A Svédországi Magyarok Országos Szövetségének lapja
 

 

A régi, öreg ház padlásának egyik sarkában egy ócska láda mögött már hosszú-hosszú idő óta porosodott egy kis falovacska. Kopottan, színehagyottan feküdt ott, a sötét zugban. Valamikor nagyon sokat játszhatott vele valaki, mert a fogantyúja szép fényesre, rúdjának vége pedig szálkásra kopott a használattól. Egyszerű játék volt ez a falovacska: csak egy deszkából kifaragott lófejből és egy rúdból állt. Látszott rajta, hogy nem boltból vásárolták annak idején. Bicskával vagy késsel faragták ki, az éleket reszelővel, dörzspapírral simították el rajta. A lovacska nyakán átfúrt lyukba fogantyút illesztettek. A pofáját nevetősre festették; a lovacska szeme még így, porosan is huncutul csillogott. A lovacskának sörénye is volt. Kicsit ritkás és kopott ugyan, de azért szép sörény volt. Farka is volt. A rúdon egy lyukat fúrt a falovacska készítője, abból lógott a szép hosszú igazi lószőrből készített farok. A farok alatt, a rúd végéhez közel is volt egy lyuk, mely arra szolgált, hogy ha a falovacska gazdijának úgy hozná a kedve, hogy lovasszekerest játsszon, a lyukon áthúzott kötéllel odaerősíthesse a szekérkét, vagy valamelyik - hintónak kinevezett - játékautóját. 

 

Még hangja is volt a falovacskának. Kis gazdájának a hangja. A játék hevében ő nyerített, prüszkölt, horkantott, nyihogott helyette. És a falovacska nem létező patáinak is volt hangja: kl-kl-kl-kl.. valahogy így hangzott, mikor a gazdi ütemes csettintéssel utánozta a ló ügetését. Jó volt együtt játszani, de már igazán hosszú-hosszú ideje annak, hogy kis gazdija befogta, felfedező útra indult vele a kert bokrai közé vagy körbe-körbe vágtatott vele a tágas udvaron. A falovacskának hiányzott nagyon a gazdi társasága, a mozgás, de mivel ő egy nyugodt, kedves falovacska volt, ott a poros padlás mélyén türelmesen és reménykedve várta, hogy rátaláljanak. Reménykedése nem volt minden alap nélküli, ugyanis az öreg ház csendjét időről időre hangos beszéd, kacagás, gyerekzsivaj verte fel. Nem történt ez gyakran, de éppen elégszer ahhoz, hogy a kis falovacskában reményt ébresszen, hátha megjön végre a kis gazdája és megkeresi őt.
 
 
Egy nap újra vendégek érkeztek. Nem voltak sokan, csak két felnőtt és egy gyerek. Egy kisfiú. Egy nagyon-nagyon kíváncsi kisfiú. Kedves hangján szinte szünet nélkül kérdezett: 
- Apa, mi ez? Elvehetem? Apa, ez milyen fa? Apa, felmászhatok? Apa, lemehetek? Apa, ezzel mit lehet csinálni? Kapálni? Jé… az mit jelent? Apa, te hol játszódtál mikor kicsi voltál? Apa, milyen játékaid voltak? Apa, mutasd meeeeg, úgy-e megmutatod? …Csak úgy sorjáztak elő a kérdései.
 
A kisfiú nem fogyott ki a kérdésekből. Mindent tudni, látni akart. Bejárta az öreg ház zegét-zugát, hol innen, hol onnan hallatszott lelkendező kiáltása. A kertben az öreg fákat megölelgette, a bokrokat megsimogatta és kérdezett, kérdezett, kérdezett.
 
Néhány nap elteltével, mikor a kisfiú a ház körül már mindennel megismerkedett, felfedezte a padlás ajtaját.
 
- Az ott mi? Ajtó? És hova vezet az az ajtó? A padlásra? Mi az, hogy padlás? Mi van ott? Hogy lehet oda feljutni? Apaaaa… kérlek, menjünk fel!!
 
