Az eltelt évek alatt minden táborlakó tanult valamit tőlük, kapott valami olyant, ami elindíthatott bennük egy olyan folyamatot, melynek felnőtt korukban látják hasznát. Az igényt a magyar nyelvre és kultúrára. 

De vajon mit kaptak ők a tábortól? Vajon mi készteti ezeket az embereket a visszatérésre? Mindnyájunkat érdeklő, érintő kérdések ezek, melyekre éppolyan készségesen válaszoltak, ahogyan munkába hívó kérésünkre szoktak reagálni.

 

CSÁSZÁR SÁNDOR 

 

Az anyanyelvi tábor egyik meghatározó személyisége Császár Sándor. Népes családjával együtt több mint tíz éve segíti az Őrszavak Egyesület tevékenységét.  

 

Erdélyben, a Hargita megyei Csíkszeredában lakom feleségemmel, Bogács Nórával és három gyermekemmel, Szabolccsal, Ágnessel és Anna-Rózával. Csíkmadarason vagyok matematika-fizika szakos tanár, az utóbbi 10 évben az iskola igazgatója is. 2002 óta vagyunk a Kékvirág tábor visszajáró pedagógusai, programszervezői. A táborban gyerekeinkkel együtt veszünk részt, Szabolcs fiunk, már, mint tánctanár és csoport-felelős. A tábor előnye, hogy mind ezelőtti, mind jelenlegi helyszíne kiváló, természet-közeli. A tábori hangulathoz a feltételek megfelelően biztosítottak. A résztvevők remek szabadtéri játékos programokban gyakorolják a magyar nyelvet. Gyermekeimnek tetszik, hogy a kötött oktatói programok mellett a szervezők és pedagógusok teljesítik a táborlakók személyes kívánságait, kéréseit, visszajelzéseiket állandóan követve alakítják a tábor napi tevékenységét. Tetszik a sokszínűség, amit évről-évre megújuló, a világ különböző magyarlakta vidékeiről meghívott nevelői közösség biztosít.

 

Kicsit átgondolva találkozásomat az anyanyelvi táborral, a svédországi magyarokkal, azt mondhatom, hogy a sors hozta ezt így. Az első svédországi utunk baráti kapcsolaton múlt. Barátunktól hallottunk a tábor létezéséről és arról, hogy annak működéséhez szükség van képzett nevelőkre. Ajánlkoztunk, bemutatkoztunk, majd találkoztunk – a feleségemmel együtt - a helyszínen a táborszervezőkkel. Megismertem egy magyar közösséget, mely elfogadott, és úgy éreztem, hogy szükségük van rám. Egyrészt ez az, ami visszatérésre késztet. Számomra természetes az elkötelezettség, szolgálat a népemért és egyben a gyerekeimért, akiknek a rendszeres svéd tábor életük részévé vált. Sorsokat, a világ minden részéről érkező embereket ismertem meg, akik helyet kaptak bennem, és akiknek én is számítottam, számítok. Barátaimmá váltak emberek, ez  pedig ragaszkodást, és hűséget is jelent. 

Gondolataimat sokkal líraibban is leírhattam volna, de mit tehet egy matematikus?

 

BOGÁCS NÓRA

 

 

Bogács Nóra háromgyerekes édesanya, a csíkszeredai József Attila Általános Iskola kétszeresen kitüntetett magyartanára, a Talentum Alapítvány elnöke, a svédországi Kékvirág tábor elkötelezett pedagógusa. A táborban mindig mosolygó arccal oktat, beszélget, énekel. Úgy néz ki, fáradhatatlan. Érthető, hiszen „edzésben van”. 

 

Tizenhét éve lelkes pedagógusok és barátaik közös kezdeményezésére létrejött Csíkszeredában a Talentum Alapítvány azzal a céllal, hogy szabadidős tevékenységeket szervezzenek a Hargita megyei gyerekek számára. Az Alapítvány létrehozói azt vallják, hogy olyan erős civil társadalomra, összetartó közösségre van szükség, akik szakmai tudásukat kreativitással párosítva képesek az innovatív gondolkodásra. Az erős és cselekvő társadalomba kreatív emberek kellenek, a kreativitást pedig már gyermekkorban fejleszteni kell. Ennek az Alapítványnak az elnöke Bogács Nóra. 

