Interjú Sándor István KCSP ösztöndíjassal

A 2013-ban a magyar állam által meghirdetett Kőrösi Csoma Sándor ösztöndíjas program egyre nagyobb érdeklődésnek és sikernek örvend a diaszpóra magyarsága körében. A Svédországi Magyarok Országos Szövetsége idén nem kevesebb, mint hat magyarországi ösztöndíjast fogadott. Stockholmban és környékén ezúttal is két fiatal segíti az egyesületek munkáját: Tóth Luca Réka és Sándor István népzenészek. Göteborg és környékén szeptembertől Stumpf Anna kezdte meg tevékenykedését. Idén először Jönköping és környékének is jutott egy ösztöndíjas, Ferencz Orsolya személyében. A Halmstad és Lund környékiek is újra élvezhetik a Kőrösi ösztöndíjasok segítségét. Halmstadban Kovács Gábor, míg Lundban Szilvási Tünde dolgozik.

Sorozatunk utolsó részeként a Híradó kérdéseire Sándor István népzenész válaszol.

-          Második alkalommal veszel részt a Kőrösi Csoma Sándor programban. Ausztrália után most Svédországban dolgozol a nyugati diaszpóráért. Milyen motivációval jelentkeztél egy újabb ösztöndíjprogramra? Milyen gondolatokkal, elképzelésekkel érkeztél Svédországba?

Nagyon szeretem a projekt-szerű feladatokat, és emberekkel is szeretek együtt dolgozni, főleg konstruktív légkörben. Ilyen volt az első ösztöndíjas időszakom, így nagy szeretettel gondolok vissza azokra az élményekre. A sokszínű feladatokra, az ott megismert emberekre, akik közül ma már többeket barátaimnak mondhatok, és akiknek rengeteget köszönhetek. Itt most nem lehet mindenkit megemlíteni, de a munkámmal kapcsolatban ki kell emelnem Nt. Péterffy Kundot, a sydney-i magyarok lelkipásztorát, akinél kiválóbb embert és mentort álmomban sem kívánhattam volna ösztöndíjasként. Sikeres volt a külhoni szolgálat, így annak végeztével is szívet melengető visszajelzéseket kaptunk többektől. Jó érzés volt hasznosnak lenni, hatni közösségekre, emberekre. Várakozásomon felüli, életre szóló élmény volt az a fél év. Tudtam, hogy ezt megismételni nem lehet, de ebből az élményből indultam ki, ez volt számomra a mérce. Arra gondoltam, hogy ha legalább annyira hasznos tudok lenni, mint két éve, akkor megéri belevágni.

-          Szerencsére ma már a népi hangszerek elsajátítása, a táncház műfaja felívelőben van, szinte divatosnak mondható, a mi gyerekkorunkban viszont (80-as, 90-es években), cáfolj meg, ha tévedek, kevésbé volt felkapott. Te hogyan kerültél kapcsolatba a népzenével?

Kezdetben a néptánc és még inkább a színpad érdekelt. Már alsó tagozatos iskolásként aktív szavaló voltam, és akkortájt kezdtem megismerkedni a magyar néptánccal és vele együtt a népzenével is, de az akkor még különösebben nem érintett meg. Annál inkább a megmutatkozási lehetőségek. Tele voltam önbizalommal, nagyon szerettem szerepelni, és ennek egyik fő eszköze a néptánc lett. Az iskolai és később a kerületi táncegyüttesben is, csupa szöveges szerepet kaptam a koreográfiákban. Sokszor dicsértek a jól sikerült próbák és fellépések után, nemcsak a tanáraim, hanem a szülők, és ami a legfontosabb volt számomra, a többi gyerek is, ami jót tett az önbizalmamnak. Azt a magabiztosságot szeretném visszaszerezni már hosszú évek óta. Ugyanis anno engem is elért a kamasz kor, és vele együtt a mutálás. A hangom és a külsőm is megváltozott, egyszerre a világ is más lett körülöttem. Szerintem ezt minden kamasz átéli, és mindenki másként dolgozza fel, másként reagál a változásokra. Nálam egyfajta befelé fordulást eredményezett mindez, visszahúzódóbb és sokkal szenzitívebb lettem, az önbizalmam jócskán megkopott. A figyelmem azonban kitágult, és azt hiszem ennek a változásnak köszönhetően figyeltem fel a zenére. Édesapám és a bátyám is formálták zenei ízlésemet, de a népi tánczene különlegességeit Katona Gaál Zsolt révén ismertem meg. Akkoriban Mercz Anikóval voltak a Csepeli Ifjúsági Táncegyüttes tánckarvezetői. Egymás után készítettem a válogatáskazettáimat, rongyosra hallgattam a Szatmári Bandák c. Hungaroton-kiadványt vagy a Szászcsávási zenekar kazettáit. Katona Zsolt szuggesztív személyisége pedig csak felerősítette bennem a népzene iránti rajongást. Akkor már tudatosan figyeltem a zenészeket, kerestem társaságukat, kialakult bennem a csillapíthatatlan vágy, hogy zenész legyek. Népzenészek gyakran viccelődtek azzal, hogy minden táncos zenész akar lenni, csak nem mindenki vallja be. Ez a kijelentés nagyon megmaradt bennem. Számtalanszor álmodoztam arról, hogy én leszek az a valaki, aki egy asztaltársaságnál egyszer csak belekezd egy szép dallamba, és mindenki kedvére muzsikál. Az álmodozás után elég későn, tizennyolc évesen, a kilenc éves húgommal együtt kezdtem klasszikus, majd népi hegedűt tanulni. Mondanom sem kell, ilyen idősen nem számíthattam a csodagyerek címre, de a tanáraim láttak bennem tehetséget, és én nagyon szerettem a hegedűt. Mivel azonban a párom népi hegedűs lett, a régi álomképemet átfogalmaztam úgy, hogy nem a dallamot húzom, hanem a prímást kísérem brácsán tökéletes, tiszta akkordokkal és ritmikával. Még ma is van bennem hiányérzet, hogy szögre akasztottam a hegedűt, de nem bántam meg, hogy belekezdtem a brácsába. Ma már elsősorban ebben szeretnék fejlődni, hogy még hosszú évekig együtt muzsikálhassak a feleségemmel, és talán később a gyermekeimmel is.

