A Svédországi Magyarok Országos Szövetségének lapja
 

Bödy-Eklund Gyöngyi

 

Kedves Gyöngyi! Stockholmban a tavalyi Szent István-napi emlékműsort megelőzően láthattuk munkáidat a Magyar Házban. Hol és mikor kezdtél képzőművészettel foglalkozni? Kik voltak a mestereid?


Azt hiszem a legelején kell kezdeni az élettörténetemet, ha csak dióhéjban is, ahhoz, hogy a kérdésre teljes értékű választ adhassak. 1958-ban Budapesten születtem, művészcsaladban. A szüleim Bödy Oszkár és B. Várdeák Ildikó kerámikus iparművészek, akik éjjel-nappal dolgoztak. Így a testvéremet és engem az anyai nagyszüleink: Várdeák Ferenc festőművész és rajztanár és V. Erdélyszky Jolán festőművész nevelt fel. Gyakorlatilag amint a kezembe tudtam fogni a ceruzát, természetes időtöltésem, hobbim, kifejező eszközöm lett a rajzolás. Nem voltam csodagyerek, csak éppen beleszülettem ebbe a speciális helyzetbe. És a rajzolást, festést nem csináltam egyedül. Mellettem tanult festeni nagymamámtól a legkedvesebb barátnőm Petőné Szentes Ilona, aki családjával Bécsben él. Amikor Budapesten, a Várban Tamás György segítségével a külföldön élő magyarok kiállításán résztvettem, a barátnőm is gyöngyörű rajzokat állított ki. Hat évesen az általános iskola kezdete előtti évben Budapesten rajzversenyt nyertem. Erre mind a mai napig igen büszke vagyok, és igen nagy hálával gondolok nagymamámra, aki többek között ehhez hozzásegített. Az általános iskolám egy teljesen hétköznapi, de nagyon jó iskola volt, ahol a rajztanárnőm gyorsan felismerte a tehetségemet. És Szabados Magdi néni mindent elkövetett, hogy buzdítson. Rengeteget segített az önbizalmam növelésében. Budapesten a Magyar Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolaban érettségiztem 1977-ben. Mivel ott iparművészetre koncentráltunk, ezért rengeteget rajzoltunk, és a festés háttérbe szorult. De akkorra már szokásommá vált, hogy bárhová mentem, vittem magammal az ecsetet. A téma természetesen kínálta magát. Például az esti Budapest rendkívül szép. A családalapítás előtt sokat sikerült festenem. Utána a Magyar Állami Pénzverőben két évig tanultam Nagy Józsefné Olgánál az ékszerkészítés alapjait. Erre azért volt szügség, hogy a Magyar Iparművészeti Föiskolára bejussak az ötvös szakra. Ebben az időben intenzíven tanultam szobrászatot is. Végül is 1986-ban diplomáztam ötvösként Engelsz József és Pölöskei József tanítványaként. Abban az időszakban is háttérbe szorult a festészet. Itt Svédországban fontos tanácsadóim többek között Carina Wall, Lars Holm, Maya Rygaard és Weikko Kuusola.

 

 

Corsika

 

 


Áttelepültél Svédországba; hogyan befolyásolta a terepváltás művészi felfogásodat, témaválsztásodat, egyáltalán: milyen kihívást jelentett az új környezet?


1986 márciusában jöttem Svédországba, házasság révén. Az országot először a magasból láttam meg - még 1984-ben - az esküvőnk után. Mivel akkor még nem volt egyenes járat, Koppenhágából viszonylag alacsonyan repültünk. Soha nem felejtem el az legelső benyomásomat! A naplementében megcsillantak a délsvédországi tavak, mint folyékony ezüst. És mindenhol csupa zöld. Ez meg is pecsételte hosszú időre a témaválasztásomat. És mivel  itt kristálytiszta a levegő, a színek is sokkal tisztábbak, élénkebbek, mint Közép-Európában. Lapp barátnőm, Ellen Simma Fjellgren festézete döntően befolyásolta az utóbbi idöben a színhasználatomat.


Milyen témák ragadják meg a figyelmedet, honnan gyűjtöd az ötleteket, ihletet?


Ez egy érdekes kérdés számomra. Mivel ebben az országban rendkívül erősen tud sütni a nap, a fény-árnyék hatások egyedülállóak. Gyakori a fából való építkezés. Például Dalarnában, a férjem szülöfalujában, Gagnefben bőven van erre példa. Sajnos, így tűz is könnyen támadhat. És mindenhol rengeteg víz van. Ez mind ihletet ad.