 

A tavaly a román oktatási tárca, az idén a Magyar Tehetségsegítő Szervezetek Szövetsége díjazta a diákok tehetséggondozásában végzett eredményes munkáját, mely munkáról Nóra azt vallja, hogy a tehetségápolás a tanárok egyik feladata, de ugyanakkor meg kell találni annak a módját, hogy mindenki számára érdekesen tudjon tanítani. A diákok versenyre való felkészítése egyfajta szabadidős tevékenység, hiszen erre a tanárok nem kapnak külön javadalmazást. Nem anyagi juttatásért, hanem azért a lelki örömért teszi, mely a diákok eredményei, visszajelzései adnak. „Megfelelő alázattal végzett munka nélkül nem igazán lehet tündökölni. Az önmagunkban való hit képességét is át kell adni a gyerekeknek, nem csak a szakmai tudást.” 

 

Sokszor és sokan írtak már az anyanyelv fontosságáról, az anyanyelvi nevelés akár egész életet is meghatározó szerepéről. Ki több, ki kevesebb pátosszal, ki több, ki kevesebb hitelességgel. Agyonkoptatott mondatok ezek, de igazak. Egyet közülük –erre a kérdésre válaszolva- most én is idéznék. Kosztolányi Dezső írja Ábécé a nyelvről és a lélekről című művében: ,,Az a tény, hogy az anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. (...) Mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként" .

 

Idézem, mert megragadja és megmagyarázza azt a semmihez sem hasonlítható érzést, amiért fáj, ha sorvad a nyelvünk, amiért felvillanyoz, ha tizenötmillió helyett tizenötmillió-tízen beszélik. Amiért mennem kell minden nyáron a messzi Svédországba, hiszen feladatom van ott: „őrző a végeken” lehetek ott is, kell lennem ott is, akárcsak itthon, Csíkszeredában, Székelyföldön, Erdélyben. 

De ez csak egy érv az állandó visszatérésre. Egyre inkább és egyre mélyebben kötelez a barátság is, amely Hozzátok köt, amely biztonságot és erőt ad az ottlétre, hitet, hogy érdemes, kék színű virágot a folytatáshoz. Svédországi Anyanyelvi Tábor: minden augusztusom bizonyossága.

 

CSÁSZÁR SZABOLCS

 

 

Császár Sándor és Bogács Nóra elsőszülöttje, Szabolcs így vall a svédországi táborozásról.

 

Csíkszeredából érkeztem a svédországi magyar nyelvi táborba, immár tizenegy alkalommal. Hat évig táborozó gyerekként, az utóbbi öt évben már, mint a tábori nevelőmunkának aktív segítője. Mivel szüleim tanárok, engem is foglalkoztatnak a gyerekek. Én nem a kézügyességüket, hangjukat, gondolkodásmódjukat szeretném alakítani, fejleszteni, ezt csak közvetve teszem azáltal, hogy erdélyi magyar néptáncokat, népi kultúrát viszek magammal. Megpróbálom elvarázsolni a táborozókat a dobogtatás, pattogtatás, csattogtatás művészetével, megpróbálom bevonni őket a tánc bűvkörébe és belebolondítani őket abba, aminek én itthon, Erdélyben szerelmese vagyok. 

