Kárpát-medence

Balatoni biciklitúra 2.0

Furcsa időszakot tudhatunk magunk mögött. A koronavírus-járvány szabta korlátok arra hívtak, hogy mindenki azt az országot ismerje meg még jobban, amelyikben éppen él. A félbeszakadt „kőrösis”, svéd hónapok után ismét Magyarország tájait járom. A pandémia hullámai között akadt azért lélegzetvételnyi idő, mikor barátaimmal megvalósíthattuk a tavalyi, Balaton-felvidéki biciklitúra folytatását. Tavaly ketten tekertünk, idén velünk tartott R. barátnője, N. is, így az úton ezúttal három ember járt. Ugyanazzal a régi, kölcsön Csepel kerékpárral indultam útnak az idén is – a sátor, a hálózsák, a derékalj is másodjára kísértek el, hogy teljessé tehessük a Balaton-kört. Ezúttal a déli partról indultunk, élményeimet ugyanolyan lelkesedéssel ajánlom a kedves Olvasóim kegyeibe, mint egy évvel ezelőtti balatoni útirajzomat.

A vasútállomás közvetlen közelében található, vörös homokkőből, neoromán stílusban épült balatonföldvári Szent Kereszt-templom jelentette túránk kiindulópontját. Letekerünk a Balaton-partra, hogy a víz mentén haladhassunk, így érjük el Balatonszárszót. A parkban bányászati emlékművet sejtünk a távoli, sínen lévő, szimbolikusan megrakodott csille köztéri szoboregyüttesében. „…hegyek sörényét…”, „…csillagképek rezegnek…”, „…tavak mozdulnak…”, „…harminchat…” „se csókom, se szeretőm” – közelebb lépve válik világossá, hogy a teherrel megrakodott csille valójában betűhalmokat, szórengeteget cipel, s a szavak egyedi kombinációja nem mástól, mint József Attilától való. A térképen megkeresem, hogy a József Attila parkban vagyunk épp. Ahogy hirtelen összeáll a kép, borzongatóan széppé válik ez az emlékmű. Persze ott van benne a szegénységében a pályaudvarról szenet lopó gyermek költő is, ha mindenképp ott akarjuk látni benne a bányászat emlékezetét, de innentől kezdve egyértelmű, hogy József Attila tragikus élete végpontjának állít mementót ez a szobor, mely a sínen a végtelenbe tart, a Balaton partján…

Mert korgó gyomorral nem lehet élvezni semmit, a tavaly megkezdett balatoni gasztrokalandozásaink folytatásaként a kultikus balatonszemesi Kistücsök étteremben költöttük el az első nap ebédjét. Angus marhanyak ordanudlival – hibátlan volt az élmény ízek, látvány, kiszolgálás, hangulat tekintetében egyaránt. A balatonboglári Gömbkilátó megosztó építmény. Egyesek szerint szörnyű, tájidegen. Én inkább érdekesnek, újszerűnek látom – a szocialista időkből hátramaradt panelrengetegek, a folyamatosan zajló, a partot megfojtó építkezési beruházások tájidegenek és életellenesek inkább. Fonyódligettel szemben ott magasodik a Badacsony tanúhegye – tavalyi túránk végállomása. Megegyezünk abban, hogy a déli partban az a jó, hogy kiváló kilátást ad az északira...

A második nap is ragyogó napsütésben indulunk, hogy eltekerjünk a Kis-Balatonhoz. Perzsel a nap, nem haladunk úgy. Be kell látnunk, hogy túl messze vannak az érdekes látnivalók oda-vissza járásra, így végül kimarad a Kis-Balaton. Viszont elhatározzuk, hogy egyszer visszatérünk ide, s legalább egy teljes napot szentelünk a hely élővilágának, madárbirodalmának. Visszakarikázunk Fenékpusztára, ahol a nap első felében láttunk egy mitikusnak ígérkező helyet: 400 éves vámház. Egy-két frissítő ital elfogyasztására érdemes betérni, enni nem igazán – legalábbis nem mertük kipróbálni. Viszont a helynek tényleg van egy sajátos hangulata, egy kis kocsmamúzeum a régi idők betyárvilágát idézve. Például az egyik falba épített domborművön azt láthatjuk, ahogy „Patkó Jancsi üszkösödő sebe miatt lelöveti magát a fenéki csárdában”, de egy másik tábla és dombormű tanúsága szerint egy bizonyos Nádi Jancsi is itt lelte halálát.

Minden túrának megvannak az emlékezetes pillanatai, agyunk tárlóhelyébe égett képei. A Fenékpuszta és Keszthely között húzódó védett feketefenyő-sor nagyon ilyen. A Fenyves allén haladva újabb irodalmi adalék gördül elénk Petőfi kedvesének, Szendrey Júlia szülőházának képében.