Az apja hiába mondta, hogy nincs sok látnivaló a poros padláson, csak összepiszkítja a ruháját, a kisfiú mindenáron fel szeretett volna mászni oda. 
 
- Jó, jó, felmegyünk, - mondta végül beleegyezően az apa- legalább rendet csinálok ott is.
 
 A kisfiú égett a türelmetlenségtől: minél hamarabb látni akarta azt, amiről apja azt mondta, hogy nincs sok látnivaló rajta. 
 
A padlásra menet kissé hosszadalmas előkészületeket igényelt: az apa a kulcsos kosárból kikereste a padlásajtó lakatjának kulcsát, zsiradékot is előkészített egy kis pohárba, mert – mint mondta -, lehet, hogy berozsdásodott a lakat, be kell tehát zsírozni a zárat. A nagy kampós létrát is előszedte, mielőtt beakasztotta volna a padlás ajtaja előtt húzódó vasrúdba, ellenőrizte, épek–e a fokai. Előbb ő ment fel a létrán, bezsírozta, majd kinyitotta a lakatot, felhajtotta az ajtót. Mikor mindezzel készen volt, lemászott a gyerekért. A kisfiú eleinte kicsit félve rakosgatta lábait, de hamar nekibátorodott, hiszen apja közvetlenül mögötte volt, karjai védően karolták.
A padlás sötét volt. Erre nem számított a kisfiú, hiszen ragyogó napsütéses volt az idő. 
 
- Hunyd be egy kicsit a szemed, amíg megszokod a félhomályt- tanácsolta az apja. 
 
A kisfiú szófogadóan behunyta szemét, kevés idő múltán halkan megkérdezte: most már nyithatom? A választ meg sem várva nyitotta ki a szemét, körülnézett és elámult. Hogy is mondhatott az apja olyant, hogy a padláson nincs látnivaló? Bármerre nézett érdekesebbnél érdekesebb dolgok hevertek szanaszét: emitt egy asztal billegett három lábon, amott egy felborult kosárból rozsdás szerszámok tűntek elő, régi újságokkal telerakott két polc támogatta egymást, a gerendáról mindenféle ki tudja mivel megtöltött zacskók lógtak! És mennyi, de mennyi minden még! Abban igaza volt az apjának, hogy nagyon poros volt minden, de ez igazán nem számít egy ilyen csodálatos kincseskamránál!
 
A kisfiú úgy érezte magát, mint egy igazi felfedező! Elhatározta, egyelőre nem nyúl semmihez, először csak  körülnéz a padláson. Erre gondolhatott az apja is, mert szinte egyszerre nyúltak egymás keze után. Aztán így kéz a kézben elindultak feltérképezni a terepet. Lassan haladtak, alaposan megnéztek egy-egy furcsa tárgyat, találgatták, mi lehet, majd továbbmentek, óvatosan kerülgetve az akadályokat. A kisfiú számára az öreg bútorok nem voltak érdekesek. Semmi titokzatos nem volt rajtuk. Hanem a ládák!! Hármat is felfedezett, mindeniken régimódi vaskos lakat lógott!
 
- Ezekben biztosan kincsek vannak - suttogta izgatottan -, másként miért lennének lelakatolva? Apja csak kacagott. 
 
- Nincsenek itt olyan kincsek, amilyenekre te gondolsz, legfeljebb régi könyvek, szerszámok!
 
A legnagyobb ládához lépett, megvizsgálta a zárat, s a kisfiú örömére az ócska lakat kulcs nélkül is kinyílt. Apja óvatosan megemelte a láda fedelét, de nem tudta teljesen kinyitni, mert az valami akadályba ütközött. A félhomályban a félig nyitott fedél miatt nehezen lehetett látni, mit is rejt az öreg láda, de most már mind a ketten kíváncsiak lettek. Az apa visszacsukta a fedelet, áthajolt a ládán, hogy eltávolítsa az akadályt, egy ferdén álló rudat. De a rúd nehezen mozdult, volt a végén valami! Az apa jobban megnézte, mi lehet az. A kisfiú csodálkozva vette észre, hogy apja egyszeriben izgatott, majd mosolygósan boldog lesz. 
 