 

Noha a tábor már „kisiskolás” volt, amikor én még csak „pelenkás”, úgy érzem, együtt nőttem fel a táborral. A tábori közösség (a felnőttek, tanítók, segítők, gyerekek, ifik) mint egy nagy család, minden évben újraszerveződik, összekovácsolódik, minden évben megerősödik. Ez a tábor, sajátos hangulata miatt mind az újaknak, mind a visszatérőknek élmény. Fenomenális élmény. Sok-sok nevetést, viccelődést, haragot éltem már meg itt, s minderre mosolyogva emlékezem vissza. Lehetetlen másképpen tenni. És ez az, ami számít.  A tábor, a Kékvirág valami különleges világ. Nem csupán számomra, hanem a tábor összes lakója, tanítója, szervezője és résztvevője számára. Számomra második otthon, olyan hely, ahová tíz éve hazamegyek. Hazamegyek, és fogadnak szép, tiszta, őszinte mosollyal. Úgy fogadtak, mint gyermek, úgy fogadtak mint zsémbes kamasz és így fogadnak felnőttként (legalábbis valamelyest a kamaszságból kinőtt gyermekként) is. 

 

Eleinte játszani mentem, aztán tanulni, most pedig tanítani. Visszatérek minden évben, mert ezt láttam, ezt tanultam Tångagärdén. Mindenki, minden felnőtt a tábor szüleitől egészen a Kékvirág gyermekeiig képes szabadidejét, erejét áldozni, hogy segítsen megtartani a svédországi magyarok számára saját önazonosságukat. Motivál ez a szeretet, amit tőlük, tőletek láttam először. Magával húz ez a belső erő, lobogó láng, melyet, mint kagyló testébe fogadott gyöngyét őrzünk most már együtt.

 

FEJÉR MIKLÓS többszörösen kitüntetett magyarországi tanár, a Kékvirág tábor történelmi fonalának kitalálója, nem csak tanácsokkal segítette a Kékvirág tábor szervezőit már a tábor alapítása óta, hanem több alkalommal részt is vett azon. A tábor munkájáról, az oktatók hozzáértéséről többször is kifejtette véleményét a Híradó és az Őrszavak online újság oldalain. A tábor jó hírét családja közében is elterjesztette, olyannyira, hogy fia, ifjabb Fehér Miklós egyetemi tanulmányai, önkéntes mentős munkája mellett arra is talált időt, hogy egyik évben a táborban dolgozzon. Felesége, Ézsiás Anikó több éve rendszeresen visszatér közénk.

 

 ÉZSIÁS ANIKÓ

 

Rendszer-könyvtáros vagyok. Rendelkezem pedagógiai végzettséggel is, de a tanulmányaim befejeztével a könyvtáros pályát választottam. Dolgoztam a Debreceni Egyetem Könyvtárában, majd a Budapesti Műszaki Egyetemen, most pedig egy könyvtári informatikával foglalkozó cégnél, rendszer-könyvtárosi munkakörben. Egy integrált könyvtári rendszer terméktámogatását és felhasználóképzését végzem Magyarországon, Romániában, és Kelet-Európa egyéb országaiban. Szabadidőmben futni járok, egy amatőr futóegyesület vezetőségi tagja vagyok.

 

A Kékvirág táborba a férjem, Fehér Miklós révén kerültem, aki Tompa Annával az alapítók közé tartozik. A tábori munkát szabadidőmben, szabadságom terhére végeztem az elmúlt években. Az első évben még az irodai munkákban segítettem, majd úgy alakult, hogy a konyhán lett szükség rám, és azóta is ott próbálok helytállni.  

 

Fontosnak érzem a tábor küldetését, azt, hogy kapcsolatokat épít az anyaország és a svédországi magyarok között, de Svédországon belül is lehetőséget teremt a kapcsolatépítésre. Magyarnak lenni sokszor áldozat, a legnagyobb áldozatot éppen a magyarságuk megtartásért törekvők hozzák, akik kényszerből váltak szülőföldjüktől távol élőkké. A tábor legfőbb küldetése, hogy a magyar nyelv használatát erősíti, magyar nyelven tanítja a résztvevőket. Magam is megéltem már, hogy aki tavaly még csak „hallgatott”, az már mára megszólalt a tábor keretein belül magyarul, és ez a legnagyobb élmény. És bízom benne, hogy mindehhez persze a finom ételek is hozzájárulnak, amit a konyha tud produkálni ....

