Magyar ecsetvonás a skandináv tájról

 

Moritz Lívia az Ághegy skandináviai magyar nyelvű irodalmi-kulturális lapfolyam műhely tagja. A skandináv tájak hű ábrázolója. Aktívan hozzájárul a magyar és svéd kultúra közötti hídépítéshez. 
A Híradó olvasóinak életútjáról, elhivatottságáról és hídépítői szerepvállalásáról beszélt.
 
Moritz Lívia
 
- Kedves Lívia! Svédországi magyar festőként két ország, két nemzet tagjai ismernek, találkozhattak alkotásaiddal. Most hadd ismerjenek meg jobban a Híradó olvasói is. Mesélj magadról, milyen út vezetett szülőföldedről Svédországba?
 
A házasság útján kerültem Svédországba. Véletlenül találkoztunk össze a férjemmel Magyarországon és 1995-ben összeházasodtunk. Mindkettőnknek második házassága ez. A lányom akkor már 21 éves volt, nem jöhetett ki, mert egyetemre járt. Minden rokonom Magyarországon van, de szerencsére sok magyar barátunk van itt Stockholmban, és sikerült bekapcsolódni az itteni magyarok körébe. Aki magyar és tenni akar magyarságáért, az megtalálja a honfitársait. 
 
– Gondolom egy művész nem szakmát választ, csak enged az elhivatottságnak. Hogyan és mikor döntöttél a festészet mellett?
 
Már gyermekkoromban is nagyon szerettem festeni, de az élet nem mindig alakul úgy, hogy azt csinálsz, amit szeretnél. 35 éves korom után kezdhettem el festeni, majd pedig itt kint, Svédországban.
Oszoli Piroskával egy véletlen folytán találkoztam. A Duna parton festett és én arra sétáltam. Beszédbe elegyedtünk, majd szoros kapcsolat, barátság alakult ki köztünk. Mint magán tanuló jártam hozzá. Dunaföldváron lakott, gyakran mentem el hozzá, ami mindig egy külön élmény volt. Ahogy bementem hozzá, mintha egy szigetre érkeztem volna, olyan szép és nyugodt volt ott minden. Az ember egy más dimenzióba került. És ez nagyon sokat számított. 
Majd Isten is segített, hogy itt is tudtam folytatni. A kórházban, ahol dolgozom, találkoztam Britt Qvarnströmmel, második tanárommal. Mint paciens volt bent, és nagyon sok festmény volt a szobájában.  Beszélgetni kezdtünk, elvittem neki a képeimet, majd a tanítványa lettem. Ő egész másféle tanárom volt, mint Oszoli Piroska, mert egy nagyon határozott tanár, de ugyanakkor fantasztikus ember. Szerencsém volt, hogy a véletlen két ilyen tanárral hozott össze. De az is nagyon fontos, hogy legyen az embernek egy olyan társa, aki lehetővé teszi az alkotást és támogatja azt. Nekem ilyen társam van. A férjem a kritikusom is, nagyon őszinte kritikusom.

Az elhivatottság és áldozatvállalás útján

 

Interjú Bartalis István jégkorongozóval
 
Bartalis István Csíkszereda szülöttje, s bár még csak 22 éves, hosszú út vezette a ljungbyi Trója jégkorongcsapatába. 
 
Édesapja, Bartalis József, a csíkszeredai Sportklub és a román válogatott egykori hokisa, 90-ben Székesfehérvárra szerződött. Az akkor hároméves István számára a királyi város jelentette pályafutása kezdetét. Hatévesen, mikor édesapja a győri utánpótláscsapat vezetőedzője lett, az ő szigorú vezetésével egyre céltudatosabban kötelezte el magát a jégkorong mellett. 
 
