Anyanyelvoktatás a Magyar Otthon és Iskola tapasztalatai tükrében

 

A kilencvenes évek elején a svéd oktatáspolitika megmutatta: távol áll tőle a hosszú távú gondolkodás. A gazdasági válság jegyében egyik évről a másikra kb 80 %-kal csökkentette az anyanyelvoktatás költségvetését. Ezt egyidejűleg az önkormányzatok hatáskörébe utalta, sokszor egyenesen az iskolák szintjére, hogy a kényelmetlen munkát az iskolaigazgatók végezzék el. Hét évre korlátozták az anyanyelv oktatását és csak olyan önkormányzatokban, ahol azt legalább öt gyermek kéri. Így az első elemista és a gimnazista egy osztályba került. Ezzel a valamikor remekül működő anyanyelvi oktatást kirakatpolitikává alacsonyították.

Svédország nem luxust enged meg magának, amikor anyanyelvoktatást biztosít a más kultúrájúaknak. Nemzetközi konvenció írja elő, hogy minden gyermeknek joga van az anyanyelvén tanulni. Nemcsak a kisebbségek jogait szabályozó konvenciókra gondolok, hanem az egyéni emberi jogokat szabályozókra is. Tehát Svédország „csupán” betartja az egyezményeket.


Hosszú távon azonban Svédország gazdasági értelemben is veszít a rövidlátó spórlással. Lényegesen nagyobb megtakarítást jelent, ha a nagyszámú bevándorló fiatal egészséges azonosságtudatú, a svéd társadalomba jól beilleszkedő, lelkileg kiegyensúlyozott, a szülei generációját megértő és azzal zökkenőmentes kapcsolatot fenntartó állampolgárrá lesz. A bűnözés ezáltal való csökkenése is tetemes anyagi hasznot hozhat az országnak.


 

De miért is jelentené az anyanyelvoktatás a beilleszkedés megkönnyítését? Nem fordítva igaz ez? Nem az illeszkedik be hamarabb, aki igyekszik elfelejteni addigi életét, nyelvét, kutúráját? Aki svédül beszél a gyermekéhez, hogy az jobban megállja a helyét (ahogy más Uram bocsá´ többségi iskolába adja a gyermekét Erdélyben, Felvidéken, Vajdaságban, Kárpátalján, hogy az majd könnyebben boldoguljon)?


Bármilyen jól megtanulhat valaki egy nyelvet felnőtt fejjel, az sosem lesz az anyanyelve. A modern pozitron-emissziós tomatográfiai vizsgálatok megmutatták, hogy az anyanyelv és az egyéb megtanult nyelvek az agy eltérő részein raktározódnak! (Ez lehet a magyarázata a jól ismert jelenségnek, hogy számos idős ember elveszíti a megtanult nyelveket és csak anyanyelvén képes kommunikálni). Akármennyi érdeklődéssel közelítünk is a befogadó kultúrához, azt százszázalékosan sosem leszünk képesek magunkéva tenni. Mert nem itt éltük át a gyermekkort és a kamaszkort. Mert nem tudjuk rávágni svédül az ”egyedem –begyedemre”, hogy ”tengertánc”. Mert nem itt szereztük azokat az apró, mindennapos élményeket, amelyek többet jelentenek, mint a puszta tárgyi vagy nyelvi tudás.


Szeretetet igazán árnyalt formában csakis az anyanyelvén tud átadni az ember. A gyermek megérzi és megszenvedi, ha a szülői szeretetátadás, a bíztatás, a vígasztalás biceg, tökéletlen, mert tört nyelven, kínlódva érkezik. Akihez viszont anyanyelvén szólnak, akivel megismertetik a szülők kultúráját, az (eltekintve egy-egy múló fejlődési periódustól) nem szégyellni, hanem értékelni fogja azt.


Az anyanyelvét jól beszélő diák svédül is jobban megtanul. A saját lányom és fiam elsős korától osztályelső volt svédben és ugyanez igaz sok tanítványomra is, ahogyan egy jó sportoló általában több sportágban is jobb az átlagnál, mert motorikus készsége fejlettebb.


Szívem szerint meghívnék néhány svéd politikust egy moldvai körútra, hogy lássák: mivé válik az ember az erőltetett asszimiláció következtében. Hogy találkozzanak azokkal az azonosságtudatukban meghasonult, dekulturálódott csángó fiatalokkal, akik reményüket vesztve elindultak a proletarizáció és sokszor a bűnözés útján. De Finnországba is elvinném őket, hogy ennek ellenkezőjét is megtapasztalják: mennyi társadalmi-gazdasági hasznot hoz a kisebbségi svéd kultúra igazi értelemben vett támogatása.