 

 

Antarktis

 

 


Milyen a mai képzőművész közérzete?


Azt gondolom hogy nem mindig a legjobb. Nagyon nehéz a képzőművészetből megélni. Nagyon nagy a konkurencia. Sokszor meglehetősen nehéz olyasmit előteremteni, ami a közérdeklődését igazán felkeltheti. 


Fontosak-e számodra a szűkebb-tágabb környezetedből érkező visszajelzések? Szükséges-e, hogy a művész megértse közönsége esetleges elvárásait, vagy elég, ha öntörvényűen láttatja a világot?


Erről a kérdésről rengeteget beszélgettünk már a grafikus nagynénimmel, Nagyné Várdeák Csillával. Nem találtunk egyértelmű választ. Egyébként a környezet pozitív visszajelzése természetesen sokat jelenthet. Az is eredmény,  ha az én képeim láttán valaki - a reggeli rohanásban -  feljebb emeli a fejét, és így meglátja a napfelkeltét, amit különben elszalasztott volna. Ugyanakkor készülhet olyan alkotás is, amihez magyarázat kell, hogy más is megértse. Én a képeim jó részével szeretném elérni, hogy aki látja, az jól érezze magát, nyugalmat és harmoniát találjon. A képek segítségével vegye észre a szépet a környezetében, és próbálja élvezni. A körülöttünk levő világ - minden rossz ellenére - gyöngyörű tud lenni.

 

 

Tópart

 

 


Kisgyermekes anyaként hogyan tudsz időt, nyugalmas perceket találni az alkotáshoz?


Ez sokszor nagyon nehéz. Számomra a család az első. A Magyar Házban rendezett kiállításom képei két harmadát 2005-ben és azután festettem. 2003-ban meghalt nagymamám. Akkor leszázalékoltak, és egyik svéd barátnőm, Barbro Wallgren bíztatására - mintegy terápiaként - 2004-ben újra kezdtem festeni. És az édesanyám az utóbbi években rendszeresen meglátogat minket, és mi is a nyarak felét Magyarországon töltjük. Így aztán több lehetöségem van arra, hogy fessek. Most az édesanyám vette át a fő tanácsadó szerepét, ami igen fontos számomra.


Hogyan viszonyul egymáshoz a festészet és a fotózás a Te művészi gyakorlatodban, hiszen az eltérő technikák talán más megközelítést, élményfeldolgozást feltételeznek?


A fotózást mint hobbit a dédmamámtól Erdélyszky Endréné Leustach Jolántól örököltem. Újabban pedig kiegészítője lett a festészetemnek. Ha végigmegyek az utcán sokszok akár tíz képre való témát is látok úgy, ahogy annak idején a nagyapám is tette. Ennyit megjegyezni nem lehet, de fényképezni igen. Utána pedig nyugodt körülmények között ihletet meríteni belőlük számomra a legfontosabb.

 

 

Tópart

 

 


Végezetül: mit szeretnél képzőművészként elérni a közeli-távolabbi jövőben? Hol találkozhatunk legközelebb a képeiddel?


Itt Svédországban jelenleg a lakóhelyemen az Upplands Väsby-i ABF segítségével több csoportos kiállításon veszek részt. A továbbiakban pedig szeretnék kiállítani Stockholmban, többek között az Óvárosban, majd Budapesten a Várban (a Koka alapítvány kiállító termeiben), Tamás György segítségével pedig Szentendrén, aztán Petőné Szentes Ilonával Bécsben. És - ha lehetöség lesz rá -  a Házsongárdi temető magyar műemléksírjainak a megmentéséért is újra szívesen részt vennék erdélyi kiállításon.

 

Kérdezett Sántha Ferenc

 

Dániel Lajos 

 

Kedves Lajos, honlapod (http://www.lajosdaniel.com/) sok adatot közöl rólad. Megtudjuk azt, hogy Budapesten születtél 1934-ben, hogy korán – már 14 évesen - kezdtél a festészet iránt érdeklődni, s hogy hajlamodat, tehetségedet környezeted korán felismerte. Művésszé neveltetésed és érésed mégsem volt töretlen. Politikai és anyagi okok miatt ott kellett hagynod a budapesti Képzőművészeti Főiskolát; gyári munkás lettél, majd bányász, aztán 56-os emigráns és svédországi erdőmunkás, hogy végül – 1958-ban - ismét ecsetet ragadj, immár mint a stockholmi Képzőművészeti Főiskola diákja. Mondd, mit hoztál otthonról és mi az, amit a svéd iskola adott neked?

