorlása miatt hazánk számára nem volt opció, hogy bármi módon kimaradjon a tragikus események sorozatából.

A világháború elvett mindent a magyar emberektől, amit elvehetett: életeket, sorsokat, javakat, tulajdont. 1956-ra a megtépázott magyar népnek nem maradt más, mint a magyar nemzettudat és önnön identitása. Ez volt a forradalmi események igazi tétje, ezért lázadtak fel, vonultak utcára és áldozták életüket oly sokan. Sajnos az elsöprő lendület, a vakmerő kiállás bár a nagyvilág figyelmét felkeltette, valódi támogatást nem hozott. Azokban a törékeny időkben a világ vezető nagyhatalmai, mint az Egyesült Államok vagy Nagy-Britannia nem kockáztatták meg, hogy konfliktusba bonyolódjanak a pár évvel korábban még szövetségesüknek számító Szovjetunióval azért, hogy egy kis nemzet becsületét megvédjék.

A forradalom, bár akkor és ott elbukott, később mégis elérte célját. Az 1956-os események nélkül meggyőződésem, hogy 1989-ben sem történhetett volna olyan békés módon az átmenet, mint ahogyan az valójában megtörtént. A harmadik magyar köztársasság kikiáltásával egy új rendszer, egy új világ köszöntött Magyarországra. Ezt a világot már jól ismerem, hiszen ebben élek, ebben a rendszerben nőttem fel. Lehet, hogy nem tökéletes, lehet, hogy nem olyan, mint amilyennek szüleink, nagyszüleink, az 1956-ban utcára vonuló bátor fiatalok akkor elképzelték. Azonban a jelenlegi állapotokon változtatni már a mi felelősségünk, a mai kor fiataljainak felelőssége. A követendő példa már több mint hatvan éve előttünk van.

Dobos Tamás