Valamikor, réges-régen, mikor az emberek és az állatok kezdték benépesíteni a Földet, eleinte nagy volt az összevisszaság. Mert hiába volt nagy a Föld, nehezen találták meg a helyüket a teremtmények. Arra hamar rájöttek, hogy minden fajtának más igényei vannak. Az egyik csak növényeket szeretett enni, a másik meg pont a növényevőket. Az egyik a növények termését, a másik a növények kártevőit ette jóízűen. Az egyiknek nagyon jó volt a hallása, a másiknak meg a látása. Az egyik a füves, nyitott területet, a másik az erdőt kedvelte. Aztán voltak olyanok, amelyek a levegőben röpdöstek, meg olyanok is, amelyek bebújtak a földbe. Sokan választották a vizet lakóhelyül. Ebben még válogatni is lehetett, mert sokan az édesvizet, de még többen a sósat választották… A magas szárazföldi állatoknak megvolt az az előnyük, hogy már messziről látták egymást, s ezért könnyebben ki tudtak térni egymás útjából. Lassan-lassan mindenik megtalálta a maga helyét, ahol kedvére való táplálékra lelt, védelemre a zord időjárás, meg az ellenségei ellen.
Fürge ürge is kipróbálta már, milyen lenne erdőben lakni. – Ej, sok itt a gyökér! – mondta, és odébb állt. A sivatagban meg a homokot találta túl soknak. A vizes területet sem szerette, mert nedves lett a bundája. A köves, sziklás vidéken meg nem tudott lakást ásni magának. Sok keresgélés után aztán eljutott egy olyan helyre, amelyet megfelelőnek vélt. Élelmet is talált bőven, a többi élőlény elől meg el tudott bújni a magas fűben. – Úgy látom, itt bizony érdemes lesz letelepedni. Nyomban ki is próbálta, milyen otthont tud készíteni. Remekül, és gyorsan ment a lyukkészítés. A vájat végét tojás alakú kuckóvá alakította, ki is bélelte száraz fűvel, illatos levelekkel. Jól elfészkelődött benne. Tetszett neki nagyon. – Jó ez a vidék, itt aztán senki sem zavar!
Ám alig aludt el, hangos szuszogásra, kaparászásra ébredt. Nem hiába nevezték fürgének az ürgét, azon nyomban kimászott a lyukból, és körülnézett. De nem látott senkit és semmit. Csak egy másik ürgének a hangját hallotta. Próbából meg is szólította:
– Hé, jó reggelt! Azt hiszem, szomszédok vagyunk! Remélem nem zavartalak meg a zajos tevékenységedben – mondta kicsit bosszúsan. – Elég korán van még.
– Jó reggelt neked is – válaszolta a másik ürge. – Ezek szerint téged is felébresztett valaki? Mert engem is. Ugyanis nem én zajongtam.
– Hát akkor vajon ki?
– Nem tudom, de az illető nemcsak zajong, hanem rombol is. Beomlasztotta a lakásomat.
– Nahát, ez bizony szemtelenség.
– Tudod mit? Figyeljük meg, honnan jön a hang! Amelyikünk felfedezi, az füttyentsen!
Így is tettek. De hiába hallották a zajt, látni nem láttak senkit, még egymást sem, mert túl magas volt a fű. Szomszéd ürge nekilátott kijavítani a szállását, a Fürge ürge jött-ment a mezőn, eszegette a gyenge füveket, míg csak jól nem lakott útifűvel, lóherével, hüvelyesek magvaival, és mindenféle bogyókkal. Csak estére tért haza. Jobban mondva hazatért volna, csakhogy nem volt hova! Az ürgelyuk helyén egy nagy földbucka terpeszkedett.
– Hát ez meg mi? – füttyentett egy nagyot Fürge ürge. – Hova lett a lakásom?
A füttyentésre válaszul megmozdult a földhalom és a közepéből kidugta a fejét egy fekete bundás hosszúorrú állatka.
– Van itt valaki? – kérdezte.
– Miféle kérdés ez? Persze, hogy van! Nem látod? Én vagyok, a Fürge ürge.
– Örvendek az ismeretségnek. Kitaláltad: nem látok, mert nekem olyan pici a szemem, mintha csak dísznek lenne. De mondd, mit keresel te errefelé, ahol csak a vakondok jár? Vagyis én!
– A lakásomat! Amit se szó, se beszéd, elfoglaltál!
– Dehogy foglaltam! Én csak élelmet kerestem magamnak, ástam a giliszták nyomában. Tudod, én nagyon jól hallok, mert bár füleim nincsenek, de az egész testem érzi, hol találhatok fogamra való eledelt. Szeretem a jó, laza növényekkel sűrűn benőtt földeket, a gyökerek között rengeteg növényi kártevő bújik meg. Ezek a kedvenc helyeim. Azért kérdem még egyszer, mit kerestek ti, ürgék itt? Ajánlom, foglaljatok el egy olyan területet, ahol rövid a növényzet, hogy tudjátok látni egymást és az ellenséget!
Fürge ürge jól átgondolta a tanácsot, és igazat adott a vakondnak. Füttyentett a Szomszéd ürgének, s mivel ő is helyeselte a vakond tanácsát, újra elindultak világot látni. Aztán addig mentek, mentek, mendegéltek, míg rá nem találtak az ürgék számára megfelelő helyre. Arra is vigyáztak, hogy a kivájt földet ügyesen hordják el a lakásuk közeléből, hiszen az elárulhatja, hol tartózkodnak. A sík területen, ha a hátsó lábukra emelkedtek, messzire elláttak. Igaz, a rövid fűben őket is könnyen észre lehetett venni, de nem hiába becézték őket fürgének, azok voltak a javából! Élelemmel bőven ellátta őket a mező, a reggeli harmat elég is volt szomjúság ellen.
Így történt, hogy bár mind a vakond, mind az ürge földbe vájt lyukakban lakik, mégis jó távol élnek egymástól.