Bödy-Eklund Gyöngyi

Kedves Gyöngyi! Stockholmban a tavalyi Szent István-napi emlékműsort megelőzően láthattuk munkáidat a Magyar Házban. Hol és mikor kezdtél képzőművészettel foglalkozni? Kik voltak a mestereid?

Azt hiszem a legelején kell kezdeni az élettörténetemet, ha csak dióhéjban is, ahhoz, hogy a kérdésre teljes értékű választ adhassak. 1958-ban Budapesten születtem, művészcsaladban. A szüleim Bödy Oszkár és B. Várdeák Ildikó kerámikus iparművészek, akik éjjel-nappal dolgoztak. Így a testvéremet és engem az anyai nagyszüleink: Várdeák Ferenc festőművész és rajztanár és V. Erdélyszky Jolán festőművész nevelt fel. Gyakorlatilag amint a kezembe tudtam fogni a ceruzát, természetes időtöltésem, hobbim, kifejező eszközöm lett a rajzolás. Nem voltam csodagyerek, csak éppen beleszülettem ebbe a speciális helyzetbe. És a rajzolást, festést nem csináltam egyedül. Mellettem tanult festeni nagymamámtól a legkedvesebb barátnőm Petőné Szentes Ilona, aki családjával Bécsben él. Amikor Budapesten, a Várban Tamás György segítségével a külföldön élő magyarok kiállításán résztvettem, a barátnőm is gyöngyörű rajzokat állított ki. Hat évesen az általános iskola kezdete előtti évben Budapesten rajzversenyt nyertem. Erre mind a mai napig igen büszke vagyok, és igen nagy hálával gondolok nagymamámra, aki többek között ehhez hozzásegített. Az általános iskolám egy teljesen hétköznapi, de nagyon jó iskola volt, ahol a rajztanárnőm gyorsan felismerte a tehetségemet. És Szabados Magdi néni mindent elkövetett, hogy buzdítson. Rengeteget segített az önbizalmam növelésében. Budapesten a Magyar Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolaban érettségiztem 1977-ben. Mivel ott iparművészetre koncentráltunk, ezért rengeteget rajzoltunk, és a festés háttérbe szorult. De akkorra már szokásommá vált, hogy bárhová mentem, vittem magammal az ecsetet. A téma természetesen kínálta magát. Például az esti Budapest rendkívül szép. A családalapítás előtt sokat sikerült festenem. Utána a Magyar Állami Pénzverőben két évig tanultam Nagy Józsefné Olgánál az ékszerkészítés alapjait. Erre azért volt szügség, hogy a Magyar Iparművészeti Föiskolára bejussak az ötvös szakra. Ebben az időben intenzíven tanultam szobrászatot is. Végül is 1986-ban diplomáztam ötvösként Engelsz József és Pölöskei József tanítványaként. Abban az időszakban is háttérbe szorult a festészet. Itt Svédországban fontos tanácsadóim többek között Carina Wall, Lars Holm, Maya Rygaard és Weikko Kuusola.

Corsika

Áttelepültél Svédországba; hogyan befolyásolta a terepváltás művészi felfogásodat, témaválsztásodat, egyáltalán: milyen kihívást jelentett az új környezet?

1986 márciusában jöttem Svédországba, házasság révén. Az országot először a magasból láttam meg - még 1984-ben - az esküvőnk után. Mivel akkor még nem volt egyenes járat, Koppenhágából viszonylag alacsonyan repültünk. Soha nem felejtem el az legelső benyomásomat! A naplementében megcsillantak a délsvédországi tavak, mint folyékony ezüst. És mindenhol csupa zöld. Ez meg is pecsételte hosszú időre a témaválasztásomat. És mivel  itt kristálytiszta a levegő, a színek is sokkal tisztábbak, élénkebbek, mint Közép-Európában. Lapp barátnőm, Ellen Simma Fjellgren festézete döntően befolyásolta az utóbbi idöben a színhasználatomat.

Milyen témák ragadják meg a figyelmedet, honnan gyűjtöd az ötleteket, ihletet?

