Képzőművészet

„A vonalak dallamok a képeimen” - Interjú Szelényi Lajos festőművésszel

Szelényi Lajos neve sok, a magyar művészetben jártas embernek ismerősen csenghet. Nem hiába, hiszen a Pécsi Műhely egyik alapítójáról van szó. A Műhely alapítása az 1970-es évekre tehető, mely egészen az 1980-ban megtörtént felbomlásáig igen meghatározó szerepet játszott a magyarországi művészetben. Nem kisebbek, mint Aknai Tamás, Ficzek Ferenc, Kismányoki Károly, Pinczehelyi Sándor, Halász Károly, Szíjártó Kálmán és Szelényi Lajos indították útjára. A tagok egy idő után új, egymástól különböző művészeti utat választottak, amely a Műhely végét jelentette.

Szelényi Lajos

Szelényi Lajos festő, grafikus, művészeti író, akinek az életében a Hamvas Béla és Kurt Almqvist gondolatai ugyanolyan fontos szerepet játszanak, mint a festészet, vagy a zene. Igazi művész-lélek, a szó abszolút pozitív értelmében, hiszen számára a különböző művészeti ágakban való jártasság teljes egészében hozzátartozik az élethez.

Művészetről, irodalomról, zenéről beszélgettünk vele Stockholmban.

- 1979-től Svédországban él, miért kellett elköltöznie Magyarországról?

- Nem hirtelen döntés volt; körülbelül tíz évig gondolkoztunk azon, hogy emigráljunk, még mielőtt összeházasodtunk a feleségemmel. Otthon az volt az ember érzése, hogy megfojtják. A végzettség egy bizonyos kiutat jelentett, de a fojtogató légkört már nem lehetett tovább tűrni. Persze nehéz volt mindent és mindenkit otthagyni: családot, a barátokat, a tárgyakat, vagyis mindazt, ami az otthont képviselte.

- Milyen miliő fogadta Önöket Svédországban?

- Nehéz volt mindent a semmiből felépíteni, két-bőröndnyi személyes holmival, két tíz év alatti gyerekkel és 200 koronával új életet kezdeni egy olyan országban, aminek a nyelvét se beszéltük. Mindketten művészeti beállítottságúak vagyunk, így feleségem egy énekkarban, én pedig egy grafikai műhelyben helyezkedtem el, ahol néhány olyan embert ismertem meg akkor, akik még mindig közeli barátaim. De akkoriban politikai menekültként itt sem volt egyszerű az élet. Az emberek kedvesek voltak. Két hét után pedig beiratkoztunk egy nyelvkurzusra; amíg mi órákra jártunk, a gyerekekre az iskola által biztosított nevelők vigyáztak. Ez ma már nem így van.

Szelényi Lajos-Horizon-c.2005-II

- Miért a festészetet választotta kifejező eszközként?

- Édesapám rajztanár volt, és én már fiatalon sokat rajzoltam, habár eleinte zenésznek készültem. A csellózás nagyon jól ment, és felvételi nélkül vettek fel a konzervatóriumba, amire azóta is büszke vagyok. A pécsi Művészeti Gimnázium első évében zene- és festőórákra is jártam, mert nem tudtam eldönteni, melyik pályát válasszam. A zeneoktatásban akkor nagyrészt a romantikus hagyomány uralkodott. A gimnázium festő osztályán tanított Lantos Ferenc festő, aki egy modern vonalat képviselt, neki köszönhetően döntöttem a második évben a festészet mellett. De a zene azóta is ott van a képeimben. A vonalak dallamok a képeimen.

- Mint a Pécsi Műhely egyik alapítója, milyen hagyományokat követett a Bauhauson kívül?

- Igazából a Bauhaus miatt hagytam ott a Pécsi Műhelyet. Nem érintett meg igazán soha. A Bauhaus szerintem idegen Magyarországon. Számomra mindig is fontosabb volt a motívum és a szimbólum. Hiszen nem csak az a fontos, hogy hogyan van megfestve a kép, hanem az is, hogy mi van a képen. Nem hiszek az irányzatokban.

