”Ha festhetek és zenélhetek, boldog ember vagyok”
Kedves Botond! Különös ez a napjaink internetes ismerkedése, az, ahogy én felvettem veled a kapcsolatot. A neved göteborgi magyar- és művészkörökben ismert; legalábbis a hu.se.t tavalyi rendezvényén te is kiállítottál, innen a virtuális ismeretség. Aztán, ahogy az ember igyekszik megismerni téged a világhálón, kiderül, hogy 31 éves göteborgi lakos vagy; a honlapon megtekintehetően kényelmes tempóban elsuhannak szénvázlataid, csendéleteid, absztrakt, különös színvilágú, és legalábbis számomra nyugalmat, harmóniát sugalló képeid. De ezen kívül semmit nem tudni rólad…
Marosvásárhelyen születtem, de életem erdélyi szakaszát Csíkszeredában töltöttem. Nyaranta sokat jártunk Gyimesbe és Marosvásárhelyre rokonokat látogatni. 1987-ben költöztem édesanyámmal és testvéreimmel együtt Svédországba. Édesapám, a zenetanári állása mellett a csíkszeredai Barozda-népzeneegyüttes prímása volt. Ő már 1986-ban kiszökött Svédországba, mivel az akkori rendszer egyre nehezebbé, már-már lehetetlenné tette a zenekar további működését.
Bokor Botond
Mikor jöttél rá arra, hogy képzőművész leszel? Milyen jeleket, történéseket tudsz (így utólag) életedben felfedezni, amelyek az ezirányú késztetést adták, kibontakoztatták?
Kicsit próba-szerencse alapon kerültem erre a pályára. Érettségi után édesapám javaslatára Magyarországon próbálkoztam a továbbtanulással. A Külkereskedelmi Egyetemre jártam, de elég hamar éreztem, hogy az nem nekem való és otthagytam. Ekkor éreztem rá igazán arra, hogy az életemet nem egy irodában vagy hasonló helyen akarom eltölteni. Két kézzel akartam létrehozni valóságas tárgyakat, konkrétan szerettem volna látni a munkám eredményét. Ekkor még a festészet nem volt a terítéken, de szintén édesapám javaslatára kezdtem el rajzolni és beiratkoztam a budapesti “M.S. Mester” nevű rajzszakkörbe és szabadidőmben festettem.
Korábban, a gimnáziumi tanulmányok során a rajztanárom említette, hogy lát bennem fantáziát és tehetségesnek tart, de én ezt akkor nem vettem komolyan. Úgy éreztem, hogy számomra túl késő erre adnom a fejem és nagy a tudásbeli lemaradásom azokhoz képest, akik, úgymond, egész életükben erre a pályára készültek és gyerekkoruk óta jártak rajzórára.
A rajzszakkörben aztán ugrásszerűen fejlődtem, hamar utoléretem azon társaimat, akikről korábban azt hittem, hogy behozhatatlan előnyük van velem szemben. A rajzolás számomra valahogy természetes volt és nem kellett mindent elmagyarázni és megérteni, magától is mentek a dolgok.
Csendélet, 2004
Hol tanultál és kiket tartasz nagy művészelődeidnek?
Svédországban két évig tanultam a Sundsgårdens Folkhögskola esztétika szakán. Ezután még két előkészítő év következett a Magyar Nyelvi Intézetben Budapesten, ezt ma már Balassi Bálint Intézetnek hívják. Ez idő alatt is jártam különböző rajzszakkörökbe rajzolni, mivel a Magyar Nyelvi Intézetben csak művészettörténet-óráim voltak. 2002-ben következett be az, amit korábban nem tudtam volna elképzelni: felvettek a Magyar Képzőművészeti Egyetem festészet szakára. Itt 5 évig jártam Kovács Attila mester osztályába.
Ha a művészelődökről van szó, akkor kimondott kedvencem soha nem volt. Minden korban lehet olyat találni, ami/aki egyedülálló és ma is megállja a helyét. Mindekitől el lehet lesni valamit, amit az ember magán átszűrve tovább ad az utókornak. Végül is erről szól az egész kultúra. De ha mégis valami konkrétabbat kellene mondanom, akkor a 20. század eleje nagyon izgalmas időszak számomra. Magyar vonatkozásban nagy inspiráció volt számomra a nagybányai iskola és ez diplomamunkáimon is látható.
Város, 2009
Milyen műfajokkal próbálkozol és miben érzed leginkább otthon magad?