Ez egy érdekes kérdés számomra. Mivel ebben az országban rendkívül erősen tud sütni a nap, a fény-árnyék hatások egyedülállóak. Gyakori a fából való építkezés. Például Dalarnában, a férjem szülöfalujában, Gagnefben bőven van erre példa. Sajnos, így tűz is könnyen támadhat. És mindenhol rengeteg víz van. Ez mind ihletet ad.

Antarktis

Milyen a mai képzőművész közérzete?

Azt gondolom hogy nem mindig a legjobb. Nagyon nehéz a képzőművészetből megélni. Nagyon nagy a konkurencia. Sokszor meglehetősen nehéz olyasmit előteremteni, ami a közérdeklődését igazán felkeltheti. 

Fontosak-e számodra a szűkebb-tágabb környezetedből érkező visszajelzések? Szükséges-e, hogy a művész megértse közönsége esetleges elvárásait, vagy elég, ha öntörvényűen láttatja a világot?

Erről a kérdésről rengeteget beszélgettünk már a grafikus nagynénimmel, Nagyné Várdeák Csillával. Nem találtunk egyértelmű választ. Egyébként a környezet pozitív visszajelzése természetesen sokat jelenthet. Az is eredmény,  ha az én képeim láttán valaki - a reggeli rohanásban -  feljebb emeli a fejét, és így meglátja a napfelkeltét, amit különben elszalasztott volna. Ugyanakkor készülhet olyan alkotás is, amihez magyarázat kell, hogy más is megértse. Én a képeim jó részével szeretném elérni, hogy aki látja, az jól érezze magát, nyugalmat és harmoniát találjon. A képek segítségével vegye észre a szépet a környezetében, és próbálja élvezni. A körülöttünk levő világ - minden rossz ellenére - gyöngyörű tud lenni.

Tópart

Kisgyermekes anyaként hogyan tudsz időt, nyugalmas perceket találni az alkotáshoz?

Ez sokszor nagyon nehéz. Számomra a család az első. A Magyar Házban rendezett kiállításom képei két harmadát 2005-ben és azután festettem. 2003-ban meghalt nagymamám. Akkor leszázalékoltak, és egyik svéd barátnőm, Barbro Wallgren bíztatására - mintegy terápiaként - 2004-ben újra kezdtem festeni. És az édesanyám az utóbbi években rendszeresen meglátogat minket, és mi is a nyarak felét Magyarországon töltjük. Így aztán több lehetöségem van arra, hogy fessek. Most az édesanyám vette át a fő tanácsadó szerepét, ami igen fontos számomra.

Hogyan viszonyul egymáshoz a festészet és a fotózás a Te művészi gyakorlatodban, hiszen az eltérő technikák talán más megközelítést, élményfeldolgozást feltételeznek?

A fotózást mint hobbit a dédmamámtól Erdélyszky Endréné Leustach Jolántól örököltem. Újabban pedig kiegészítője lett a festészetemnek. Ha végigmegyek az utcán sokszok akár tíz képre való témát is látok úgy, ahogy annak idején a nagyapám is tette. Ennyit megjegyezni nem lehet, de fényképezni igen. Utána pedig nyugodt körülmények között ihletet meríteni belőlük számomra a legfontosabb.

Tópart

Végezetül: mit szeretnél képzőművészként elérni a közeli-távolabbi jövőben? Hol találkozhatunk legközelebb a képeiddel?

Itt Svédországban jelenleg a lakóhelyemen az Upplands Väsby-i ABF segítségével több csoportos kiállításon veszek részt. A továbbiakban pedig szeretnék kiállítani Stockholmban, többek között az Óvárosban, majd Budapesten a Várban (a Koka alapítvány kiállító termeiben), Tamás György segítségével pedig Szentendrén, aztán Petőné Szentes Ilonával Bécsben. És - ha lehetöség lesz rá -  a Házsongárdi temető magyar műemléksírjainak a megmentéséért is újra szívesen részt vennék erdélyi kiállításon.

Kérdezett Sántha Ferenc

Sántha Ferenc

2009. március 27.