Szelényi Lajos-Une suite de Grez 11

- Horváth Róbert 2004-ben, az Artifex online művészeti folyóiratban, az Ön 60-születésnapja alkalmából megjelent cikkében Hamvas Béla szellemiségéhez hű művésznek nevezi Önt. Hamvas hitt az egyetemességben, amely mindenféle izmus/irányzat feletti. Ezek szerint Ön is osztja ezt a gondolatot.

- Igen. Én még akkor olvastam Hamvas Béla és Kemény Katalin Forradalom a Művészetben című művét, amikor még be volt tiltva. A könyv mondanivalója nagyon megfogott, főleg az, amit az egyetemességről írtak.

- Horváth Róbert azt is írja, hogy „A művészet csak kiegészítő út lehet, végső út nem.” Mit jelent ez az Ön számára?

- A képzőművészet az életúthoz tartozó tevékenység. De ezt nem kell feltétlenül mindig csinálni. Gondolkodni, olvasni és ezáltal önmagamat jobban megismerni ugyanolyan fontos. Az út folytatásához lehet, hogy néha szünetet kell tartani, megpihenni és elmélkedni - legyen az elmélkedés filozófiai, esztétikai, irodalmi, vagy zenei természetű. Ezek csak új dolgokat inspirálnak. A szellemi fejlődés a fontos, a megújulás képessége. Nem az a lényeg, hogy produkáljak. Persze a rajz és a festés is koncentrációt jelent, de egy egészen más típusút, mint az olvasottakon való gondolkodás.

- A klasszikus festészeti technika használata, gondolok itt az olajra, mintha ellentétben állna az absztrakt expresszionista erővel és lendülettel, amely a képein megjelenik. Ön hogy látja ezt?

- Én nem dolgozom gyorsan. Az olajban az a jó, hogy át lehet festeni, sokáig lehet vele dolgozni, mielőtt megszárad. Én lazúrosan festek, ezért is jó az olaj. A rajznál más a helyzet, az más gondolkozást kíván.

A Huddingei Konstnärklubben-től három alkalommal kaptam ösztöndíjat, amelynek eredményeként Grez-sur-Loing-ben található művésztelepen tölthettem el pár hónapot. Itt készítettem sok olyan rajzot, amelyekhez sokszor tettem hozzá különböző részleteket.

Magyarországon volt egy rajzos hagyomány, amiről szeretem azt hinni, hogy én és Kismányoki Károly követtünk el először. Ez a rajzosság szerintem jellemzően pécsi. A lényege az építkezés, az állandó egyensúly, valamint az, hogy folyton hozzáadunk a rajzhoz. A folytonos képi problémákat, konfliktusokat próbáljuk kiegyenlíteni. A rajzra nem, mint vázlatra tekintettünk, hanem valami olyanra, mely teljes képi értéket képvisel. A rajz folyton alakult és idővel több és több elem adódott hozzá, ez a folyamat hasonlít a festészetben alkalmazott folyamathoz. Az állandó építkezés fontos szerepet játszik, a kép állandóan formálódik.

Szelényi_Lajos-Towards totality -

Szelényi Lajos-Horizon-c.2005-II Sandor Weores

- Képeit nézve néhány motívum, szimbólum újra és újra feltűnik. Ezek a Nap, a szem és a női test vonalai. Ezek mit fejeznek ki?

