Kárpát-medence

A palóc Pompeji, „Grand Canyon” és „Palóc Olympos” földjén

Szállásunkat Ráróspuszta-Nógrádszakál nyaralóövezetében foglaltuk le. Ráróspuszta a ma határfolyót képező Ipoly mellett fekszik. Az Ipolyon az első világháború előtt közel 50 hídon lehetett átkelni – ezek nagy része megsemmisült az első világégés idején. 2011-ben, a Madách híd átadásával, újabb lépés történt afelé, hogy fizikailag is közelebb kerüljenek egymáshoz az immáron 100 éve szétszakított országtest darabok – ezúttal szlovák–magyar összefogással. Megjártuk a Palóc Olimposzt, a palóc „Grand Canyont” és láttuk a híres palóc Pompejit is. Aki tovább olvas, velem tarthat e mesés vidékekre.

Középiskolai barátommal, Istvánnal vágtunk neki ennek a több napos túrának, az Ózdról Zabaron át Salgótarján irányába vezető úton. Karancsság község római katolikus temploma mellett nem mehettünk el – visszafordultam az autóval, s tekergős utakon feljutottunk a hófehér templomig, ahonnan pompás kilátás fogadott a környező településre. Tűzött a júliusi nap, mely még tovább fokozta az Isten házának fényben szikrázó színét. Alant az 1794-ben épített Kubinyi-Prónay-kastélyt pillantottuk meg. Az internet tanúsága szerint műemléki védelem alatt áll – ennek nem igazán láttuk jeleit, sőt, a kastély ma két ló lakhelye, egyszóval lóistállónak használják a helyiek…

Legelőször 2015-ben jártam Szécsényben, de akkor kevés időnk jutott rá, így ezt a hiányérzetünket mindenképp szerettük volna pótolni. Így tettünk egy kis kitérőt ebbe a nógrádi kis ékszerdoboz városba. Szemgyönyörködtető a belvárosi séta: a római katolikus, barokk kori ferences templom, az evangélikus templom, a Kubinyi Ferenc Múzeum a Forgách-kastélyban (aminek helytörténeti, korokon átívelő kiállításait, s a határőrség történetét bemutató tárlatát is megtekintettük), a körbejárható kis tavacskával rendelkező Szécsényi várkert, a megmaradt, romos várfalak, a 18. század eleji Tűztorony, az emblematikus Tömlöcbástya. Egyébként Szécsény a Rákóczi-szabadságharc emlékét is őrzi, az 1705-ös szécsényi országgyűlésen választották fejedelemmé II. Rákóczi Ferencet. Ezt követően elfoglaltuk a szállást, s letisztáztuk a másnapi terveket.

Mivel a vasúti közlekedés szünetelt, Ráróspusztáról a síneken menetelünk a palóc „Grand Canyon” névre keresztelt völgyszoros felé, melynek „igazi” neve: Páris-patak szurdoka. Igazából ez utóbbi is elég vadregényes megnevezés. A völgyhöz érve korszerű, háromnyelvű (magyar-szlovák-angol) információs tábláról tájékozódhatunk például arról, hogy Magyarország első falenyomat barlangjait láthatjuk itt, a kőzetfalakon látható kisebb-nagyobb lyukak egykori fák maradványai. Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy a legendaépülés valahol A jó palócokkal és a Tót atyafiakkal kezdődött… A Felvidék déli csücske ez, itt is magába szippant a mikszáthi mesebirodalom. A Páris-patak szűk egy óra alatt kényelmesen bejárható-fotózható szurdokát Grand Canyonnak nevezni, igazán mikszáthos tréfa, csiklandozó – ugyanakkor valahol mégis igaz, hiszen az apró dolgokban is ott rejlik a nagy egész. A patak medre most nyomokban sem tartalmaz vizet, ahhoz túl száraz az idő. Szinte aljnövényzettől mentes, morzsalékos talajon haladunk a mederből kiérve is, hatalmas, korhadó fatörzsek hevernek háborítatlanul.