A magyar emigráció különösen alkalmas arra, hogy meggyőzze a befogadó társadalom vezetőit az anyanyelvi kultúra megőrzésének fontosságáról, ennek sokrétű társadalmi hasznáról. Sok tapasztalatunk van az integráció és az asszimiláció közötti alapvető különbségről. Ez pedig erkölcsi kötelességet is jelent a többi bevándorlócsoporttal szemben is. Meg kell az illetékeseknek magyaráznunk, hogy a kétnyelvűségen mi 100 plusz 100 %-ot értünk! Az integráció mindkettő támogatását, az asszimiláció az egyik erőltetését jelenti a másik (és a társadalom hosszútávú érdekeinek!) kárára.


Nos, a fentiek jegyében természetesen igyekszünk a SMOSZ égisze alatt mindent megtenni azért, hogy jobb belátásra bírjuk a svéd politikusokat. Gyermekeinkkel szemben pedig kötelességünknek éreztük a kínai mondás erkölcsi parancsát követni: többet ér meggyújtani egy gyertyát, mint a sötétséget átkozni. Az 1997-ben UHU becenévvel beindított Stockhomi Magyar Iskola Török Enikő és Vígh Anna határozottságának és talpraesettségének köszönhető. A ”Magad uram, ha szolgád nincsen!” szellemében fogtak össze és szervezeték meg a hétvégi magyar oktatást, fizetett tanárokkal. Azóta is működik, immár tizenkét esztendeje. Több, mint ötven diák végezte el eddig, közülük 10-15-en Magyarországon jártak/járnak egyetemre. Magyarországon tanuló öregdiákjaink is egytől egyig derekasan megállták eddig a helyüket.


Egy hétvégi iskola természetesen nem veheti fel a versenyt tárgyi és nyelvi tudásban az otthoni oktatással. Jó tudásszint nélkül pedig nehéz kifejleszteni a gyermekek egészséges azonosságtudatát és önbizalmát. Márpedig ez kell a diaszpórában történő oktatás fő célja legyen. A diákok háttere és tudásszintje erősen különböző; lehetetlen egy egységes, mindenki számára testreszabott tantervet létrehozni. Nehézséget okoz az is, hogy sok, egymástól nagyon eltérő szülői elképzelés között is kell az anyanyelvi tanároknak navigálni és a helyzetből gyermekek számára a legjobbat kihozni.


Arany János a Toldi Szerelmében előreugrik az időben és elmeséli, hogy a szalontai monda szerint hogyan futtatta meg furfanggal Győri Jakab hadnagy háromszáz hajdújával a hétezer törököt, elhitetve velük, hogy az erdélyi fejedelem főserege támadta meg őket. A hétvégi iskolák is csak hasonló leleményességgel próbálhatják meg a lehetetlent, harcot a dekulturálódás túlereje ellen. Szívből köszönünk ezúton is a SMOSZ támogatását, bár a hétvégi iskoláknak tovább kellenne ostromolniuk az oktatásügyi hatóságokat a támogatásért!


Milyen konkrét megoldásokkal próbáljuk leküzdeni a fenti nehézségeket?


1) Egyéni- és csoportfeladatokkal és ún. témamunkákkal igyekszünk a gyermekeket önálló munkához szoktatni. A kéthetenkénti három óra meglehetősen kevés, ezért a házifeladatok szerepe egyre növekszik.


2) A nemzeti azonosságtudat megőrzésének és a gyermekek érzelmi megmozgatásának egyik leghatásosabb útja a népzene és néptánc, a zenei anyanyelv. Kodály Zoltán sokszor kifejtette: nyelv és népzene egymástól elválaszthatatatlan. Az ő, relatív szolmizációra, a zenei írni-olvasni tudásra, ötfokú népdalainkra alapozó módszerét használjuk. Diákjainkat népdalokra, furulyára és (táncházak és tánctanfolyamok formájában) néptáncra tanítjuk a bartóki „csak tiszta forrásból“ szellemében.