- A Hold - Nap, férfi - nő, illetve a fény különböző megnyilvánulásai, a művészetben már régóta jól ismert szimbólumok. A Nap a férfit képviseli és a tűz elem kapcsolódik hozzá, míg a Hold a nőt és a víz elem kapcsolódik hozzá. A képeimen ennek megfelelően a meleg színek és a hideg színek képviselik a két oldalt. A dinamika, a konfliktus, az egyensúly vagy éppen annak hiánya többnyire a képeimnek a témája. A műveimen a szimmetrikus, központi elrendezés uralkodik leggyakrabban. Amikor a 60. születésnapom alkalmából rendeztük az életmű kiállításomat a Fullersta Bio Konsthallban, Huddinge-ben, a kiállított 80 képen végignézve én is meglepődtem, hogy milyen motívumok azok, amelyek időről-időre felbukkantak a képeimen.

- Észrevett valamilyen változást a művészetében mióta Svédországban él?

- Ami változás történt az, hogy a képeim világosabbak lettek. Pécsett nőttem fel, ahol nem volt „víz-élményem”. Svédországban pedig a rengeteg tó, a nyár fényei mind új és mély benyomást tettek rám és a művészetemre. A vízben lévő mozgás, a horizont, a tükörkép mind olyan elemek, amelyek gazdagították a művészetemet.

- A jungi filozófiában a víz a tudatalattit képviseli. Az Ön képein lehet a víznek ilyen olvasata?

- A tudatalattihoz olyan dolgok tartoznak, amelyeknek ott a helyük. Ezt nem kell piszkálni. Én nem a jungi értelemben használom a vizet. A víz, mint női princípium minden formát fel tud venni. Én elsősorban a víz szél által keltett mozgásait próbálom megragadni.

- Ismét Hamvas Bélához nyúlnék vissza, aki azt vallotta, hogy a gondolat-szó-tett hármasságnak egységben kell lennie egy ember életében. Ön is osztja Hamvas ezen nézetét?

- Igen, én is ezen dolgozom (nevet). Ennek a három dolognak egységet kell alkotnia, hiszen a teremtés is erre a háromra épül. Ezeket fel kell vállalnia az embernek.

Szelényi Lajos-The City

- Készített már illusztrációkat, de gondolt-e már arra, hogy Hamvast illusztrálja?

- A kínai tus Dante-illusztrációkat, amelyek Giacomo Oreglia könyvének fordításához készítettem, élveztem csinálni. De Hamvast illusztrálni nehéz feladat és lehet, hogy nem is kell.

- A festészeten kívül fordítással is foglalkozik, ez mennyire játszik fontos szerepet az életében?

- Fordítani nagyon szeretek. A feleségemmel több dolgot is csináltunk már. 1994-ben például volt egy Csontváry kiállítás itt Svédországban, aminek katalógusába több szöveget is készítettünk. Emellett Kurt Alqvist, tradicionális gondolkodó – aki nagyon sokban hasonlít Hamvasra, nem hiába persze, hiszen ugyanazok voltak a mestereik – műveit fordítom előszeretettel. Még az egyetemen írtam egy összehasonlítást Hamvas és Almqvist írásairól, amely később a Tradíció nevű folyóiratban jelent meg.

- Ahogy azt már korábban említette, a zene is fontos szerepet játszott, játszik az életében. Eleinte csellistának készült, és a zene a képein is felbukkan.

- Az egyik svédországi munkahelyemen például az volt a feladatom, hogy partitúrákat másoljak le, ennek köszönhetően rengeteg kortárs svéd zeneszerzőt ismertem meg, akik sokszor meglátogattak a műhelyben, hogy egy kicsit a zenéről és az életről beszélgessünk. Akkor követtem a svéd komoly zenei életet, ez mostanában egy kicsit alábbhagyott. A képeimen a színek, a mozgások, a vonalak mind dallamokat, hangokat is képviselnek. A zene és a festészet nálam szorosan összekapcsolódik.

- Legvégül arra lennék kíváncsi, hogy milyen egy jó kiállítás az Ön számára?

- Nekem egy jó kiállítás azt jelenti, hogy utána hazamegyek és elkezdek festeni; az a jó kiállítás, amely azt sugallja, hogy érdemes dolgozni. Sajnos, mostanában kevés ilyen kiállítást láttam.

