Azért szeretem annyira a dombokat-hegyeket, mert összesűrűsödik bennük az idő és a tér. Párszáz méter séta a kert végétől a felettünk lévő dombtetőre. Tiszta időben jobb kézre a Bükk-hegység vonulatai látszódnak, ha nagyon tiszta az idő, akkor balra az Alacsony-Tátra csúcsai bukkannak elő Uraj dombtetőiről szemlélve a környező tájat.
1
Nyugat-Bükk. Szilvásvárad – meg sem tudom számlálni, hányszor jártam már ott gyermekkorom óta. Fátyol-vízesés és ropogósra sült pisztráng. Mezítláb a patakban – egy általános iskolás emlék. Bélapátfalva űrbéli tájként ható felhagyott kőbányája és hazánk egyetlen épen maradt, román kori ciszterci apátsági temploma. De a Bükkben pálos kolostorromra is bukkanhatunk… Természetesen biciklivel is meghódítottam már a Bükk vonulatainak egy-egy részletét. Itt rejtezik Magyarország rejtélyes-csodás kaptárköveinek nagy része (Dél-Bükk). A keleti oldalon pedig az Újmassai őskohó és Lillafüred „lapul”, József Attila Ódájának szülőhelye. Tavaly tavasszal, a korona kipattanásakor többször is gyalogtúráztam a Bükk számomra még ismeretlen helyein. Régi vágyam, hogy egyszer áttúrázzam a Bükköt nyugat-keleti irányban. Pár hónapig dolgozhattam a Bükki Nemzeti Park kötelékeiben, felmérhettem szülőfalum (védett) növény- és állatvilágát. Mélyen bennem él ez a táj, maradandó élmények kötnek hozzá, háborítatlansága mindig magához hív.
2
Májusban indultunk neki a túrának, a legzöldebb hónapban. A Bánvölgye Tábor (Észak-Bükk) mellett hagytuk az autómat, aztán nekiindultunk a vadonnak. Hamarosan palaszerű kőzetfal mellett haladtunk el. „A Bán-völgy felső szakaszán a karbon kori Szilvásváradi Formációba tartozó sötétszürke palás aleuritot, palás agyagkövet sima elválása miatt tetőfedő palának fejtették” – tudhatjuk meg a Bükki Nemzeti Park honlapjáról. A kőzet finomabb érintésre is omlik, leválnak egymásról a rétegek, akár az emlékezéstől megbolydult idő. Ahogy görgetem egymás után a tavaly májusi képeket, újra a túrabakancsomban vagyok, tűz a nap, hihetetlen zöldek a fák – némely ifjonc úgy hajlik meg előttünk, akár a Bújj, bújj zöld ág… gyerekdalocska aranykapuja. Talán a vihar dönthette meg így. Vannak olyan pillanatok, amelyekről már megtörténésükkor érezzük, hogy mélyen belénk égnek. Habár védett területről van szó, bizonyos mértékű fakitermelést mégis folytatnak – a völgyben egy igen megritkított erdőben járunk, az ég kékje és a bükkök sima kérge, égbetörő lombkoronája különös összképet ad.
A velünk szemben magasodó hegy elegyes erdővel tarkított: a bükk fenyvessel keveredik. Jól kivehetően elüt egymástól a kétféle fa, aztán egyszer csak az Országos Kéktúra útvonalán találjuk magunk, a 635 méteren lévő Verebec-vár közelében. A Vásárhelyi-kőről gyönyörű kilátásban van részünk. Igazi kihívás szélben lengedező árvalányhajat fotózni, szegény barátom vesztére e csodás növény szép számmal tenyészett a csúcson, s elbíbelődtem egy darabig a ringó tünemények megörökítésével. A legjobban sikerült árvalányhaj képet mégis a Dédesi-Kisvár tetején készítettem. Dédes várának romjai közül pedig azt figyelhettük meg, ahogy a bükki őserdő lassan árnyékba borul a komótosan lemenő nap fényében.