 

Úgy érzem, sokat hoztam otthonról. Mielőtt felvettek a budapesti Képzőművészeti Főiskolára, családunk festőművész barátja, Éber Anna tanított és segített kifejleszteni bennem egy egészséges látásmódot. Azt, hogy meglássam, ami fontos, tudjam kifejezni egyszerre a téma hangulatát és saját érzéseimet. A technikai megoldás ennek van alárendelve. Nálam az oktatás főiskolai formája egyik országban sem vált be igazán. Mindig nagyon egyéni úton jártam, magamat képezve.

 

Mi az szerinted, ami minden művészre jellemző kell, hogy legyen, bárhol is él a világon?

 

A művészek kreatív emberek és ahhoz, hogy alkotni tudjanak bizony szükség van jó nagy adag egoizmusra. Első a munka, minden más csak utána következik. A család a fő ”mecénás”. A művész legfőbb kritikusa önmaga kell, hogy legyen, és legnagyobb öröme, ha elégedett a saját munkájával.

 

Honlapodon sok a portré, és az is kiderül, hogy ezekből sokat megrendelésre készítettél. Kedvenc műfajod-e a portré? Mennyire kell ismernie/megismernie alanyát a portréfestőnek ahhoz, hogy a kép kívül-belül élethű lehessen? Előfordul, hogy egy portré valamilyen okból nem sikerül? Miért nem helyettesíti a fényképezés a portréfestést?

 

Carl-Erik Nordblad esperes Borlänge,
Tuna kyrka 1982 olaj (88x106cm)

 

A portréfestés már gyerekkorom óta érdekel. Nagyon sok magán- és közéleti személyt festettem az évek során. Svédországban körülbelül 40 portrém látható különböző hivatalokban, bankokban, templomokban; ezek mind megrendelésre készültek, de ez csak egy része annak, amit festettem. A modelleket általában nem ismerem személyesen; megismerkedésünk akkor kezdődik,mikor a munkát elvállalom. Modelleimet eddig többnyire saját otthonában festettem, sőt, sokszor magam is ott laktam. A modellek így természetesebben viselkedtek - alkalmam volt megfigyelni őket különböző helyzetekben és kiválasztani a megfelelő öltözéket, színeket, elhelyezést. Bizalommal voltak irántam, mint egy orvos iránt; megengedték, hogy ”beléjük lássak”. Nagyjából 1-2 hetet kell ”ülni” a modellnek. Előfordul, hogy modell nélkül is dolgozom még a képen, ilyenkor ugyanis az illető már a fejemben van, ismerem minden porcikáját. Fényképet nem használok. A jó portré ugyanis nem kopírozza le egy személy vonásait, hanem úgy mutatja meg a modellt, ahogy én látom és én akarom mutatni, azokkal a színekkel, mozdulatokkal. Tehát vezeti a szemlélőt, hogy ugyanazt lássa és élje át, ami nekem is fontos volt. Ugyanez érvényes a festészet más területeire is, hiszen a tájképeken sem kopírozom a természetet - az értelmetlen és unalmas lenne, hanem úgy mutatom be a színeket, hangulatokat, formákat, ahogyan én látom. Egyszer-kétszer előfordult, hogy egy portréval nem voltam megelégedve, akkor újrafestettem, hiszen magam vagyok a legfőbb kritikusom - kompromisszum nélkül! Ami a fényképezést illeti azt én egy másik művészeti ágnak tekintem, nem tartom konkurensnek. Viszont a fotókról történő portréfestést dilettantizmusnak tartom.

 

Önéletrajzodban azt írod, hogy legnagyobb ihletőd és modelled a természet. Ebből is, úgy tűnik, főleg a fák ragadnak meg, az ágak, amelyekben alakokat, embereket, mozdulatokat vélsz fölfedezni. Hogy születnek ezek a képek – a téma talál meg téged, vagy te keresed a témát?