Köszönöm az interjút!

Kérdezett: Réger Zsófia

: Réger Zsófia; 2010. december 09.; Találatok: 3391

„Bergmanul kell beszélni” - Interjú Palotai Gábor designerrel

Palotai Gábor munkáit mindenki ismeri, aki már járt Svédországban. Az Eniro és a Sweco logóját, a Gula Sidorna 2002-es kiadását vagy a svéd dzsessz zene legismertebb együttesének, az Esbjörn Svensson Trionak az albumait köszönhetjük neki. Sok híres cég bízta meg, hogy tervezze meg arculatukat, emblémájukat.

Az interjú előtt próbáltam személyes információkat összegyűjteni, hogy ne felkészületlenül érkezzem, de az alapadatokon kívül szinte semmit nem találtam. A honlapjából kiindulva egy keménykezű vezető tervezőt képzeltem magam elé, aki mindig pontos és a munkáit a legnagyobb odafigyeléssel készíti. Ez persze mind igaz, kivéve a keménykezűt, hiszen Palotai Gábor a valóságban egy rendkívül közvetlen, kedves, a munkájában maximalista ember. Nemhiába kapott 5 különböző munkája ebben az évben Red Dot díjat, amelyet csak a legjobb designerek érdemelnek ki.

Személyéről és munkásságáról kérdeztem.

Palotai Gábor designer többek között az Eniro,

a Sweco logóinak Red Dot díjas tervezője

- Miért döntöttél úgy 1980-ban, hogy Stockholmba költözöl? Volt valami különleges oka, amiért Svédországot választottad?

- Akkoriban az egyetemen nem sok mindent engedtek csinálni. Mindenkinek attól kellett félnie, hogy valamiért kirúgják. A szimpátia elég fontos volt és talán még most is az. Én is folyamatosan a kirúgástól féltem, de engem valamiért átengedtek és erre büszke vagyok. Egy dologra jó volt ez a tapasztalat: megtanultam küzdeni. Rájöttem, hogy otthon nem tudnék karriert csinálni, a design még gyerekcipőben járt és nem éreztem, hogy ez hamarosan változni fog. Egy Svédországban élő magyar galériatulajdonos látta a diplomamunkámat és meghívott egy kiállításra Stockholmba. Ez volt a különleges ok, de ez nem volt előre eltervezett tudatos lépés, inkább egy szerencsés véletlen.

- Mikor döntöttél úgy, hogy itt maradsz? A családod biztos nehezen fogadta a döntésedet. Nehéz volt számukra elengedni téged?

- Tudtam, hogy a kiállításról már nem akarok hazamenni. Anyukám ezt érezte és nagyon megviselte, legalább tíz évig nem tudta feldolgozni. Persze azt is tudta, hogy jó döntést hozok, mivel otthon nem sok lehetőségem lett volna. De akkor nem lehetett csak úgy kiköltözni valahova, mint most. Akkoriban ez végleges döntés volt egy jó időre. Nem lehetett csak úgy elutazni aztán pedig két hónap múlva hazamenni meglátogatni azokat, akik otthon maradtak. Az elszakadás egy hosszabb időre szólt, és nem volt egyszerű.

- Amikor Svédországba költöztél tudtál svédül?

- Nem, egy betűt sem, de angolul tudtam és az sokat segített. De nagyon szerettem a Bergman filmeket és azok inspiráltak, hogy megtanuljak svédül. Folyton az járt a fejemben, hogy „bergmanul” kell beszélni. A filmek légköre, a nyelv mind nagyon vonzott, és én is így szerettem volna megszólalni, csak azért, hogy ebbe a miliőbe csöppenhessek bele. Meg aztán a szakmámban mindent svédül kell elmagyarázni. Persze mindenki beszél angolul is, de sokkal egyszerűbb a dolgokat svédül közölni. Mindemellett pedig ezt az országot választottam arra, hogy itt éljek, így magától értetődő volt, hogy megtanulom a nyelvet is.