 
Még csak 11 éves, mikor a család úgy dönt, hogy a gyerek tehetségét egy jobb körülményeket nyújtó csapatban kell kamatoztatni. István a budapesti Stars csapatban Kercsó Árpád edző kezei alatt, mint bentlakásos diák folytatja pályafutását. Négy év budapesti tartózkodás után egy évet Székesfehérváron játszik. 16 évesen a jégkorong újabb helyszínt jelöl ki a fiatal játékos számára, ezúttal elhagyva Magyarországot, a svédországi Ljungbyba szerződik. A 2008-as ifjúsági világbajnokság legjobb csatára, a magyar válogatott játékosa jól érzi magát Svédországban, ahol a kemény munka és áldozatvállalás egyre nagyobb teljesítményeket eredményez számára.
 
- Kedves István! Irigylésre méltóan fiatal korod ellenére nem kis pályát jártál már be. Csíkszeredában születtél - ami gondolhatnánk - már predesztinált is a jégkorongozásra, de talán még te sem korcsolyával gördültél a világra. Honnan az elkötelezettség a hoki iránt?
 
- Igazából édesapám volt, aki miatt elkezdtem, mert ő nagy jégkorongozó volt a román válogatottban magyarként, majd Magyarországon is sok évet játszott. Az egész sportpályafutásomért édesapámnak hála, és természetesen édesanyámnak is rengeteget köszönhetek.
 
- Az elhivatottság és adottság gondolom nélkülözhetetlen a sportkarrierhez, de mi kell még ahhoz, hogy valaki több lehessen egyszerű műkedvelőnél?
 
- Nagyon sok áldozattal jár ez a sport, és nagyon keményen kell edzeni. Ugyanakkor mentálisan is erősnek kell lenni. Ezek hiányában nem működik a dolog, és nem tud előre lépni az ember.

Két keréken hódítva

 

Interjú Horváth Gergő kerékpárversenyzővel
 
Vakációzni érkezett Kaposvárról Svédországba, de itt talált új otthonra. Kitartása és céltudatossága új környezetében sem hagyta cserben. Szenvedélye a kerékpározás, melyben szinte nem ismer határt, szüntelenül az új kihívásokat keresi. Maratonozóként és Cross Country versenyeken egyaránt megméretteti magát, és nem kis dicsőségünkre, a célba érés gyakran egyenesen a dobogóhoz vezet. Szabadidejében edz, biciklizik és újra biciklizik, mindemellett szakít időt a magyar közösségi munkára is.  Tavaly tavasztól a SOMIT vezetőségének tagja.
 
 
- Kicsit gondban vagyok a megnevezéssel, lehet-e hobbinak nevezni esetedben a kerékpározást, mikor szinte a teljes életed ennek szolgálatába rendezted be… Erre azt hiszem, még visszatérünk, most kezdjük a nagyon kezdetektől. Háromkerekű, gyerek bicikli pótkerékkel, és már érezted, hogy ez a paripa neked termett? Mikor kezdtél komolyabban érdeklődni a kerékpározás iránt?
 
- Szerintem háromkerekűvel gurultam ki erre a világra, de elég hamar jött az egy nyomtávú jármű, ami a kitámasztó kerekeket is elvesztette már két és fél éves koromban. Innen, mivel motoros családból származom, egyenes út vezetett a moto­crosshoz, amit négy és fél éves koromtól űztem. Akkoriban nem volt divat még Magyarországon a gyerek cross, így nem igazán versenyeztem. Kaposvári vagyok, ott egy kis biciklis klub elkezdett kisebb Moun­tainbike versenyeket szervezni, amikre mindig kölcsönbiciklivel mentem, de edzés nélkül sikerült majdnem minden futamot megnyernem, a legrosszabb helyezésem 2. volt. Ezt követően sok mindenbe belevágtam, de semmi nem nyerte el a tetszésemet eléggé. Röplabdáztam, karatéztam, kajakoztam, de valami mindig hiányzott. Rájöttem, hogy mi az: a kerék. Hirtelen felindulásból elkezdtem cirkuszi egykerekűvel járni, és profi segítséggel elég magas szintre sikerült emelni a tudásomat, még vándorcirkuszban is felléptem néhány alkalommal.