Személyes történetek - 1956

Reggel bementem a műszaki egyetemre. A professzorok zöme sötét ruhában jött be, néhányuknak kokárdája is volt. Borzasztó lelkesek és kedvesek voltak, egyöntetűen a diákság mellett álltak. Rengeteget jelentett egyébként, főleg biztonságérzetet, hiszen ebben a négy-öt évben az ember nem kötődik máshoz jóformán, mint a tanáraihoz, és abból, hogy ők mellettünk álltak, úgy éreztük, hogy amit teszünk, az mindenképpen jó dolog.
24 éves egyetemista

 
Felszaladtam még a jogtörténeti tanszékre, ahol csak az öreg Eckhart Ferenc professzort találtam. Nyilvánvaló volt, hogy elmegyek a felvonulásra, nem kalkuláltam, hogy mi lehet belőle, de amikor az öreg Eckhart azt mondta: „Vigyázzatok!”, akkor kiszakadt belőlem, hogy „már késő”, és tudtam, hogy már nincs visszaút.
21 éves egyetemista
 
Fölemelő élmény volt egy óriási tömegben fölszabadultan menni, különösen nekem, mint diszkriminált kádernek. Akkor már vágták ki azt a visszatetsző, undorító címert a zászlókból, skandálták, hogy: „Rusz-kik, haza!”. A Külügyminisztérium előtt láttuk, ahogy a kiskatonák kirakták a laktanya ablakába a magyar zászlót. Ahol mentünk, csatlakoztak hozzánk. Óriási élmény volt!
32 éves könyvtáros

Ahogy közeledtünk a Bem-szoborhoz, a hangulat izzóvá vált, és a szemünk láttára kezdődött el a magyar címer kivágása a zászlókból. A Bem téren a kiskatonák tömegével néztek ki a laktanya ablakán. Úgy emlékszem, éppen Sinkovits Imre szavalta a Nemzeti dalt a szobor talapzatáról.
41 éves igazgató

Elindultam a Bem-szoborhoz. Mire odaértem, óriási tömeg volt. Megálltam a menet szélén. Veres Péter beszéde és Bessenyei szavalata után egyre forrósodott a hangulat. Az elején még tényleg csak a Petőfi Kör által meghatározott jelszavak hangzottak el, de aztán a kiskatonákkal kivágatták a címert, és kitűzették a régi Pálffy laktanyára a lyukas zászlót. A vége felé már felhangzott a „Ruszkik haza!”, majd a felhívás, hogy rendezett sorokban menjünk a Parlamenthez. A Margit hídon már egyre keményebben skandálták: „Rusz-kik haza!” és „Nagyim-réta-kormány-ba!”
32 éves könyvelő

 
Végül is fél négy tájékán odaértünk a Kossuth térre. Szemben álltam azzal a balkonnal, ahol aztán Nagy Imre beszélt. Míg ott vártunk, különböző hírek jöttek, és mind több és több ember. Körülöttem munkásfiatalok álltak. Egyszerre csak meggyújtották a piros csillagot a Parlament kupolájának csúcsán. A nép elkezdett ordítani, hogy oltsák el. Egyszer csak megjelent Nagy Imre, és elkezdett beszélni. Úgy kezdte, hogy: „Elvtársak!” Amire borzalmas tiltakozó ordítás lett a válasz, ami őt nagyon megszeppentette, és meg is állt egy pillanatra. A beszédét alig lehetett hallani, én is, aki az erkélytől alig harminc méterre álltam, csak azt értettem belőle, hogy majd át fog menni a pártközpontba. Furcsa feszültség volt a levegőben. Ott volt velünk szemben ez az álgótikus épület, és azt éreztem, hogy bent az emberek félnek, aminek az egyik jele az volt, hogy eloltották a piros csillagot. Ez magáért beszélt.
31 éves újságíró
 
 
Jó volt ezeken a randa utcákon így rohanni és üvölteni. Isten tudja, miket: „Ruszkik haza!” meg hasonlókat. Biztosan énekeltünk is, szóval ilyen eksztatikus valami volt. Megérkeztünk a felvonulási térre, ahol éppen a Sztálin-szobor döntögetése folyt. Ez is elég sokáig tartott. Erről nekem elég jó emlékeim vannak. Amit nem szoktak elmondani, hogy nagyon humoros volt a nép. Nagy hatást tett rám, hogy azt kiabálták: „Tartsd magad, Jóska!” Ez nekem nagyon tetszett. Mert ugye tudjuk, hogy nem akart lejönni, nehéz volt ledönteni, és sokan kiabálták, hogy „Tartsd magad, Jóska!” – ami abszolút nem egy sztálinista kiáltás volt, hanem egy népi sportszerűség, hogy ő ott van most egyedül, akármilyen nagy, egyedül van, és mi meg itt sokan, őt is kell biztatni. Végül is ledőlt, elhegesztették a lábát, és ledőlt.
21 éves egyetemista
 
A Bródy Sándor utca felől fegyverropogást lehetett hallani, s az idősebbek mondták, hogy életveszélyes a Rádióhoz menni. Ekkor találkoztam az első sebesülttel. Többen hoztak egy embert, akinek lőtt sebe volt és erősen vérzett. Akik cipelték, egyre csak kiabáltak: „Van orvos maguk között?” A közelben volt egy SZTK-rendelő, egy helyi lakos odavezette a sebesültet cipelőket, és a tömeg nagyon gyorsan betörte a rendelő ajtaját, orvos is, ápoló is került, ellátták a sebet. Az orvos kiszólt a rendelőből, hogy terjesszük el a tömegben, hol van a sebkötöző, hadd tudják az emberek, hová kell a sebesülteket szállítani.
15 éves középiskolás
 
 
23-án este még bementem a Magyar Honvédelmi Szövetség rádióadójába, ami rádióamatőr-összeköttetésekre volt rendelkezésre bocsátva, mert kíváncsi voltam, tud-e a világ erről a felkelésről. Próbáltam több rádióhullámot keresni, Szabad Európát, ezt-azt, de nem találtam semmit. Csak egy csehszlovák rádióssal teremtettem összeköttetést, akivel már korábban is beszéltem, és megkérdeztem tőle, tud-e arról, hogy Magyarországon felkelés van. Azt mondta, hogy nem tud semmit. Mivel ez egy elég nagy teljesítményű adó volt, éjszaka két-három óráig folyamatosan mondtuk, hogy Magyarországon felkelés van. Ha jól emlékszem, a negyven méteres hullámhosszon. Október 24-én hajnalban hagytuk abba. Két órakor ezen a rádióadón beolvastuk még a műegyetemisták által megfogalmazott szöveget is, magyarul, angolul, és azt hiszem, oroszul. A szövegnek körülbelül az volt a tartalma, hogy értesítjük a szomszéd népeket és a világ népeit, hogy Magyarországon nagy tömeg lázadt fel a Szovjetunió ellen, és nagyon félünk, hogy a hivatalos Magyar Rádió hamis híreket vagy semmilyen hírt nem ad. Később hallottam, hogy ezt az adásunkat hallották Nyugaton, sőt úgy tudom, hogy a Szabad Európa is vette.
25 éves technikus
 
 

Forrás: 1956-os Intézet Oral History Archívuma