- A Magyar Iparművészeti Főiskola (most már MOME) után a Kungliga Akademien för de fria konsterna tanulója lettél. Miben volt más a svéd egyetem a magyarhoz képest?

- Először is azért jelentkeztem a svéd egyetemre, hogy tanulóként kezdjem az itteni életem. A svéd egyetemen az otthoni tapasztalatokkal ellenkezőket szereztem. Ami otthon hiba volt, az itt mindenkinek tetszett. Ezt eleinte nagyon nehéz volt feldolgozni, nehéz volt átállni, hiszen belémrögzült, hogy mi minden nem tetszik a tanároknak. Ezt a berögződést kellett átgondolnom, mindent, amit otthon rossznak találtak jóként érelemezni. Az egyetemen az is furcsa volt, hogy a tanárok segítőkészek voltak és odafigyeltek a diákok munkáira. Sokkal inspirálóbb közegbe csöppentem, ahol nem kellett semmitől tartanom, legalábbis attól nem, hogy bármelyik percben kirúghatnak. Az egyetem után felvettek a Beckmansba, ahova egy évig jártam és innen ajánlottak egy munkahelyre.

- Hogyan kezdődött el svédországi pályafutásod? Milyen nehézségekkel találtad szembe magad?

- Az első munkahelyemet nem nagyon szerettem, mert szakmailag nem voltak nagyon erősek, de kezdésnek megfelelt. Saját keresetem lett és önállóan teljesítettem megrendeléseket. A munkáim miatt lassan kezdett a szakma felfigyelni rám és kezdtem díjakat nyerni. Az első munkám miatt hívtak meg dolgozni egy magasabb szintű munkahelyre. Remek lehetőség volt, szakmailag pedig kiemelkedő.

- Befolyásolja munkáidat az, hogy Magyarországon nevelkedtél?

- Persze, hiszen minden, amit tudok Magyarországról hoztam, de itt kaptam lehetőséget arra, hogy mindezt megfogalmazzam és formába öntsem. A Bauhaus (vagyis a magyar avantgárd formavilága és az 1960-es évek) művészetével szimpatizálok leginkább. Kassák munkássága például meghatározó volt.

- Nehéz azonosulni egy egy megrendelő kérésével?

- Először is meg kell érteni, mi a megbízás célja, lényege. A megrendelő kérdését át kell formálni egy jó válasszá. Én intuitívan dolgozom, hiszen van egy megérzésem, hogy mit szeretne a megrendelő. Amikor hozzám jönnek, sokan nem tudják pontosan, mit szeretnének, és ezt szavakba önteni se mindig tudják - ez a feladat nehéz része. De egy idő után kialakul valamilyen elképzelés a fejemben a cégről és ezt alakítom tovább, amíg elégedett nem leszek az eredménnyel.

- Hogyan képzeljünk el egy munkafolyamatot?

- Az első találkozás után egyszerűen kell megfogalmaznom magamnak, hogy vajon mire gondolnak a megrendelők. Ez olyan néha, mint kibogozni a gordiuszi csomót. Ezek után javaslatokat teszek a megrendelőnek, illetve megmutatatom, hogy mire jutottam. Lassan körvonalazódni kezd egy embléma egy logó, és a megrendelő is tisztábban kezdi látni, hogy mit is akar. Sokan, akik designt vesznek, nincs tapasztalatuk, nekem pedig egy alapötlettel kell előállnom számukra. Ezt az alapötletet lehet utána dramatizálni, alakítani, míg formát nem kap. Én általában egy, a cégre jellemző formát emelek ki és azt nagyítom fel, teremtek köré formavilágot. Ez egy hosszas folyamat és közben folyton egyeztetünk a megrendelővel - kicsit olyan ez, mint egy teniszmeccs.

Hotel Skeppsholmen

- Mitől jó egy logó? Mi az, amitől betölti szerepét?