-          Úgy gondolom, az eltelt fél év tükrében bátran kijelenthetjük, nem ültetek tétlenül Stockholmban. Melyek a főbb feladataid, illetve volt-e olyan esemény, munka, amely igazán közel állt szívedhez, amit szívesen megosztanál az olvasókkal?

Elsősorban a folklór, a néptánc és a népzene révén kerültem fogadószervezetemhez, így feladataim zöme is ezek köré épül. A teljesség igénye nélkül megemlíthetem például a gyermekfoglalkozásokat. Stockholmban az UHU Hétvégi Magyar Gyermekfoglalkozás keretein belül látunk el csoportvezetői feladatokat két különböző korosztályban. Lucával 6-9 és 10-15 évesekkel dolgozunk, de az UHU-n belül működik még egy hat éven aluliaknak szóló csoport is, amit egy lelkes édesanya vezet. Sajnos sokan nem élnek az UHU kínálta lehetőségekkel (talán a hétvégi alkalom miatt), ezért mentorunk, Feldőtő Emese javaslatára egyfajta hiánypótló kezdeményezésként elindítottuk a legkisebbeknek (0-2 éves korig) szóló Baba Találka eseményt, melyre kedd délelőttönként várjuk az érdeklődőket. Reméljük, beindul és a programszakasz végeztével is folytatódik majd, valamely lelkes édesanya vezetésével. Ez lenne a célunk. Az Uppsalai Magyar–Svéd Egyesülethez is átjárunk foglalkozásokat tartani, ahol majd’minden korosztály képviselteti magát, alkalmanként még a felnőttek is.

 

Minden hónapban Táncházat tartunk a Magyar Házban, ahol mi szolgáltatjuk az élőzenét. Természetesen Luca vezeti a zenekart, és Magyarországról érkezik valamely nagybőgős kollégánk. Én brácsán illetve kontrán kísérek, és személy szerint nagyon várom ezeket az alkalmakat, mert nagyon szeretem az együttmuzsikálás élményét!

Közkívánatra elindult a kezdő néptánc tanítás felnőtteknek programunk, melyet szintén Lucával tartunk. Célunk, hogy kellő önbizalommal és tudással vértezzük fel mindazokat, akik ez idáig nem mertek, vagy nem szívesen álltak fel táncolni a táncházak alkalmával. Tehát ez egyfajta táncház-felzárkóztatóként is definiálható. Eddig csak bátorító visszajelzéseket kaptunk, úgyhogy várom a folytatást.

Mindezek mellett zárójelesen meg kell jegyeznem, hogy mivel a Magyar Házban lakom, ez egyfajta állandó készenlétet követel. Ha nincs konkrét program adott napon, akkor is adódnak házkezelőségi feladatok a házon belül, melyek összemossák az egyre vékonyabb határt a munka és a magánélet között.

-          Az elképzeléseidhez képest, mi jelentette számodra a legnagyobb kihívást?

Tavaly októberben az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulója alkalmából előadást készítettünk svédországi ösztöndíjas társaimmal, és több mint tíz helyszínen mutattuk be az emlékező műsort. Október 22-én, a lundi előadás után tudtam meg, hogy édesapám hajnalban végleg elaludt, visszaadta lelkét teremtőjének. Ötvenhatos születésű, decemberben ünnepeltük volna a hatvanadik születésnapját. Nehéz volt úgy végigcsinálni a többi előadást, hogy közben otthon járt az eszem. Azt vártam csak, hogy együtt legyek édesanyámmal és a testvéreimmel. Nem kis erőfeszítés kellett ahhoz, hogy a körút alatt ne lássák rajtam állandóan a gyász fájdalmát. A szeretteink elvesztése utáni hiányérzet nem múlik el, ne higgye el senki ezt a hazugságot.