Autóval közelítjük meg az Ipolytarnóci Ősmaradványok bemutató helyét. Túravezetőnk a vulkanikus kőzetek kialakulásáról beszél, a régi korok ősállatait hologramok keltik életre, s a Geológiai tanösvény méretarányos szobrai. „Az egykori növényzet faszenes töredékeit a forró vulkáni anyag ágyazta magába. A tanösvény mentén található fatörzsek egymással párhuzamosan […]dőltek ki. […] A vulkáni katasztrófa elpusztította az ősi Ipolytarnócot, de egyúttal lehetőséget adott arra, hogy maradványai átvészeljék az évmilliókat. […] A vulkáni anyagon mért kormeghatározások pontosították a lábnyomok korát is, a legkorszerűbb radioizotópos mérések 17 millió évesnek mutatják.”[1] Az állatok több millió évvel ezelőtti vízlelőhelyén járunk, a lábnyomos homokkő magába zárta az ősállati nyomokat – látható az ősorrszarvú lábnyoma, a dagonyázásának helye, őz, szarvasfélék, ragadozók és madarak lábnyomai. A Geológiai tanösvényen utunkba kerül a tarnóci bestia szobra, láthatunk medvekutyát, s egy orrszarvúcsaládot is – jó móka ez gyereknek, felnőttnek egyaránt. Ide kerültek a 2007-ben felfedezett bükkábrányi ősfák (mocsárciprusok és tengerparti mamutfenyők) is. „Az egykori Pannon-tenger peremén élő, mintegy 7 millió éves fák igazi különlegességét az adja, hogy eredeti formájukban és faanyagukban, álló helyzetben konzerválódtak az őket körülvevő vizes homokágyban. Ilyen idős, fa állapotában megmaradt és az erdőszerkezetet is megőrző facsoport pedig máshol még nem került elő a világon!” – olvashatjuk az ősfákat bemutató létesítmény információs tábláján. Nem semmi hely ez a Palócföld! Ha már több millió éves fákról van szó, meg kell említeni az őslábnyomok szomszédságában elhelyezett megkövesedett ősfenyőt. „Ipolytarnóc nevét először a tövében 8 m kerületű és közel 100 m hosszúságúra becsült óriási megkövesült fa tette híressé. A Borókás árok két oldalát a XIX. század elején még kőhídként összekötő óriásfenyő […] a világ legnagyobb ismert, kövesedett” pinus féléje (Pinuxylon tarnocziense). „A helybéliek „Gyurtyánkő-lóczának” nevezték el, kővé válásáról varázslatos meséket szőttek. A fatörzs megkövesedését valójában a vulkáni rétegekből kioldódó, a fa anyagát átitató kovasav okozta. […] Az egykori óriásfenyő törzsének már csak 3 nagyobb töredékét láthatjuk eredeti helyzetében, nagy részét széthordták.”[2] Hasonlóan széthordták az őskövületekből előkerült cápafogakat is, melyeket a népi fantázia megkövesült madárnyelveknek nevezett el, s ekként árusították a területre látogatóknak, egészen a múlt század közepéig.[3] A legújabb kutatások eddig 19 cápa nemzetség jelenlétét mutatták ki a kőzetek vizsgálata során. Miután alaposan szemügyre vettünk minden egyes lábnyomot és levéllenyomatot, levezetésként benevezhetünk egy lombkorona sétára is akár!

Ha már úgyis egy határátkelő mellett voltunk, átugrottunk Losoncba (Lučenec). A város határában messziről feltűntek a szocialista stílusú „felhőkarcolók”. Ezek a karcsú, botladozva magasba törő épületek folyton belemásznak a panorámába, odatolják magukat a patinás Vigadó mellé, túlszárnyalják a református templom tetején gubbasztó fémkakast, a tornyokat – egyetlen előnyük az lehet, hogy bizonyára szép belőlük a kilátás… Tehát a múlt pusztulásukban is magával ragadó, de már utolsókat sóhajtó épületei keverednek a kommunizmus panelrengetegével. Lecsúszott romák ődölögtek az utcán csoportokba verődve. Aztán a szennyből kinőtt hirtelen valami szép: a zsinagóga. Csak kívülről láttuk, hiszen nem volt nálunk euró, a forintot pedig nem fogadták el. Kongresove centrum – áll a szépen felújított, impozáns épületen, aztán csak ott olvasható egy magyar felirat is: „Vigadó”. Losonc belvárosa összességében megkapó, egy-egy kis mellékutca díszdobozokként tündöklő szecessziós épületeket rejt. Mindenképp kiemelendő még a település református temploma. A templomkertben egy 1896-ban állított magyar nyelvű emlékoszlopon akad meg a szemem: „Kármán Józsefnek, a felvilágosodás kori magyar irodalom és nemzeti ébredés előharcosának emelte kegyelettel Losonc város közönsége halálának 100-ik évfordulója alkalmából…” Szinte szürkül, mikor visszaérünk kiinduló bázisunk mellé: kívülről körbejárjuk a Szent Kereszt felmagasztalása templomot Nógrádszakálban, még napközben néztük ki a dombtetőről olyannyira hívogató Isten házát. Épp falunap lehet, a templom alatti futballpályáról hangos cigányzene szól. A templom falán emléktábla, Szent István király domborművével: „Honfoglalásunk 1100 éves évfordulójára. 896-1996”. Van valami feszültség, vagy legalábbis erős kontraszt a templom karcsú, égbetörő fehérsége, a csendes temetői naplemente, s az alulról felszivárgó pokoli zaj között. A nyári nyaralásaink szokásához híven szalonnasütéssel zárjuk a napot.