- Minden leleplező a designban. Képesnek kell lenni arra, hogy megmagyarázd, miért azt a bizonyos logót, emblémát választottad; a másik fele a mágia, ezt teszem én hozzá. Egy logó egy egész céget képvisel, de hogy az miért működik? Ez a mágia. Azért működik, mert tetszik az embereknek, fontos az érzelmi kötődés is. Nagy nyomás van egy tervezőn, hiszen egy logó, vagy embléma az, ami az egész céget képviseli, amit aztán tartalommal töltenek meg, de hogy az jól működjön, ahhoz olyan forma kell, amit értenek az emberek, amire emlékeznek és amit nem kevernek össze semmi mással. Szeretem ezt a fajta kihívást.

- Mit tartasz fontosnak, elsődlegesnek egy embléma, logó tervezésekor?

- Talán azt, hogy a megrendelő is elégedett legyen vele és én is. A megrendelőnek a cége függ ettől, nekem pedig a jó hírem. A legfontosabb persze, hogy működjön a logó, vagyis hogy betöltse a küldetését, képviseljen egy céget, úgy hogy arra az emberek emlékezzenek.

- Egyedül tervezel vagy egy egész csapat áll a kész munkák mögött?

- Többen is dolgoznak velem, általában négyen, öten vagyunk, ha ennél többen lennénk, az már túl sok lenne, de folyton cserélődnek. Fontos, hogy ne csak egyedül legyek, amikor tervezek. Muszáj, hogy új dolgokat hallgassak meg azoktól, akikkel együtt dolgozom, hogy mindig friss tudjak maradni. Együtt inspiráljuk egymást és mindenki a legjobbat nyújtja. Az is fontos, hogy a munkatársaim meglepjenek valami jó ötlettel, megoldással időről időre, de fontos, hogy én is képes legyek őket meglepni, hogy tanuljanak, fejlődjenek szakmailag.

- Hogyan jellemeznéd a stílusod?

- Két fajta designiskola van, ami inspirált. Az egyik az 1920-as évek német iskolája, mely erősen expresszív formákat alkalmaz, amit aztán később - szerintem - rossz irányba vittek el. A másik a svájci iskola, ami többnyire csak betűből és ezek kombinációiból áll. Megbízható és tiszta formákat eredményez. A svéd design is inkább ehhez közelít és engem is ez befolyásol erősebben, a már említett magyar avantgárd mellett.

- Melyik munkádra vagy a legbüszkébb?

- Egyikre sem különösebben, de arra büszke vagyok, hogy 5 különböző munkánk ismét Red Dot díjat kapott. Egészen meglepett, hogy ennyi munkát érdemesnek tartottak a díjra. Persze mindig a legjobb eredményre törekszünk, de nem hittem volna, hogy ennyire tetszik a megrendelőn kívül valaki másnak is, amit csinálunk. Szakmailag nagy elismerésnek számít és ezért nagyon jól esett.

- Vannak még kihívások?

- Persze, csak mert díjaztak bennünket, nem állhatunk meg. A díj azt jelenti, hogy amit csináltunk, azt elismerik, vagyis folytatnunk kell, mert érdemesek vagyunk rá. Mivel lehet vajon ezt túlteljesíteni? Talán még több igényes munkával.

- Magánjellegű munkáid is vannak?

- Igen, pont ezen dolgozom mostanában. Sok régi tervezésemet kerestem elő és néztem át és sok olyan dolgot csináltam régen, amit most újra felfedezek. Olyan dolgokat is találtam, amiket most lehet használni, mert most jött el az idejük, megértek. Önmagamhoz megyek látogatóba, ha úgy tetszik. Szeretek könyveket tervezni vagy videókat csinálni, ezek közül néhány fent van a honlapunkon is. Néha jó csak a saját dolgaimmal foglalkozni.

- Mit üzensz a pályakezdőknek?