- No lám, hát itt vagy! Te huncut, hát ide bújtál el? – kiáltotta az apa és óvatos mozdulatokkal szabadította ki a lomok közé beékelődött falovacskát. Nevetett a szeme is, mikor ránézett a kezében tartott játékra. – Tudod, mi ez, kisfiam? Az én legjobb gyerekkori barátom, játszótársam, a szeretett falovacskám. Az én drága jó nagytatám keze munkája! Karácsonyi ajándéknak szánta és én akkora lehettem, mint te most, mikor a rengeteg ajándékcsomag között rátaláltam a karácsonyfa alatt. Ez a falovacska lett az én legkedvesebb játékszerem! 
 
Az apa zsebkendőjével óvatosan megtörölgette a poros kis falovacskát, és odanyújtotta a kisfiának. 
 
- Apa, ez tényleg a tiéd volt? Vajon hogy került ide? Milyen jó, hogy rátaláltunk! Biztosan nagyon unatkozott nélküled. - simogatta meg a falovacskát a kisfiú. - Úgy-e nagyon várt téged Apa?
 
- Én azt hiszem, kettőnkre várt - mosolyodott el az apa.
 
- Gondolod, hogy rám is várt? De hiszen nem is ismer! Megmondod neki, hogy én a te kisfiad vagyok?- kérdezte boldogan. 
 
- Hát persze! Csak előbb lecsutakoljuk, újraragasztjuk a sörényét és talán a pofiját is átfesthetjük. Hiszen látod te is, milyen kopott, fakó lett a nagy várakozásban Szegény falovacska ugyancsak sokáig ült itt tétlenül! Pedig milyen fürge, mozgékony volt annak idején! És tudom, hogy az én kicsi falovacskám örömmel fogad el téged kis gazdijának! Igen, biztos vagyok abban, hogy boldog lesz, ha veled tud majd futkározni, úgy, amint velem tette egykor régen. 
 
A kisfiú lelkesen bólogatott, megölelte a falovacskát, majd eltartotta egy kicsit magától, hogy jól megnézhessék egymást. Úgy látta, a falovacska bíztatóan ráhunyorog. 
 
- Apa, képzeld! A falovacska örvend nekem! – kiáltotta a kisfiú és úgy érezte, ennél nagyobb boldogság nincs is a világon. 
 
A kisfiúnál csak a falovacska lett boldogabb! Többé már nem volt magányos. Nagyon megszerette új kicsi gazdiját. Ahogy teltek a napok, az apa és a kisfiú szorgoskodása nyomán egyre szebb lett. Megtisztult a rárakódott portól, a sörénye is biztosan állt a helyén, a farka fésülten, fényesen lobogott, a pofija pedig még nevetősebb lett az átfestés után. Mikor aztán végre felült rá kis gazdája, és elkiáltotta megát: - Gyí, falovacska, gyí! - a büszke falovacska úgy érezte, a csillagos égre is fel tudna rúgtatni örömében! 
 
Tóth Ildikó
 

 
Sok éve járok már a tångagärdei táborba. Kicsi koromban is kedveltem a táborozást, de ahogy telt az idő, mind jobban és jobban megszerettem.  Azt hiszem, a társaimnak is az a véleménye, hogy az idei tábor volt az egyik legérdekesebb. Olyan dolgokról tanultunk, amelyekről talán nem csak szüleim (jobban mondva csak az édesanyám, mert édesapám svéd), de sok más felnőtt sem tud sokat. Hogy hogyan éltek a magyarok a honfoglalás előtt, milyen tárgyakat használtak, hogyan öltözködtek, erről eddig csak alig hallottam valamit.
 