Az egyetemi éveim során a valóság megfigyelésén és leképzésén volt a hangsúly; ekkor sok tanulmányt készítettem. Miután lediplomáztam, ezt egy időre félretettem és absztrakt, geometrikus képeket festettem. Mostanában is ez foglalkoztat. Az ilyen fajta képek festése lehetőséget ad arra, hogy a látványt félre téve csak a képpel és az anyaggal foglalkozzam.
Mindig is érdekelt, hogy egy kép hogyan van megfestve. Már gyerekkoromban érdekeltek ilyen értelemben a festmények. A szüleimnek sok művészismerőse volt Csíkszeredában, és mikor őket látogattuk, mindig volt mit nézni a falon. A kép témája mellett mindig is foglalkoztatott az, hogy, hogyan kerülhetett fel az a festékanyag a vászonra, mitől néz ki úgy a festmény, ahogy kinéz. A kép megmunkálása, elkészítése a kép tematikája mellet egy külön történet és ez engem vonz. Az, hogy ott van előttem teszem azt, egy olajfestmény, aminek festékanyaga egykor puha és alakítható volt, mára azonban már merev és kemény. Nyomait látom a festő kezének és munkájának, szinte ott érzem őt is, ha a kép akár többszáz éves is!
A mostani geometrikus festényeimet jellemzi egyfajta építkező eljárás, megfestésében és témáiban egyaránt.
Diplomamunka, 2007
Milyen formában jut el a mai képzőművész a közönséghez, sőt, a nagyközönséghez? Maradtak, mint régen, a galériák, vagy az internet is hatalmas lehetőséget nyújt-e immár a képzőművésznek önmaga felmutatására és urambocsá’ műveinek értékesítésére? Vannak-e nemzetközi kiállítások vagy pályázatok, ahol be lehet még mutatkozni, hogy ”látva lássanak”?
Ha valaki festészettel foglalkozik, akkor a galériák világa egy bevált és még minding természetes hely a művész és közönség találkozására; igaz, ilyen körökbe nem könnyű bekerülni.
Az interneten való terjesztés lehetősége is megvan, de szerintem ez inkább egy amolyan névjegykártya, amire utalhatunk. A néző vagy a közönség figyelmét valahol fel kell kelteni; nem elég ha eladásra kínálom képeimet az interneten, ha senki nem ismer és nem tudja, hogy létezem.
Diplomamunka, 2007
Hogyan tud ma egy képzőművész megélni itt Svédországban? ”Fogyaszt-e” a közönség művészetet és milyen formában? Látsz-e ebben a vonatkozásban különbséget Magyarország és Svédország között?
A festészetből nem élek meg, ezt kevesen tudják megtenni. Általában az idősebb korosztálynak adatik meg, hogy csak a festészettel foglalkozzon. Svédországban sok esetben ilyen-olyan állami ösztöndíjból vagy úgynevezett “művészfizetésből” élnek meg ezek a festők. Én még egyelőre messze vagyok ettől.
Ami a közönség fogyasztását illeti, az az érzésem, hogy bár Magyarországon kevesebben engedhetik megmaguknak, hogy festményeket vásároljanak, mégis nagyobb rá az igény. Fontosabb szerepet játszik az emberek életében a kultúra. Svédországban jóformán mindenki azt csinálhat, amit akar, úgy is elfogadják az emberek. Ennek van pozitív, meg negatív oldala is. A negatív az, hogy már nem nagyon figyelnek fel a művészetre. Lassan már botrányokat sem tud okozni a művészet, és ez akkor a hagyományos műfajokra, mint a festészet vagy szobrászat, méginkább igaz.
A magánemberek fogyasztási igényein és lehetőségein túlmenően számíhat-e a képzőművész nagyobb lélegzetű, közérdekű megrendelésekre, mint például épületbelsők díszítése?
Ha igen, akkor sem olyan léptékű megbízatásokra kell számítani, mint a parlament freskóinak elkészítése. Manapság a nagyobb intézetek inkább több művésztől vásárolnak kész alkotásokat és ezekkel díszítik épületeiket.
Mi az, amiről nem kérdeztelek, de amit még magadról, munkáidról, terveidről, netán álmaidról szívesen elmondanál a Híradó olvasóinak?
A festészet mellett a zene is nagy szenvedélyem. Öcsémmel, unokatestvéremmel és további két taggal van egy együttesünk BOA néven. Ez most sokat foglalkoztat, egyre több a fellépésünk, egyelőre Göteborgban. Zenénket a: www.myspace.com/boarocksworld honlapon lehet meghallgatni. Ha festészettel és zenével tudom tölteni életemet, akkor boldog embernek mondhatom magam.
További szép képeket, boldog zenélést kívánunk, és köszönjük a beszélgetést!
Kérdezett: Sántha Judit
- Sántha Judit
- Találatok: 4119