 

Miért jövök vissza a táborba? Mert hívnak. Mert szeretem a közösséget. Mert úgy vélem, hogy egy nemes célt szolgálok. Mert úgy érzem, hogy hasznos vagyok.

Meddig jövök vissza a táborba? Amíg hívnak. Amíg jó a közösség. Amíg hasznosnak érzem magam.

A nemes cél nem megkérdőjelezhető.

 

PALCSÓ ATTILA

 

 

A felvidéki Hetényen vagyok református lelkipásztor. Feleségem, Écsi Gyöngyi, református lelkész, bábművész, népdalénekes, gyermekeim, Anna és Bálint is többször részt vettek a táboron. Én 2007-ben voltam először, azóta minden évben itt vagyok. Fontosnak tartom, hogy a magyar környezettől távol élő gyermekek anyanyelvi közegben legyenek, ismerkedjenek a magyar kultúrával, történelemmel, és gyakorolják a magyar nyelvet. Nagyon sok barátot, kedves embert találtam itt, szeretek velük újra találkozni.

 

SATA ALBERT

 

 

Erdélyben, a Hargita megyei Székelykeresztúron élek, pedagógus vagyok. 1999-ig a székelykeresztúri gyermekotthonban tevékenykedtem nevelőként és tanítóként. Jelenleg a csekefalvi elemi iskola a munkahelyem. Két fiúgyermek apja vagyok: András-Albert 16, Zalán 8 éves. 

 

Hiszek a magyar nyelv és történelem megtartó erejében, a „nagy család” közösségkovácsoló, teremtő mivoltában. Bárhol legyen az ember a világon. A svédországi magyar nyelvi tábor számomra teljesen új kihívást jelent. Bevallom, 2012 elején, amikor Tompa Anna első alkalommal felkért a svédországi anyanyelvi tábor oktatói feladatára, igen nagy megtiszteltetésnek vettem. Örvendtem annak, hogy bizalmat szavaznak egy Kis- Küküllő menti, falun tanító pedagógusnak. Ugyanakkor lázasan tervezni, készülni kezdtem, bár még tapogatózva, hiszen még nem ismertem az ottani környezetet, elvárásokat, embereket. Megpróbáltam vidékünkről összeszedni, elvinni mindazt, ami a svédországi magyar gyermekek identitástudatát, magyar anyanyelvi tudását elősegítheti, erősíti.

 

És lám, az első benyomás: a gyerekek, szülők, oktató kollégák nyíltsága, közvetlensége, barátsága nagyon meghatott. Mintha haza érkeztem volna! A tábori élmények pedig magas emberi értékekről nyújtanak bizonyságot. Remélem, a gyerekekhez közel került kis Erdélyország, most már személyem által is. Zalán fiam mondta hazatérésünkkor:”- Apa, Svédország az én második hazám”. És tette ezt a kijelentést úgy, hogy jóformán alig érintkezett a svéd mindennapos társadalmi élettel. Ő is otthon érezte magát az ő magyar társai közt.

 

 

Az idei táborra több rutinnal készültem. Mintha haza indultam volna… és ez az érzés valóra vált, amikor megérkeztünk Hällebergába, ahol lelkiekben most is ott vagyok, hallom amint tánclépésekben „megy a kocsi homokért”, a gyerekek boldog nevetését, örömét, játékosságát, pajkosságát, az új barátságok alakulását  a  nap minden percében. Vagy látom csoportom gyerekeinek arcát, amint átéléssel hallgatják Arany János Toldiját, elsajátítják a magyar történelem lovagkorhoz kötődő fontosabb ismereteit, ezeket néhány gyakorlati tevékenységgel gyakorolják is… Mindezt drága anyanyelvünk svédországi kis szigetén. Boldog vagyok, hogy veletek lehettem kedves gyerekek, szülők, pedagógustársak. Remélem, jövőre újra együtt lehetünk.

 

Az Őrszavak Egyesület vezetősége, valamint a Kékvirág tábor összes résztvevője nevében Isten áldását kérem segítőink és jó barátaink életére, munkájára.Kellemes ünnepeket és minden jót kívánok:.