 

Engem mindig az a téma érdekel, amivel éppen foglalkozom. Jár a fejemben egy szín, egy motívum és egyszer csak kép lesz belőle. Az egész folyamat sokkal kevésbé tudatos, mint ahogy azt a kész kép sejteti. Még a portrék is nagyjából így készülnek, sokszor letörlöm, újból kezdem, lassan alakul, fejlődik a kép, szinte ”magától”. A természetből veszem a színeket, a formákat és még a legelvontabb témám is azt tükrözi vissza, amit egyszer láttam és átéltem, tehát valós magva van.

 

Lányok 2003 olaj (57x67cm)

 


Sokat állítottál ki a 60-as, 70-es években. Ez egy ifjabb kori, termékenyebb periódusod volt, azt akartad, hogy ”látva lássanak”, vagy a konjunktúra kedvezett inkább az alkotásnak?

 

A kiállítások valóban megritkultak az idő múlásával. Részben azért mert hosszú ideig beteg voltam és nem tudtam festeni, manapság pedig csak akkor kerül rá sor, ha igazán kedvemre való a hely és a feltételek. Mivel én színekkel dolgozom, a jó megvilágítás alapkövetelmény.

 

Milyen egy képzőművész élete itt, Svédországban? Nehéz-e betörni a piacra? Meg lehet-e élni a művészetből? Van- e lehetőség a világra is kitekinteni, nemzetközi színtéren is megméretkezni?

 

Nekem nem volt nehéz betörni a piacra, engem a piac, vagyis a megrendelők kerestek fel és ajánlottak tovább. Már főiskolás koromban is festészetből éltem. Ami a külföldi szereplést illeti, azzal nem foglalkoztam. Nem kértem támogatást, ösztöndíjat. Az ilyesfajta szervezkedés nem nekem való.

 

Solnedgång 2008 olaj (65x83cm)

 


Hogyan látod a modern (sőt, uram bocsá’ a posztmodern) ember igényeit például a festészettel szemben? Kell-e ma festészet, és ha igen, milyen?

 

A kérdés jogos és én magam is gyakran gondolkozom azon, hogy mi a művészek/művészet szerepe a mai ember életében. Sajnos, amióta kizárólagosan a média tesz valakit nagy művésszé, a légkör művészetellenes lett. A média ugyanis ontja magából az állami támogatással létrehozott és agyonmagasztalt értéktelenségek halmazát, amit az emberek nagy része valójában megvet, lenéz és kinevet, vagy (ami még rosszabb!) próbál valamit megérteni a ”nagy műből” akkor is, ha az valójában csak egy dilettáns giccs. Az ilyen ”műveket” óriási, idegen szavakkal telitűzdelt cikk szokta dicsőíteni az újságban. A káosz tökéletes. Mindez aláásta az emberek hitét a mai művészet értékében és elbizonytalanította megítélésüket. A médiának köszönhető napjaink művészinflációja is. Az nem baj, hogy emberek ezrei festegetnek kedvtelésből, és az sem, hogy sokan énekelgetünk néha -pláne egy pohár bor után, de az már elfogadhatatlan, ha az opera színpadára állítanak nyekeregni, és az újság új Pavarottiként emleget! Biztos vagyok benne, hogy az emberek ma is érdeklődnek az igazi művészet iránt, és a galériáknak, kritikusoknak pont az lenne a feladata, hogy ebben segítséget nyújtsanak.

 

Rune Malmros Lanstingsordförande
Karlskrona 1982, olaj (90x106cm)

 


Hogyan alakult kapcsolatod a svédországi magyarsággal?

 

A kiállításaimra személyes ismerőseimen kívül más honfitársam nem jött el, bár nekem mindig hiányzott ez a kapcsolat.

 

Végül: szeretnél-e az elmondottakon kívül még valami fontosat megosztani a Híradó olvasóival?

 

Szeretném bíztatni az olvasókat, hogy bátran használják, fejlesszék saját ízlésüket és merjenek saját véleményt alkotni a művészetről.

 

Köszönjük a beszélgetést!

 

Sántha Judit

 

 
 

 

1948-ban született Korondon.


1973-ban elvégezte a kolozsvári Képzőművészeti Akadémia szobrászat szakát. Ebben az évben írja róla Murádin Jenő, hogy ”kisplasztikai munkáiban nem a helyzetkomikumra, hanem a művészi groteszk eszközeivel elért tragikomikus helyzetképekre alapoz”. Első egyéni kiállítása a kolozsvári Korunk szerkesztőségében volt 1978-ban. Azóta rendszeresen állít ki. Kedvenc anyaga a kerámia,de saját bevallása szerint szeret kísérletezni más anyagokkal is.