- Nemzetközi perspektivában gondolkozzanak. Próbálják megújítani és tovább vinni a szakma határait. Legyenek maximalisták ömagukkal szemben és törekedjenek igényes munkák elvégzésére. Ehhez már csak átélés és odaadás szükséges.

Köszönöm az interjút és további sok sikert kívánok!

Kérdezett: Réger Zsófia

: Réger Zsófia; 2010. október 10.; Találatok: 3531

”Az akvarellezés nagyon sok örömöt hozott az életembe”

KÉRDÉSEK BARTHA MAGDOLNA AKVARELLISTÁHOZ

Bartha Magdolnát jó néhány éve ismertem meg a stockholmi Magyar Házban. Már nem is tudom, milyen esemény vagy rendezvény hozott bennünket össze, de arra világosan emlékszem, hogy férjével, Lászlóval együtt mintegy berobbantak a magyar egyesületi életbe. Közvetlen, őszinte és beszédes lévén hamar elárulta magáról, hogy az erdélyi Várfalváról származik, hogy betegápolással foglalkozik (de azelőtt számtalan más, ugyancsak emberközpontú, gondozó-ápoló jellegű szakmát is kitanult és kipróbált), hogy van egy felnőtt fia és hogy szabadidejében akvarellezik. Lassanként aztán a képeivel is megismerkedhettem-megismerkedhettünk, hiszen kiállított a Magyar Házban, az Önképzőkör több nyári táborában, valamint egyéni és csoportos tárlata is volt svéd galériákban. Eleinte kicsit ódzkodott a nyilvánosságtól, mint ahogy ettől a beszélgetéstől is, mert szerénységében úgy vélte, amatőrként nem illik be a Híradóban bemutatandó képzőművészek sorába, de aztán végül mégis kötélnek állt.

Bartha Magdolna

Kedves Magdi! Kérlek, először is mutatkozz be, mondd el mindazt, amit rólad tudni kell ahhoz, hogy téged és képeidet megismerhessük, megérthessük, megszerethessük!

Amint már említetted, Várfalván születtem, Torda közelében, az Aranyos völgyében. Mindig örömmel emlékezem rá és beszélek róla, pedig itt éltem le életem legrövidebb – és egyik legszebb! - periódusát. 14 éves koromban elkerültem otthonról, és azóta már csak látogatóba járok haza.

Azon gondolkozom, hogy melyik lehetett az a pillanat, amikor te ecsetet ragadtál és a kezed alatt a fenyvesek, nyírfák, sziklák, madarak, virágok elkezdtek élere kelni? Honnan tudtad, hogy valami kikívánkozik belőled, és hogy éppen ilyen formában? És honnan tudtad, hogy ez sikerülni is fog?

A gyermekkori emlékek és a svédországi festői tájak adták és adják a mai napig is az ihletet képeimhez. Fontos megemlítenem, hogy 7. osztályos lehettem, amikor Radu Maiert, a kolozsvári Képzőművészeti Főiskola tanárát kihelyezték Várfalvára rajztanárnak. Hamar meglátta bennem a tehetséget, és a kolozsvári képzőművészeti középiskolába irányított. Sajnos, az életem nem úgy alakult, de azt akkor megjegyeztem magamnak, hogy van tehetségem, és alkalomadtán elkezdhetek festeni. Az idő tovább érlelte bennem a szép és a művészet iránti érdeklődés. Ha későn is kezdtem el, az akvarellezés nagyon sok örömöt hozott az életembe. Alig tíz éve jött a gondolat, hogy jó lenne megvalósítani gyermekkori álmomat, a festést. A következőképpen történt:

2000-ben hosszabb betegszabadságra kerültem, és mert hirtelen sok időm lett (és ez számomra nagyon szokatlan volt), gondoltam, megpróbálom az akvarellezést. Azonnal rájöttem, hogy ez az, ami eddig hiányzott az életemből. Ekkor kezdődött számomra az új élet, új világ. Hogy sikerülni is fog, azt nem tudtam előre, de kedvem mindenképpen volt hozzá. Ami kikapcsolódásnak, időtöltésnek indult, az végül egészen más dolog lett. Bekapcsolódtam a művészet világába! Tanfolyamra jártam és párhuzamosan, könyvek alapján fejlesztettem technikámat. Mindmáig tagja vagyok egy akvarellcsoportnak; ez sokat segített és segít a fejlődésben.