Találatok: 4457

Dániel Lajos

Kedves Lajos, honlapod (http://www.lajosdaniel.com/) sok adatot közöl rólad. Megtudjuk azt, hogy Budapesten születtél 1934-ben, hogy korán – már 14 évesen - kezdtél a festészet iránt érdeklődni, s hogy hajlamodat, tehetségedet környezeted korán felismerte. Művésszé neveltetésed és érésed mégsem volt töretlen. Politikai és anyagi okok miatt ott kellett hagynod a budapesti Képzőművészeti Főiskolát; gyári munkás lettél, majd bányász, aztán 56-os emigráns és svédországi erdőmunkás, hogy végül – 1958-ban - ismét ecsetet ragadj, immár mint a stockholmi Képzőművészeti Főiskola diákja. Mondd, mit hoztál otthonról és mi az, amit a svéd iskola adott neked?

Úgy érzem, sokat hoztam otthonról. Mielőtt felvettek a budapesti Képzőművészeti Főiskolára, családunk festőművész barátja, Éber Anna tanított és segített kifejleszteni bennem egy egészséges látásmódot. Azt, hogy meglássam, ami fontos, tudjam kifejezni egyszerre a téma hangulatát és saját érzéseimet. A technikai megoldás ennek van alárendelve. Nálam az oktatás főiskolai formája egyik országban sem vált be igazán. Mindig nagyon egyéni úton jártam, magamat képezve.

Mi az szerinted, ami minden művészre jellemző kell, hogy legyen, bárhol is él a világon?

A művészek kreatív emberek és ahhoz, hogy alkotni tudjanak bizony szükség van jó nagy adag egoizmusra. Első a munka, minden más csak utána következik. A család a fő ”mecénás”. A művész legfőbb kritikusa önmaga kell, hogy legyen, és legnagyobb öröme, ha elégedett a saját munkájával.

Honlapodon sok a portré, és az is kiderül, hogy ezekből sokat megrendelésre készítettél. Kedvenc műfajod-e a portré? Mennyire kell ismernie/megismernie alanyát a portréfestőnek ahhoz, hogy a kép kívül-belül élethű lehessen? Előfordul, hogy egy portré valamilyen okból nem sikerül? Miért nem helyettesíti a fényképezés a portréfestést?

Carl-Erik Nordblad esperes Borlänge, Tuna kyrka 1982 olaj (88x106cm)

A portréfestés már gyerekkorom óta érdekel. Nagyon sok magán- és közéleti személyt festettem az évek során. Svédországban körülbelül 40 portrém látható különböző hivatalokban, bankokban, templomokban; ezek mind megrendelésre készültek, de ez csak egy része annak, amit festettem. A modelleket általában nem ismerem személyesen; megismerkedésünk akkor kezdődik,mikor a munkát elvállalom. Modelleimet eddig többnyire saját otthonában festettem, sőt, sokszor magam is ott laktam. A modellek így természetesebben viselkedtek - alkalmam volt megfigyelni őket különböző helyzetekben és kiválasztani a megfelelő öltözéket, színeket, elhelyezést. Bizalommal voltak irántam, mint egy orvos iránt; megengedték, hogy ”beléjük lássak”. Nagyjából 1-2 hetet kell ”ülni” a modellnek. Előfordul, hogy modell nélkül is dolgozom még a képen, ilyenkor ugyanis az illető már a fejemben van, ismerem minden porcikáját. Fényképet nem használok. A jó portré ugyanis nem kopírozza le egy személy vonásait, hanem úgy mutatja meg a modellt, ahogy én látom és én akarom mutatni, azokkal a színekkel, mozdulatokkal. Tehát vezeti a szemlélőt, hogy ugyanazt lássa és élje át, ami nekem is fontos volt. Ugyanez érvényes a festészet más területeire is, hiszen a tájképeken sem kopírozom a természetet - az értelmetlen és unalmas lenne, hanem úgy mutatom be a színeket, hangulatokat, formákat, ahogyan én látom. Egyszer-kétszer előfordult, hogy egy portréval nem voltam megelégedve, akkor újrafestettem, hiszen magam vagyok a legfőbb kritikusom - kompromisszum nélkül! Ami a fényképezést illeti azt én egy másik művészeti ágnak tekintem, nem tartom konkurensnek. Viszont a fotókról történő portréfestést dilettantizmusnak tartom.

Önéletrajzodban azt írod, hogy legnagyobb ihletőd és modelled a természet. Ebből is, úgy tűnik, főleg a fák ragadnak meg, az ágak, amelyekben alakokat, embereket, mozdulatokat vélsz fölfedezni. Hogy születnek ezek a képek – a téma talál meg téged, vagy te keresed a témát?

