Minap munkámmal kapcsolatban az utcákat jártam. Egy kereszteződésben feltűnt egy ember, aki a járókeretén ülve bámult, látszólag a semmibe. És eszembe jutott András. András, a mindenki Andrása, az utca Andrása.

Nem mindig laktam ugyanitt. Régebben egy másik város utcáit róttam ugyanígy, munkaügyben. Akkor kerültem kapcsolatba Andrással.

András egy 50-es évei közepén járó férfi volt, akinek az élete teljesen megváltozott az utolsó két évben. András nem volt mindig az az ember, akinek én megismertem. Andrásnak volt családja, munkája, lakása, élete. Aztán megfordult vele a világ. Beteg lett.

Az első, aki hátat fordított neki, a családja volt. Nem tudtak együtt élni a hangulatingadozásaival, a romló egészségi állapotával. Aztán a munkahelyéről is elbocsátották, finomabban szólva nyugdíjazták. Az addig rendszeres társadalmi életet elő ember, egyszerre eltűnt. Már csak a szociális alkalmazottak és az egészségügyiek nyilvántartásában szerepelt.

Lakásából, az addig kényelmes otthont adó fészekből, már csak a hideg, bútoraitól, szőnyegeitől lecsupaszított, négy rideg fal maradt, de mindez természetesen a saját biztonsága érdekében (mondták a beavatottak).

András egyre több időt töltött az utcán, a sarkon. Már csak akkor ment haza, amikor a szociális munkások jöttek, hogy ételt melegítsenek, vagy a gyógyszereit beadják. Nem szeretett otthon lenni.

Eleinte próbálták rávenni, hogy menjen haza, mert hideg van, mert esik, mert meleg van, mert fúj, mert, mert… de Andrásnak már nem volt hova hazamenni. A lakás már nem volt az otthona, az élete már nem volt a sajátja.

Kinn ült a sarkon, a járókereten. Aki csak felületesen szemlélte, vagy épp csak egyszer arra járt, azt is hihette, hogy a buszra vár, mert mindig a buszmegálló közelében ült. De mi, akik rendszeresen arra jártunk, vagy akik arra laktak, mi tudtuk: András, lélekben, ott lakott.

Hónapokba, talán évekbe telt, mire ez kialakult, de így történt. Eleinte csak az ismerős arcoknak köszönt és azoknak, akik szóba álltak vele. Később mindenkinek. Ha valaki visszaköszönt, azt megjegyezte magának.

Lassan mindenkiről tudta, hol lakik, mikor jár arra, sőt sokaknak a nevét is megjegyezte. Volt, akit idegesített, volt, aki észre sem vette Andrást. De András nem adta fel. Rendületlenül kitipegett nap mint nap a reggeli gyógyszer után a sarokra.

Eltelt néhány év. András a kerület része lett. Ha valami okból késett, a közértben már aggódva emelték szemöldöküket az eladók: – „Láttad ma?”

Mert András nemcsak megkérdezte illemből, jólneveltségből, hogy: hogy vagy? – a válasz érdekelte is. András nem azért köszönt kitartóan, akár morcos, akár derűs arccal közelítettek felé, mert cserébe elvárt valamit, hanem mert András tudta, hogy milyen az, amikor az emberre még rá sem köszön senki. És András meghallgatta az embereket, anélkül, hogy ostoba kérdésekkel félbeszakította volna, és őszintén együttérzett mindenkivel. András nem mesélte el rögtön a legjobb barátjának, amit éppen akkor hallott, de még a szomszédjának sem. Senkinek. Mert Andrásnak senkije nem volt. Csak az utca. A legnagyobb örömöt neki nem az ajándékok jelentették, hanem egy „jó reggelt András!” kiáltás az utca másik oldaláról, vagy egy barátságos integetés az elhaladó autókból.

És ahogy ezt a bácsit néztem ebben a városban, rájöttem: sokunknak, ha nem mindannyiunknak, szükségünk van egy Andrásra. Különösen így Karácsony közeledtével, amikor oly sokan vagyunk egyedül. Egy őszinte, cserébe semmit el nem váró „Boldog Karácsonyt” jókívánságra.

 

Örsi Klára