Szalamandra_Antal_József_felvétele
Dédesi vár_Antal_József_felvétele
Eső után_Antal_József_felvétele
Bújj, bújj zöld ág..._Antal_József_felvétele
Csoda_Antal_József_felvétele
Barlangszállás_Antal_József_felvétele
Bájital_Antal_József_felvétele
A lemenő Nap_Antal_József_felvétele
Árvalányhaj_Antal_József_felvétele3
Következő, ugyancsak észak-bükki túránkat nagyjából két héttel később ejtettük meg. Ezúttal Mályinkáról indultunk, a Csondró-patak völgyében. A Tátra utca végén lévő elhagyatott régi ház után rögtön az erdei ösvény következik. Utunk közvetlenül a patak mellett visz, első és egyben talán legizgalmasabb állomása az Odvas-kői-barlangszállás. A kis erdei rejtek kívülről igen vonzó, belépve viszont nem voltam benne biztos, hogy egy meleg nyári napot követően nem maradnék-e inkább kint, mint a hűvös és nedves, lestrapált matracok, kiszuperált kályha és néhány rozsdásodó edény „luxusában”. Azért kipróbálnám, milyen lehet… Továbbsétálva maga a költészet toppan elénk: Ámor forrás. Töltök a kulacsomba vizéből, hátha… A túra leírásában említik, hogy szalamandra is él errefelé. Persze vágyom látni ezt a színes kis hüllőt. És összejön!
Az időjárás előrejelzés délutánra záporokat-zivatarokat jósolt. Valahol a tetőn járunk, mikor elkezd csöpörészni, dörögni, villámlani. Aztán egyre hevesebben esik. Elteszem a fényképezőgépet, ráhúzom hátizsákomra a vízálló réteget. A rajtam lévő cuccok sajnos nem teljesen vízhatlanok – még szerencse, hogy van nálam esőnadrág. A víz patakokban folyt az erdei földúton, mintha kisebb csermelyekben gázolnánk. A korábban vízálló túrabakancsom nem bírta tovább, enyhén átázott. A fák törzsein is patakokban zúdult lefelé a víz, olyan gyorsan, hogy a tövükben hab tajtékzott. Ekkor nem olvastam még a Fák titkos életéről (Peter Wohlleben), s mikor a következőkben idézendő jelenethez értem, felemelő volt visszagondolni, hogy mindezt átéltem már jómagam is: „…megfigyelhetjük, ahogyan a fák »poharazgatnak«, igaz, csak akkor, ha heves felhőszakadás zúdul rájuk. Mivel az ilyesmi rendszerint csak zivatarokkal együtt fordul elő, nem javasolnám, hogy emiatt az erdőben mászkáljanak. Ha ellenben amúgy is kint tartózkodnak […], lenyűgöző látványban lehet részük. Leginkább a bükkök csapnak valóságos tivornyát ilyenkor. Ágaik, mint sok lombos fáé, ferdén felfelé nyújtózkodnak, de éppennyire jogosan mondhatnánk, hogy ferdén lefelé. Mert a korona nemcsak arra szolgál, hogy a lombozatot szélesre tárja a napsütésben, hanem arra is, hogy befogja a vizet. A csapadék levelek százezreire esik, ahonnan az esővíz lecsöpög a kisebb ágakra, majd onnan a fa törzséből kinövő ágakra csorog lefelé, ahol a picinyke csermelyek valóságos folyammá állnak össze, és lezúdulnak a törzsön. A törzs alsó részén a víz már annyira hömpölyög, hogy amikor eléri a talajt, élénken felhabzik. Egy heves zivatar esetén egy felnőtt fa pótlólagosan több mint ezer litert képes bekebelezni, amit felépítése révén célirányosan a gyökereihez vezet. Ott aztán a víz a környező talajban elraktározódik, és segít később átvészelni egynémely száraz időszakot.”
Egy idő után újra csak felfelé kellett másznunk. Épp kisütött a nap. Az egyik tetőn bámészkodtunk, mikor hangos morajra lettünk figyelmesek. Esőre tippeltem – sajnos igazam lett, hamarosan láttuk, amint nyugatról rohamosan közeledtek felénk a zivatarlánc esős láncszemei… Eső és Nap – legalább csodás szivárványt láthattunk a meredély fölött. Egy újabb mélyen emlékeimbe ivódott élmény. A Bükk egy újabb csodája. A hirtelen esőt követően „füstölgött” az erdő, innen-onnan párafelhő szálldogált.
4
A két kirándulás két történet, két érzés: a száraz, meleg, élénkzöld májusi nap és az amúgy is patak közelében indult, majd zivatarláncokban, gyönyörű szivárványban kicsúcsosodó júniusi esőnap. A két út párhuzamos egymással, csak néhány kilométer választja el őket egymástól. Mégis egészen más világ a kettő.
Ezúttal az Észak-Bükkről meséltem kicsit. Legközelebb a Bükk más tájaira kalauzolom a Kedves Olvasót. A tavasz itt kopogtat már az ablakon, hamarosan nyílnak a mezei virágok, életre kel a természet. Kalandra fel!
Írta és fotók: Antal József
- Antal József
- Találatok: 1439