-          Szeretteink elvesztését nem könnyű elfogadni, hát még, ha ezt a távolból tudjuk meg. Hatalmas alázatról és önuralomról tesz tanúságot, hogy ennek ellenére végigjártad a teljes turnét. Őszinte részvétünk édesapád elvesztéséért!

Te kívülállóként, viszont mégis közvetlen közelből látod, dolgozol együtt különböző egyesületekkel.Bár nyugati diaszpóráról beszélünk, gondolom Ausztráliához képest egy más világ fogadott Stockholmban, gondolok itt szervezeti kultúrára, esetleg a magyar szervezetekben fennálló problémákra és kihívásokra. Eddigi tapasztalataid során, hogyan értékeled a svédországi magyar egyesületek helyzetét?

Kezdetben a 2014-es programévben tapasztaltakhoz viszonyítottam minden svédországi élményemet és tapasztalatomat, de hamar rájöttem, hogy nemcsak felesleges, de káros is ezt a hasonlítgatást fenntartani. Én nem látok nagy különbséget a fennálló problémák tekintetében. A diaszpórában működő egyesületek zöme valamilyen elvándorlási hullám következtében jött létre. Mindenki ismeri például az „ötvenhatosok” vagy a „nyolcvankilenc előttiek” megnevezéseket. Ezek is tovább tagolhatók az elhagyott anyaföld megnevezésére, mint például magyarországi magyarok, erdélyi magyarok, délvidéki magyarok stb. Ezeknek a magyar embereknek a legnagyobb része valamilyen erős kényszer, diktatórikus légkör hatására volt kénytelen elhagyni az otthonát. A legtöbbeknek hosszú évekig még csak lehetőségük sem volt hazalátogatni. Egészen más légkörben, más szellemiséggel szerveződtek az akkori egyesületek, mint ma. Akkoriban ünnep volt egy feszített munkahét végén magyar szót hallani, magyaros ételeket enni. (A magyar ételekkel még valamennyire ma is meg lehet fogni az embereket.) Mennyibe kerül ma egy fapados repülőjegy Budapestre vagy Debrecenbe? 5-10.000 forint? Szerintem nem túlzok. Akár havi vagy heti rendszerességgel is hazalátogathatnak az itt élő magyarok. Vagy – tudom, hogy közhely – az interneten ma már végtelen mennyiségű magyar irodalmat, zenét, hírt, receptet stb. megtalálhatunk. Nincsenek rászorulva a nyugaton dolgozó magyar fiatalok arra, hogy magyar közösségekbe tömörüljenek, vagy meglévőkhöz csatlakozzanak. Nem azt mondom, hogy ez jó így, de tény, hogy ez is egyfajta oka annak, hogy az egyesületek kiöregedőben vannak, és nem is találják meg maradéktalanul a közös hangot a fiatalabb generációval és fordítva.

-          Szerinted mire van leginkább szüksége a külhoni, és azon belül a svédországi magyaroknak?

Szeretetre! Összefogásra, őszinte párbeszédre, önzetlenségre, megbocsátásra, empátiára. Ezeket nem egy ezoterikus közhely-gyűjteményből szedtem össze, tényleg így gondolom. Közösségi szinten vagy az egyén szintjén ezek mind-mind elengedhetetlen kellékei az egészséges életnek (minőségi életről beszélek). Nem állítom, hogy én maximálisan ezek szerint tudok élni, de a szemlélődő, tiszta és éles pillanataimban erre az útra próbálom visszaterelni magam, mert érdemes. A Kőrösi Csoma Sándor Program egy nagyszerű kezdeményezés, és sok hiánypótló megoldással szolgál, egy-egy ügyes ösztöndíjas felkavarhatja az állóvizet adott közösségen belül, ami nagyszerű! De mindezek mellett lényegi, nagyhatású változásokat csak akkor érhetünk el, ha fentebb felsoroltak megvalósulnak, és ez a nehéz.

-          Bár még bő három hónap hátra van az itt töltött időtökből, szereztél-e ittléted alatt olyan tapasztalatot, amely formálta világodat, gondolkodásodat, amelyet magaddal viszel haza?

Természetesen. Minden új feladat, az ahhoz való hozzáállás, egy találkozás, egy beszélgetés, mind tanít valamit. Amikor hazamegyek, már nem leszek ugyanaz az ember, aki voltam szeptember elsején. De nem is akarok ugyanaz lenni. Sőt, már holnap sem akarok ugyanaz lenni, mint ma. Mert élményeket, eseményeket szeretnék az életemben, fejlődni akarok, és az életet is egy folyamatos fejlődésnek próbálom felfogni. Ha mindannyian így gondolkodnánk, akkor talán többekben meglenne az igény a fejlődésre, és könnyebben megbocsátanánk egymásnak, mert hinnénk, hogy az az ember, aki talán épp hibázott, személyisége fejlődésének egy bizonyos szakaszában van, de minden ember képes lehet a fejlődésre, és lehet napról-napra jobb és jobb.

-          Kedves István, köszönöm a beszélgetést! Kívánom, hogy ittléted minél több jó élménnyel, hasznos tapasztalattal gazdagítson!

Kérdezett: Bitay Erzsébet