Kirándulásunk utolsó napján Somoskőújfalu vasútállomására autóztunk, ahol leparkoltam a kocsit, hogy körtúraként meghódítsuk a „palóc Olimposzt”, azaz a Karancs-hegység ormait. A már említett 2015-ös évben jártunk a barátaimmal Somoskő váránál. Habár a vár a szlovákok kezén maradt, legalább két település hazatérhetett: „Az 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződés Somoskőt és Somoskőújfalut Csehszlovákiának ítélte. Hosszú tárgyalások eredményeként a magyar–csehszlovák határmegállapító bizottság 1922. június 20-án hozott döntése visszaítélte, 1923. április 23-án Genfben a Népszövetség Tanácsa visszacsatolta Magyarországhoz Somoskő és Somoskőújfalu községeket és a környékbeli bányákat. A tényleges birtokbavétel 1924. február 15-én történt meg hivatalosan, ezért ezt a napot minden évben a Hazatérés Napjaként ünnepeljük meg” – olvashatjuk a vár közelében elhelyezett táblán a Somoskői Váralja Egyesület leírását. De ha kissé még visszább fordítjuk az idő kerekét: Balassi Bálint itt ismerte meg szerelmét, Losonczy Annát, a Júlia- és Anna-versek ihletőjét. Somoskő várából rálátni a romosabb állapotban fennmaradt Salgó várára. „Legközelebb, ha erre járunk, oda is elmegyünk” – tettünk ígéretet 2015-ben. Nos, négy évre rá ennek érkezett el az ideje.

A vasúti felüljárón átkelve hamarosan erdőben találjuk magunkat, a Karancs-Medves Tájvédelmi Körzet zöldjében. A 625 méteres bazaltcsúcsra épített Salgó várát vesszük célba. „Oly rendkivüli helyen fekszik, hogy gondolatnak is őrült volt oda építeni. Környékezi rengeteg erdő, bükk, cser, tölgy, s egyéb fákból. A hegy teteje óriási gránitszikla s e fölött állott a vár, melynek most már kevés maradványa van. A legmagasb fal mintegy két öles. Talán nem volt Magyarországban vár, mely oly közel szomszédja lett volna a csillagoknak, mint Salgó. Sokáig ültem romjainak legfelső csúcsán; tekintetem mérföldeken, lelkem századokon túl barangolt”[4] – veszem kölcsön Petőfi szavait. Köves-morzsalékos ösvény visz fel a várhoz, ahol megpillantjuk a bazaltoszlopokat, s már a vár tövéből is sokat ígérő panorámát, no meg a Petőfi-emléktáblát: „Itt járt 1845. június 11-én Petőfi Sándor. Ez a rom ihlette őt »Salgó« művének megírására.” A várból leírhatatlan körpanoráma tárul Északkelet-Magyarország és a Felvidék hegyeire, dombjaira. Átfut rajtam a négyéves ígéret: szemben velem most Somoskő vára áll, hát megcsináltuk. Még fentről néztük ki a következő látványosságot, az 571 méter magas Kis-Salgót, más néven a Boszorkány-követ, ahol a legenda szerint teliholdkor boszorkányok járták táncukat. S valóban, mintha a szikla lemezes-pados ráncait megannyi táncos láb gyűrte volna föl egyfajta bazaltszőnyegként…

A 728 méteres Karancs a környék legmagasabb hegye – meredek kaptatóival igazi kihívás megmászni. A hegység tömbje távolról nézve fekvő elefántot formáz, id. Noszky Jenő geológus nevezte elsőként írásos formában „Palóc Olympos”-nak. A Karancs-kilátón rettenetesen fúj a szél, az eső is elkezd csöpörögni. A szélben megtépázott magyar zászló lobog. Elakad a lélegzetem, elém tárul életem egyik legszebb kilátása: itt Somoskő és Salgó vára egy palettán egyesül, egyszerre átfogom szülőföldemet: a Bükk, a Mátra, a Cserhát, a Karancs, az Alacsony-Tátra, tiszta időben pedig a Magas-Tátra mutatja magát.

Az apró kavicsos-törmelékes turistaúton technikás a lejtmenet. S ilyenkor mindig jön a dilemma: felfelé volt jobb vagy lefelé? Mert a csuszamlós úton nem a felszabadult lejtés öröme lobog bennünk, hanem a minden lépésünkre odafigyelés fegyelme. Kitartó gyaloglással elérünk a Pipis-hegy kálváriadombjára, Salgótarján panelrengetege fölé. A városba vezető lépcsősoron ér a szürkület, elhaladunk a kivilágított Trianon-emlékmű előtt, jópofa, hashtag-es üzeneteket rejtő, tarkára festett padok mellett megyünk el, majd beérünk a város forgatagába. Salgótarján népe összegyűlt a Karancs Szálló előtti téren, hogy zenés fényjátékot nézzen. A szocialista szállóépület ablakai felváltva gyulladnak ki, alszanak el, közben különféle alakokat formálnak a zene ritmusára. A következő vonattal Somoskőújfalura utazunk – aztán autóval indulunk hazafelé…

Írta és képek: Antal József