1987-től él Svédországban; lankadatlanul dolgozik és folyamatosan tanul. Kiállított mint kerámikus, szobrász és vannak köztéri munkái is.Munkái megtalálhatók a kolozsvári Művészeti Múzeumtól kezdve a makói múzeumig és az östersundi színházig.

 

Länskulturcentrum Östersund 
 


1962-ben14 évesen készítette az első köztéri munkáját , a kolozsvári Metropol vendéglő bárjának 10m hosszú kerámiafalát (édesapjával, Benczédi Sándor erdélyi szobrásszal-kerámikussal közösen). További köztéri munkái az 1974-ben épült kolozsvári Járványkórházban álló fából készült alkotás, a ”Táncoló nők”, az östersundi Megyei Korház homlokzata (6x6 m, kerámia, készült 1989-ben); az östersundi Megyei Kultúrközpont előcsarnokában álló reliefek (kerámia, 2002). A Frösön-i idősek otthonának előcsarnokát és több bérház bejáratát is az ő munkái díszítik.


Benczédi Ilona az idén áprilisban megkapta az Östersundi Megyei Újság (Länstidningen i Östersund) 2008. évi Kultúrdíját (Ingrid Roth-tal együtt). A zsűri véleménye a következőképpen hangzik: ”ezen alkotók a svéd hétköznapokban helyezik el műveiket és kicsit könnyedebbé, élvezhetőbbé, színesebbé varázsolják azokat. Nem könnyű manapság hagyományos módszerekkel olyan minőségi műveket alkotni, amelyek ennyire aktuálisak”. Ez alkalomból (valamint abból, hogy Benczédi Ilona 20 év után Östersundból Skånéba költözött és búcsúkiállítást rendezett Jämtland fővárosában) így ír munkásságáról Christer B. Jarlås az említett újságban: ”Benczédi Ilona egyedülálló művész, aki meglátja az emberek sajátos mimikáját és mozdulatait, erényeit és gyengeségeit”.

 

Házibuli 


A május 23-án Doetinchem-ben(Hollandia) megnyílt nemzetközi kortárs kepzőműveszeti kiállításon Benczédi Ilona képviselte Svédországot. Ott volt a június 9-én megnyílt Bangkok Art Fair-en is , a Bangkoki Műveszeti Akademia meghívottjaként.

 


Benczédi Ilonának a közelmúltban levélben feltettünk néhány kérdést – íme, a „távbeszélgetés” anyaga:

 

Kedves Ilona, vagy még családiasabban Lili, jómagam elsősorban Kolozsvárról ismerlek, ahol első egyéni kiállításodat rendezted 1978-ban a Korunk Galériában. Később Zilahon is találkoztam veled, ahol egy darabig éltél és alkottál, majd mindkettőnket Svédországba hozott (vetett?) a sors . S mivel azt hiszem, hogy mindannyiunknak ki kell néha értékelni a felettünk eltelt időt, az elvégzett munkát, az esetleges nyomokat, amelyeket magunk mögött hagyunk, szeretnék – a mostani mérleget együtt elkészítendő – feltenni neked néhány kérdést. Kezdjük talán (elég szokványosan) azzal, hogy tulajdonképpen honnan is indultál? Mikor tudtad meg, hogy képzőművész lesz belôled? Örökölted-e vagy ellested a tehetséget/hajlamot?

 

Szerettem az apám műhelyében lábatlankodni; hallgattam a nagy beszélgetéseket művészekről, művészetről és ez nagyon szórakoztatott. Ám pont úgy, ahogy az én gyermekeim nem akarnak hozzám hasonlítani, én sem akartam olyan „eredeti” művészlélek lenni, mint apám és barátai. Eleinte komolyan sportoltam, országos bajnokságot is nyertem és edzői pályáról álmodoztam. Mikor egy baleset hosszabb ideig ágyhoz kötött és a rajzolás töltötte ki napjaimat, akkor döntöttem mégis a művészpálya mellett. Gergely István munkáit nagyon szerettem (kolozsvári szobrász, nemrég húnyt el – a szerk.), megkértük, hogy segítsen az egyetemi felvételire való felkészülésben. Segített, be is jutottam, és elvégeztem a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Akadémia szobrászat szakát.