F_26-2_Magyar_harcos.jpg
 
Nagyon tetszett, hogy tanáraink nem csak elmesélték, hanem be is mutatták, hogyan készültek el a ruhadarabok, fegyverek, meg is tanították nekünk azt. Például, hogy a gyapjúból hogyan kell anyagot készíteni. A kész nemezből a magyarok nagyon sokféle hasznos dolgot szabtak-varrtak: tarsolyt, süveget, övet, csizmát, kabátot, nadrágot, mellényt, és még a lakósátrukat is nemezzel borították. Egy ilyen jurtának (így hívták a magyarok költöztethető sátrát) a kicsinyített mását fel is állítottuk. 
 
A nemezeléshez elég sokan jelentkeztünk. Először kis ékszereket készítettünk: hosszú sodrott vékonyabb fonalat, melyre kis, színes gyapjúval összenemezelt kis lapocskákat akasztottunk. Majd kis nemezlabdát gyúrtunk, gyakran kenegetve vízzel és sok szappannal, míg a gyapjúból végre kemény gombóc kerekedett. Persze ez elég sok időbe került és kicsit szutykosak is lettünk. Ez csak a bevezető volt, azt hiszem, ez volt a türelem próbája. Mert aki másnap is visszament nemezelni, az már komolyabb feladatot kapott: lepedő nagyságú nemezanyagot gyúrhatott. Nem volt könnyű munka, sokáig is tartott, de nagyon megérte. Az összeverődött nemezt ki kellett mosni, hogy a sok szappan kiázzon belőle és aztán meg is kellett szárítani. 
 
A régi magyarok életéről napról napra többet tudtunk meg. Amiről délelőtt tanultunk, azt délután el is készítettük. Persze a fegyvereket nem vasból, hanem csak fából faragtuk, de így is jó volt, mert megértettük, hogyan néztek ki és főleg, hogy hogyan használták ezeket.
 
Rendre elkészültek a ruhadarabok, a fegyverek, a személyes használati tárgyak. Minden nappal bővült a tudásunk, az elkészült dolgokból meg egy jó kis halom kerekedett. Akkor következett a legjobb, legérdekesebb dolog. Az eddig tanultak alapján egyikünket fel kellett öltöztetni az elkészített ruhákba, a használati tárgyakat meg oda, ahol viselték. Nagyon boldog lettem, mikor engem választottak ki magyar harcosnak.
Amint társaim öltöztettek, elismételtük a régi magyarok életéről tanultakat:
 
A magyarok alsóneműt viseltek: gatyát, és alsó inget. Ezeket más nép nem ismerte. De a magyarok viseltek először csizmát, nem is akármilyent, hanem bőrből készültet és sarokkal ellátottat. A nadrág, ing, kabát (kaftánnak mondták akkor), is ismeretlen volt Európában, ezt is a magyarok találták ki. Míg a többi nép megkötötte, vagy magára csavarva viselte az öltözetét, a magyarok varrták a ruháikat, gombbal fogták össze. 
 
A kaftánra került a bőrből készült öv, a fejre a nemezből készült, vékony bőrcsíkokkal összevarrt süveg.
 
Az öv bal oldalára került a kés, kard, tegez, puzdra (nyíltartó). Az öv jobb felére a hosszú akasztón lógó tarsoly, és az ivócsanak. A harcos hátára került a pajzs, az ostor feltekerve a bal vállára.
 
A további fegyverei: fokos, csatabárd, kelevéz (ez olyan, mint egy dárda), buzogány, parittya, hurok, íj, nyilak. A hurok pont olyan, mint a filmekből látott lasszó, de a magyarok főleg a páncélba öltözött ellenséges katonákat rántották le ezzel. 
 
A magyar lovas nép volt, ők találták fel a rugalmas nyerget és a kengyelt. Azért sarkalták meg a csizmát, hogy biztosabban üljenek a ló hátán. Az íjuk is más volt. Míg a többi népnek nagyméretű egyszer hajlított volt az íja, a magyaroké úgynevezett visszacsapó íj volt: az egyik felére volt hajlítva, de a másik felére húzták fel. Ettől sokkal messzebbre és erősebben tudtak repülni a nyilak.
 