Legnagyobb kihívás anyanyelvi kultúránkat megszerettetni azokkal a gyermekeinkkel is, akiknek hétköznapjai nem a magyar kultúrközegben folynak.”Életszagúvá” kell tenni a magyar kultúrát számukra; érezzék, hogy az nemcsak munkát, tárgyi tudást, hanem jókedvet, mulatást, udvarlást, közösségi élményt is jelent. A zenei anyanyelv játékos, vidám, de színvonalas oktatása az egyik leghatásosabb módja ennek. A népzene örömeit azonnal, helyben átélik a gyermekek egy-egy táncházban, furulya- vagy énekórán. Ahogy az idegen nyelvet is kevesebb gátlással tanulja a gyermek, úgy a zenei anyanyelv elsajátításában sem akadályozzák gátlások – ezt érdemes kihasználni.


3) Fő célunk tehát: megszerettetni a magyar kultúrát. Ehhez az kell, hogy rendszeresen igényes magyar közösségben lehessenek. Érezzék, hogy anyanyelven lehet játszani, barátkozni, udvarolni, vicceket mesélni. A szünetek ugyanolyan fontosak, mint az órák. A diákok iskolán kívül is összejárnak, együtt játszanak, szórakoznak. A svédek között bevándorlók vagyunk, de így egymás között kivándorlók – fogalmazta meg az összetartás önbizalmat adó erejét Stuber Ági apró korában egy kétnyelvűségkutatónak.

4) Mindig összetartó élmény volt a diákok számára, ha előadásainkkal Stockholmon kívül is felléphettünk, például Tångagärdében, Södertäljében, Helsingborgban. Szabadságharcaink c. előadásunkban Nándorfehérvártól a 48-as szabadságharcig, az „Államalapítás“-ban pedig az őstörténettől Szent István életművéig kísértük végig a magyar nép sorsát irodalmi szemelvényekkel, régi zenével, és népdalokkal tévén életszerűvé a történelmi áttekintéseket. Nagy sikere volt annak az előadásnak is, amely a magyar történelem Trianontól az 1956-os forradalom és szabadságharc koráig terjedő eseményeire emlékezett. A Trianon a köbön c. előadás a 2004-es tragikus népszavazást elemezte az emigrációban élők szemével, szívével. Oyan is volt, hogy az előadás szövegét nem magam írtam, hanem az egyik tanuló (Sántha Hanga), és a diákok teljesen maguk szervezték meg az előadásokat. Büszkén hallottuk, hogy Berzsenyi Ádám volt diákom Magyarországon Lars Norén darabot rendezett, amelyet legutóbb Göteborgban is előadtak.


5) Mondják: minden emigrációban élő magyar hazája nagykövete. Ennek jegyében vállalt több diákunk magyar témájú egyéni munkát svéd iskolájában is. Magyarországról, magyar történelemről,kultúráról tartottak előadást, írtak dolgozatot svéd és angol nyelven. Előfordul, hogy a magyar iskolában is meghallgatjuk ezeket - nagyon hasznos ugyanis, hogy angolul és svédül is elsajátítsanak olyan kifejezéseket, melyekkel színvonalas információt tudunk adni magunkról (pl. Kárpát-medence, Közép-Kelet-Európa, határon kívüli magyarság, trianoni békeszerződés, kisebbségi jogok stb).


Az a”nagy generáció”, amely az elmúlt tizenkét évemet bearanyozta lelkes érdeklődésével, a magyar kultúra iránti fogékonyságával és szeretetével, lassan mind kikerült a nagybetűs életbe. Minden jel szerint alaposan felvértezve. Fájó, hogy a magyar gyermekek száma megcsappant, de új reményt kelt az a vidám gyermeksereg, akik a Sebestyén Indira kezdeményezésére indított és kiválóan működő játszóházban gyűlnek össze szobatonként a Magyar Házban.


A moldvai csángók lánglelkű kutatója, Domokos Pál Péter mondta egyszer: a csángókhoz csak nagyon sok szeretettel és alázattal szabad közeledni. Ez ugyanúgy igaz a skandináviai és az egész nyugati régió „csángóinak“ hétvégi iskoláira is.

 


Stuber György, az Otthon és Iskola tanára


 

Mustra

 

Első lapszámunk témájaként a megújulást jelképző tavaszt választottuk, ezért a választott versek többsége tavaszi vers, a néphagyományok a húsvéti ünnepkörhöz kötődnek, a honismereti rovatunkban pedig a legszebb tavaszi ünnepünk, március 15-e leírását olvashatják a leghitelesebb elbeszélésben.


A lapot a Tanítástan rovattal indítjuk, melyben elméleti és gyakorlati ismereteket kívánunk nyújtani, ezek után azonban nem kell azonnal továbblapozniuk azoknak az olvasóknak, akik kevésbé érdeklődnek a néha túlontúl tudományos didaktikai értekezések iránt, az ő számukra ajánljuk a szórványban tanító két kollégánk, Gedeon Márta és Benedek Zsuzsanna írásait, mindkét szerző arról ír, hogyan lehet ötletesen, teli humorral és játékosan megszerettetni és tanítani a magyar nyelvet.