Engem mindig az a téma érdekel, amivel éppen foglalkozom. Jár a fejemben egy szín, egy motívum és egyszer csak kép lesz belőle. Az egész folyamat sokkal kevésbé tudatos, mint ahogy azt a kész kép sejteti. Még a portrék is nagyjából így készülnek, sokszor letörlöm, újból kezdem, lassan alakul, fejlődik a kép, szinte ”magától”. A természetből veszem a színeket, a formákat és még a legelvontabb témám is azt tükrözi vissza, amit egyszer láttam és átéltem, tehát valós magva van.

Lányok 2003 olaj (57x67cm)

Sokat állítottál ki a 60-as, 70-es években. Ez egy ifjabb kori, termékenyebb periódusod volt, azt akartad, hogy ”látva lássanak”, vagy a konjunktúra kedvezett inkább az alkotásnak?

A kiállítások valóban megritkultak az idő múlásával. Részben azért mert hosszú ideig beteg voltam és nem tudtam festeni, manapság pedig csak akkor kerül rá sor, ha igazán kedvemre való a hely és a feltételek. Mivel én színekkel dolgozom, a jó megvilágítás alapkövetelmény.

Milyen egy képzőművész élete itt, Svédországban? Nehéz-e betörni a piacra? Meg lehet-e élni a művészetből? Van- e lehetőség a világra is kitekinteni, nemzetközi színtéren is megméretkezni?

Nekem nem volt nehéz betörni a piacra, engem a piac, vagyis a megrendelők kerestek fel és ajánlottak tovább. Már főiskolás koromban is festészetből éltem. Ami a külföldi szereplést illeti, azzal nem foglalkoztam. Nem kértem támogatást, ösztöndíjat. Az ilyesfajta szervezkedés nem nekem való.

Solnedgång 2008 olaj (65x83cm)

Hogyan látod a modern (sőt, uram bocsá’ a posztmodern) ember igényeit például a festészettel szemben? Kell-e ma festészet, és ha igen, milyen?

A kérdés jogos és én magam is gyakran gondolkozom azon, hogy mi a művészek/művészet szerepe a mai ember életében. Sajnos, amióta kizárólagosan a média tesz valakit nagy művésszé, a légkör művészetellenes lett. A média ugyanis ontja magából az állami támogatással létrehozott és agyonmagasztalt értéktelenségek halmazát, amit az emberek nagy része valójában megvet, lenéz és kinevet, vagy (ami még rosszabb!) próbál valamit megérteni a ”nagy műből” akkor is, ha az valójában csak egy dilettáns giccs. Az ilyen ”műveket” óriási, idegen szavakkal telitűzdelt cikk szokta dicsőíteni az újságban. A káosz tökéletes. Mindez aláásta az emberek hitét a mai művészet értékében és elbizonytalanította megítélésüket. A médiának köszönhető napjaink művészinflációja is. Az nem baj, hogy emberek ezrei festegetnek kedvtelésből, és az sem, hogy sokan énekelgetünk néha -pláne egy pohár bor után, de az már elfogadhatatlan, ha az opera színpadára állítanak nyekeregni, és az újság új Pavarottiként emleget! Biztos vagyok benne, hogy az emberek ma is érdeklődnek az igazi művészet iránt, és a galériáknak, kritikusoknak pont az lenne a feladata, hogy ebben segítséget nyújtsanak.

Rune Malmros Lanstingsordförande Karlskrona 1982, olaj (90x106cm)

Hogyan alakult kapcsolatod a svédországi magyarsággal?

A kiállításaimra személyes ismerőseimen kívül más honfitársam nem jött el, bár nekem mindig hiányzott ez a kapcsolat.

Végül: szeretnél-e az elmondottakon kívül még valami fontosat megosztani a Híradó olvasóival?

Szeretném bíztatni az olvasókat, hogy bátran használják, fejlesszék saját ízlésüket és merjenek saját véleményt alkotni a művészetről.

Köszönjük a beszélgetést!

Sántha Judit

Sántha Judit

2008. december 02.

Találatok: 4210