 

Édes otthon 
 


Hogyan alakult művészi pályafutásod Erdélyben? Kik voltak  tanítómestereid, eszményképeid? Milyen hagyományokra épült a te alapvető élményanyagod, alapképzésed?Volt-e lehetősége felfutni abban a világban egy képzőművésznek ?


Tanítómesterem volt mindenki, akinek a munkái megnyerték a tetszésemet. Sokat utaztam, mégpedig nyitott szemmel. Otthon is, itthon is, máshol is tanultam a kollégáktól. A stílusom még Erdélyben alakult ki és én úgy érzem, hogy már ott elismert képzőművésszé lettem. Képviseltem Romániát nemzetközi humorfesztiválon Garbovoban, a faenzai kerámia-biennálén; meghívott kiállítni a strassbourgi Képzőművészeti Főiskola, kiállítottam az amsterdami egyetemen – mindezt 30 évesen.


Aztán – emlékszel? – jöttek a sötét Ceausescu-évek Zilahon. Se villany, se fűtés, se étel, se szoborégetés, se útlevél... Mikor már nem bírtam tovább, nagy erőbedobással összeállítottam egy szép kiállítást Bukarestben, amivel aztán még egyszer nyugatra indulhattam és Svédországban álltam meg.


Pályámmal nagyjából meg vagyok elégedve. Valószínűleg többre vihettem volna, ha nem kellett volna most már harmadszor újrakezdenem. Ugyanakkor a változás, a megpróbáltatás sokkal gazdagabbá tett engem is mint embert, s gondolom, szobraimat is. A munkáim nagyon személyesek.

 

Pár 


Mi az, amit itt Svédországban tanultál, amivel itt gazdagabb lettél? Mi az a megvalósítás, amire büszke vagy?


 Utolsó 12 hónapomra vagyok igazán büszke. Egy éve jelentette be élettársam, hogy 20 év együttlét után elköltözik. Nagy sokk volt – megértettem, hogy most ismét újra kell kezdenem mindent, valahol máshol, egyedül. Három nap után megszületett a döntésem: vettem egy házat Skånéban, Östersundtól 1000 km-rel délebbre, Kågerödben. Ott lakik a lányom.

 

A királynő hintója 
 


Östersundi éveimet azonban szépen akartam lezárni. Épp aláírtam volt egy szerződést egy 170 cm átmérőjű reliefhez, ezen két hónapig dolgoztam. Olyan szépen sikerült, hogy megkérdezték, nem tudnék-e gyorsan hat kisebb munkát is készíteni. Dehogynem – így kerültek fel az újabb munkáim további hat lépcsőházba. Közben kiválasztott egy nemzetközi zsűri, hogy májusban Hollandiában képviseljem Svédországot egy kiállításon. Gyorsan kellett ötleteket találnom – és azok jöttek, jöttek; sokat dolgoztam. - - Ki kell állítanod ezeket a munkákat Östersundban is, nem költözhetsz el innen csak úgy! – mondta a Művészklub vezetősége. Márciusban megrendezték a Múzeumban a búcsúkiállításomat, mindenben messzemenően segítettek A kiállítás alkalmából Cselényi László is felutazott három munkatársával Östersundba, és egy órányi hosszú portréfilmet készített rólam

 

A király hintója 
 


Ez év tavaszán, áprilisban kaptad meg a Länstidningen i Östersund című lap évi kultúrdíját. Mit jelent ez számodra? És hogyan tovább?


A díjat a fenn említett búcsúkiállításért kaptam meg és augusztusban vettem át. Közben júniusra meghívott a bangkoki egyetem ( a kultúrdíj kapcsán) egy nemzetközi workshop-ra. Csodálatos két hét volt.
Mikor Bangkokból hazajöttem, megszületett az unokám, gyönyörű kislány. Most már a szomszédjuk vagyok.

 

Családi fotó 


Megvan az új otthonom, rendezem az új műhelyem és dolgozom azon a megrendelésen, amit Hollandiában kaptam. Östersundban majd ismét meg kell néznem egy pár lépcsőházat; szeretnék, ha feldíszíteném azokat is...
 

Kedves Lili, hatvanadik születésnapod alkalmából kívánunk neked további lankadatlan alkotókedvet és ihletet, további gyönyörű unokákat, valamint jó egészséget!