A Régiók rovatban a burgenlandi kétnyelvű iskola mellett megismerkedhetünk az „akkreditált magyar oktatás”  németországi helyzetével, és a „magyar mint származási nyelv” tantervkészítő munkacsoportjával, és mivel mindez Németországban történik, biztosak lehetünk benne, hogy nem kell sok időnek eltelnie, amíg magát a tantervet is olvashatjuk, kézbe vehetjük.


Az elmúlt évszázadok során a magyar nyelvű oktatásnak mindig voltak kiemelkedő jelentőségű központjai, iskolái, melyek híressé tették az őket befogadó városok nevét is, művelődéstörténeti térképeinken kövér betűvel jelzik Sárospatakot, Nagyszombatot vagy Nagyenyedet. Lapunkban azonban nem e jeles városokról és az ott tanító híres-neves pedagógusokról fogunk írni, hanem egy kis tanyáról a Skandináv-félszigeten, amit a tavak és fenyvesek között meghúzódó néhány faházacska tesz településsé, és amit kedves olvasóink hiába is keresnek a térképen: neve Tångagärde. Olvassák el Tóth Ildikó és Benedek Zsuzsa írását, és ha kedvessé válik, ami ott történik, látogassanak el oda, és tegyék ezt gyermekeik, unokáik társaságában. Ha pedig a verőfényig vezető út érdekli önöket, Lengyel Ferenc írását ajánlom az Események rovatból.


És már el is érkeztünk a titokzatos rovatcímig, a Kincsesládához, mely nem kevésbé értékes a Stevenson Kincses szigetén megismert ládához. A rovatban elrejtett kincsek az aranyhoz hasonlóan nem halványulnak el, és aki birtokukba jut, egész életén keresztül magával fogja hordani azokat, hisz verseink szépsége, zenei anyanyelvünk, hagyományaink és számos fényes és szomorú eseménnyel tarkított történelmünk, mondáink, hiedelmeink képezik magyar közösségünk legféltettebb kincsét: kultúránkat. E néha veszendőnek tűnő kultúrának próbáljuk kis morzsáit mi is összegyűjteni, és szépen összeillesztett szavak, sorok és dallamok formájában ebbe a ládába menteni. Hogy sikerül-e, erről olvasóink hivatottak dönteni, és kérjük önöket, tegyék is ezt meg, jelezzenek és szegődjenek társainkká a gyűjtő munkában, hogy valóban közkincsé tehessük mindazt, amit magyarul tanítani érdemes a világ bármely táján.


A nézőpont rovatot olvasóink írásainak szánjuk, első számunkban azonban a lap kiadását lehetővé tevő szervezet, a NYEOMSZSZ elnöke tisztelt meg minket írásával, melyből itt csak egy figyelemre méltó gondolatot emelek ki:
„Minden társadalom történetében egyedül az oktatás, tanítás útján biztosítható a folytonosság, minden nemzedéknek elölről kell kezdenie, elsajátítania az előző nemzedékek nyelvét, műveltségét, életmódját. Ha ez így van általánosságban, akkor a szórványok életében sem jelenthet semmiféle boszorkányságot kellő hangsúlyt fektetni a továbbadásra, gondoskodni a gyermekek, fiatalok magyar nyelvű oktatásáról, amely korántsem merülhet ki a puszta nyelvtanulásban, hiszen ugyanúgy vonatkozik ez a kultúra minél átfogóbb elsajátítására is.”


Az Ajánlások rovatban könyvekről, tanulmányokról olvashatnak recenziókat, és kérjük, írjanak is ebben a rovatban mindarról, amit e célból hasznosnak ítélnek meg a szórványban tanítók számára.


A lapunk minden anyaga az Archívumba kerül, ott bármikor elérhető, így azok sem veszítik el a számukra esetleg értékes dokumentumokat, írásokat vagy zenei anyagot, akik később kapcsolódnak be az olvasók táborába. A lapot nem mi írjuk, legalábbis nem ez a szándékunk, az első szám összeállítása után türelmetlenül – és természetesen szorongva is – várjuk az olvasók és főként a felhasználók bírálatait, javaslatait, hogy valóban azt tehessük, amire vállalkoztunk: szerény eszközeinkkel szolgálhassuk a magyar nyelvet és kultúrát.


Székely Győző
főszerkesztő