Legelőször tizenhét évesen jártam a Balatonnál egy középiskolai osztálykirándulás keretén belül – Keszthelyen. Vegyes emlékű nyár volt anno, de Keszthelyhez fűződő viszonyomat most újabb élményekkel írhattam felül. A Magyarok Nagyasszonya-templom kívül-belül csodás, az oltár környéki falfreskók a régi, itáliai emlékeimet hozzák elő, a körötte lévő kolostorkert ápolt zöldjében pedig igazán üdítő perceket tölthetünk, kánikula idején. Természetesen a Festetics-kastélyt sem hagytuk ki. Bejártuk hatalmas parkját, kipróbáltuk cukrászdáját, s megnéztük a takaros pálmaház és madárparkot is. Összességében kihagyhatatlan tehát a kastély – még teljesebb lehet az élmény, ha valaki megnézi az állandó kiállításokat, esetleg felmegy a toronyba a környék panorámájáért. Egy biciklitúrán másként kell beosztani az időt, így csak a külső helyszínek látogatására korlátoztuk magunkat.

Mivel viharos széllökésekkel érkező zivatart jeleztek előre késő délutánra, a kempingezés helyett egy vonyarcvashegyi apartmant vettünk ki erre az éjszakára. A tó melletti bicikliúton olyan erős széllökések értek, hogy minden kétségünk elszállt – jól döntöttünk, mikor a sátrazás helyett az apartmant választottuk. A délután szerencsére belefért még egy séta, megjártuk a vonyarcvashegyi Keresztutat (az egyes stációk különös művészi erővel jelenítik meg a krisztusi szenvedést) és a Vas-hegyen felállított Fénykereszthez is eljutottunk. A kopár, sziklás, szikes, fenyvesekkel tarkított táj nem volt ismeretlen számomra, jártam már a településen, csak egy másik részén – ahová másnap terveztünk elmenni. Hazafelé elkezdett csöpörögni az eső. A kinézett Rétes étteremben telt ház volt, viszont kértünk rétest elvitelre. A mákos réteshez vettem egy kézműves portert, ami kiteljesítette az élményt (az ötlet onnan ered, hogy egyszer mákos bejgli-kézműves porter kombinációjával kínáltak göteborgi szállásadóim, mely feledhetetlen ízvilággal ismertetett meg).

Két évvel ezelőtt jártam a vonyarcvashegyi Szent Mihály-dombon, a Szent Mihály kápolnában – egy komolyzenei koncertet hallgathattam meg ebben a misztikumot sugárzó kis Isten házában. A kápolna története is regényes – a néphit úgy tartja, hogy a kápolnát 1729-ben „építtette az a 40 halász, akik szerencsésen megmenekültek egy pusztító balatoni viharból. A kápolnához fűződő legenda mese és valóság keveredése.” (https://vonyarcvashegy.hu/szent-mihaly-domb-es-szent-mihaly-kapolna)

A megfeszített Krisztus és a két lator faszobra tövében leülhetünk elmerengeni egy padra, bámulni a csodás Balatont, a Keszthelyi-hegységet (melyet nemrég érintettünk), s a tanúhegyeket Szigligettől Badacsonyig. Legutóbb viharos villámok cikáztak az égben, ezúttal barátságosabb arcát mutatta a tó. Ez évben elhoztam ide barátaimat, együtt jártuk be újra ezt a különös hangulatokat ébresztő dombot és a környező kis temetőt.

Ahogy folytattuk utunk, egyre közelebbi arcát fordította felénk a szigligeti vár. A Szent György-hegy déli oldalában húzza ki magát Hegymagas. Oda igyekeztünk, igazán meredek kaptatókon. Útitársaim leszálltak biciklijeikről, s úgy döntöttek, inkább feltolják azokat a hegy tetejére, ahol a Lengyel-kápolna festőien tájbeillő temploma várt bennünket. Így utólag visszanézve már azt mondom, nagy mázlink volt, hogy a panorámás, első ránézésre luxuskategóriájúnak tűnő étteremben telt ház volt, s tovább kellett keresgélnünk. Így bukkantunk az akkor még csak két hete üzemelő Zöldülő Teraszra. A házigazdák szerepét egy fiatal, szimpatikus pár töltötte be, akikről sugárzott, hogy szeretik, amit csinálnak, nagyon lelkesen kínálták a ház borát, a helyi sajtokat, sőt különféle társasjátékokat tartalmazó „menüt” is kaptunk tőlük – játszottunk, boroztunk, ismerkedtünk a helybéli sajtokkal a mennyei panorámát adó kis kerti padon, a szőlőben. Volt az egészben valami osmizás – a trieszti karsztokban megtapasztalt családi vendéglátós hagyomány élménye. Aztán rohant velünk lefelé a bicikli, s meg sem álltunk Badacsonyig. Egy kiadós vacsora után elfoglaltuk sátorhelyeinket az egyik helyi kempingben.

Másnap reggel tettünk egy sétát a badacsonyi mólón. Magunkba szívtuk a Balaton-parti levegőt. Az ember hiába tudja, hogy gyorsan el fog telni… gyorsan el is telt és persze valahol mégis csodálkoztunk rajta. A vonaton végignéztük a fényképeket, melyek már emlékképekként lapultak memóriakártyáink tárhelyében. Szaladt velünk a táj, s legbelül már el is kezdte írni magát ez a szöveg…

Írta és fényképezte: Antal József