 

Sántha Judit

Levél az Olvasóhoz

Levél az Olvasóhoz

Kedves Olvasó! 2022. október 23.
Kedves Híradó Olvasók! „Felhőn vet ágyat már az alkonyat / s a fáradt fákra fátylas fény esőz. / Kibomló konttyal jő az édes ősz.” És igen. Radnóti Miklós Szeptember című verséből való ez az idézet. Valóban beköszöntött az ősz. De…
Tovább
Hermann Hesse: Sziddhárta

Hermann Hesse: Sziddhárta

Könyvespolc 2022. október 23.
Az emberben megjelenik az idők folyamán egyfajta hívás, amely arra készteti, hogy kizökkenjen a világ káprázatából, énjének folyamatos köreiből, melyekben a hétköznapjaiban próbálja utolérni önmagát és ezáltal egy új nézőpontból lát rá a sorsára és a világában rétegződő valamennyi sorsra…
Tovább
Sipos Loránd kiállítása a stockholmi Magyar Házban

Sipos Loránd kiállítása a stockholmi Magyar Házban

Portré 2022. október 23.
Bereczky-Veress Biborka: Bevallom, amikor felhívtam telefonon Sipos Lorándot, még nem ismertem őt és egyetlen festményét sem láttam élőben. Vezetőségi tagunk, Tiglezán Csilla, aki sajnos ma nem lehet jelen, hívta fel a figyelmünk a művész munkáira. Az interneten keresztül megtekinthető sok…
Tovább
„Néha jó az ismeretlenbe menni, mert az ember vágyik rá és sok mindent tanul általa”

„Néha jó az ismeretlenbe menni, mert az ember vágyik rá és sok mindent tanul általa”

Portré 2022. október 23.
Jégkorong kapus, többszörös magyar válogatott, egyben az első magyar játékos, aki az észak-amerikai jégkorong ligák legfelső osztályában játszott (NHL). 2008-ban tagja volt a szapporói jégkorong-világbajnokság győztes csapatának, de részt vett a 2009-es A csoportos jégkorong-világbajnokságon is. Kisgyerekkorban kezdett jégkorongozni, hatévesen…
Tovább

Egyesületek

Újra odébb állt a SOMIT karaván…

Újra odébb állt a SOMIT karaván…

A Göteborg közelében lévő härsjösandi cserkészlak udvaráról idén valamivel délebbre vette az irányt a SOMIT karaván, meg sem…
SOMIT családos tábor

SOMIT családos tábor

Az idei év SOMIT családos tábora szeptember 11–13. között került megrendezésre. A teltházas rendezvényen egy roppant eseménydús hétvégére…
Hírek a malmői Hungaroclubból

Hírek a malmői Hungaroclubból

Egyesületünk óvatosan nyitott a tagság felé a pandémia után. Tagságunk nagy része szépkorú, s nehezen találtak vissza az…

Támogasd újságunkat!

A Híradó a Svédországi Magyarok Országos Szövetségének rendszeresen megjelenő lapja.

A lap célja a Svédországban működő magyar egyesületek éltének bemutatása, a magyar nyelv és hagyományok ápolása valamint a kapcsolattartás az országban szétszórtan élő magyar olvasók között. Az újságot a tagegyesületekben tagdíjat fizető családok térítésmentesen kapják kézhez.

Annak ellenére, hogy a Híradó szerkesztősége önkéntes alapon végzi munkáját, az újság kiadásának költségei – a nyomdai költségek és a postázás – mégis jelentős anyagi terhet jelentenek a SMOSZ számára.

Kérjük, csatlakozz a Híradó Baráti Köréhez, és tagdíjad befizetésével támogasd az újság további megjelenését!

 

Éves tagsági díj családonként: 100 kr

A tagdíjat a következő számlára lehet befizetni:

Bankgiro 244-1590

  

 

Nem kapta kézhez a Híradót?

 

Kimaradt Híradó szám esetén kérjük, értesítsék egyesületi elnöküket. Szerkesztőségünknek nincs módjában az elveszett, vagy nem kézbesített példányokat pótolni.

 

Címváltozás esetén kérjük, értesítsék egyesületi elnöküket, mert ők állítják össze és küldik el a tagság frissített névsorát a SMOSZ címlista felelősének.

 

 

 

 

 

 

 

 

 
 
 

Free Joomla templates by L.THEME