Volt-e benned mindig egy szépre való késztetés? A részletekre való odafigyelés? Alkotásra való vágy és hajlam?

Több, mint valószínű, hogy már gyermekkorom óta volt ilyen irányú érdeklődésem; felfigyeltem a virágokra, tájakra, madarakra. Már ekkor sokat rajzoltam. Nem olyan régen beszéltem az unokatestvéremmel, és elmondtam neki, hogy akvarellezem. Nem lepődött meg. Jól emlékezett, hogy gyermekkorunkban én állandóan rajzoltam és festettem. Mivel elég kicsi növésű voltam, emlékszem, hogy vagy édesapám tette alám a bundás lájbiját vagy édesanyám a párnát, hogy az asztalt felérhessem és rajzolhassak. Később, az iskolában, a füzetem szélét rajzoltam tele. Sokat gyönyörködtem az Aranyos völgyében, az alacsony felhőkből kiugró hegyekben, a völgyet takaró ködös tájban meg a virágos rétekben.

Miért választottad éppen az akvarellt kifejezési formának? Hogy lested el vagy tanultad meg a technikáját? Mik ennek a műfajnak az előnyei és buktatói?

Az akvarellt azért választottam, mert ez talál a türelmetlen természetemhez. Gyorsan kell történjen, nagy koncentrációt igényel és gyors eredményt hoz. Bukatói nincsenek, de állandó gyakorlást és sok munkát igényel ahhoz, hogy megtanuld és megőrizd a technikát.

Mi a fejlődésed mozgató rugója? Hogyan állapítod meg, hogy valami úgy jó, ahogy van, vagy lehet-e másképp is csinálni? Vagy: mikor vagy elégedett és mikor nem? Kik a legkonstruktívabb kritikusaid?

A mozgató rugót a szüleimtől kaptam, génjeimben és neveltetésem által. Édesapámtól szárnyakat kaptam, édesanyám pedig megtanított mindkét lábammal a földön állni. Hogy mikor vagyok elégedett, azt nehéz megmondani, mert még mindig azon dolgozom (ez a mozgató rugó). A legkonstruktívabb kritikusom én magam vagyok és az akvarellcsoport, no meg természetesen a család.

Vannak-e szívedhez közelebb álló témák? Itthoniak vagy otthoniak? Van-e kedvenc saját alkotásod, és ha igen, mi teszi azzá?

Kedvenc témáim a virágok, a madarak, és nagyon szeretek tájképet festeni. Mivel már húsz éve itt élek, hát inkább itthoni témákat festek. Otthon túl ritkán vagyunk és túl rövid időt töltünk ahhoz, hogy időm lenne festeni. De már festettem sok más helyen is(Mallorca, Velence, Kanári-szigetek, Norvégia...). Kedvenc képeimtől eleinte nem akartam megválni; egy dobozban őrizgettem őket. Egyszer csak rádöbbentem arra, hogy a dobozban csak elfekszenek, míg az emberek falán élnének – azóta semmit sem tartok meg, sőt, mindig úgy érzem, hogy a témát következő alkalommal még jobban tudom és fogom majd megfesteni…

Mi a véleményed: mi a fontos az életben és mikor vagy boldog?

Szerintem az életben az egészség, a család, a lelki egyensúly a fontos, mert ezek nélkül nehéz élni, és még nehezebb lenne alkotni.

Köszönjük a beszélgetést!

Kérdezett: Sántha Judit