Nagyon örvendek, hogy volt kitartásom és erőm a nemezeléshez. Így nem csak szép emlékeim vannak az idei tábori életről, hanem pár olyan kedves dolgom is, amit minden nap nézhetek, viselhetek. A szobám falára felakasztottam a nyíltartó tegezt. Ha meg az övemre akasztom a szép tarsolyomat, fejemre felteszem a süveget, akkor azt érzem, hogy de jó, hogy félig magyarnak születtem!
 
Bálint-Palmgren Oscar
 
Levél az Olvasóhoz

Levél az Olvasóhoz

Kedves Olvasó! 2024. március 26.
Kedves Híradó Olvasók!   Mindenekelőtt szeretnék elbúcsúzni szeretett szerkesztőtársamtól, a Híradó régi munkatársától, a Kékvirág anyanyelvi tábor „Nagymamájától”: Tóth Ildikótól. Sajnálattal fogadtam váratlan halálhírét, előtte néhány héttel elküldte még a Híradó számára – az immáron utolsóvá vált – szövegeit. Elhallgatnak…
Tovább
Agustina Bazterrica - Pecsenyehús

Agustina Bazterrica - Pecsenyehús

Könyvespolc 2024. március 27.
  Kutatok a közelmúlt emlékei között, hogyan és mikor bukkant fel ez a könyv, de nem jut eszembe. Valószínűleg a cím és a könyvborító volt, ami felkelthette az érdeklődésemet szokatlansága miatt. Agustina Bazterrica argentin írónő Pecsenyehús című regényének borítóján egy…
Tovább
A varázslatos szín. A göteborgi kolorizmus története új megvilágításban (második rész)

A varázslatos szín. A göteborgi kolorizmus története új megvilágításban (második rész)

Képzőművészet 2023. december 11.
Olle Olsson Hagalund - Műterem - olaj-vászon   A Híradó októberi számában Carl Kylberg, Tor Bjurström és Gösta Sandels képeinek elemzésén, a korszak bemutatásán keresztül indítottuk útjára a göteborgi kolorizmus történetét új megvilágításba helyező cikksorozatunkat. A második rész további utazásra…
Tovább
Interjú a Skandináviai Szent György Lovagrendről (IVISHFS.se) – 3. rész: beszélgetés lg. Giber Tamás Gáborral

Interjú a Skandináviai Szent György Lovagrendről (IVISHFS.se) – 3. rész: beszélgetés lg. Giber Tamás Gáborral

Portré 2024. március 27.
Jelen írás egy, a Szent György Lovagrend (In Veritate Iustus Sum Huic Fraternali Societati, magyarul: „Valósággal igaz vagyok e testvéri közösség iránt”, rövidítve: IVISHFS) Skandináviában működő nagypriorátusáról szóló sorozat 3. részét képezi, melynek előzményei a Híradó előző két számának hasábjain…
Tovább
„Folytassuk akkor a vallásossággal!”

„Folytassuk akkor a vallásossággal!”

Portré 2023. december 11.
  Nemrégen jelent meg a Híradó hasábjain dr. Sebestyén Gábor nőgyógyász főorvossal, a stockholmi protestáns gyülekezet világi felügyelőjével készített interjú második része. Mivel még ebben sem értünk kérdéseink végére, a beszélgetést folytattuk 2023 augusztusában. A köztünk lévő korkülönbség ellenére jó…
Tovább

Egyesületek

Beszámoló a Tavaszi Szél Kulturális Egyesület programjairól

Beszámoló a Tavaszi Szél Kulturális Egyesület programjairól

  A Kőrösi Csoma Sándor Program 2023–2024. évi göteborgi ösztöndíjasaként az én feladatom a göteborgi Tavaszi Szél Kulturális…
Téli beszámoló a Pannónia Klubtól

Téli beszámoló a Pannónia Klubtól

  Elmondhatjuk, hogy újra egy sikeres bállal zártuk a tavalyi évet, ami a felnőtteknek szánt programjainkat illeti. Az…
Hírek a SOMIT háza tájáról...

Hírek a SOMIT háza tájáról...

2024. február 9-én délután megnyitotta kapuit a SOMIT első idei tábora, a Téli tábor. A táborlakók már pénteken…

Támogasd újságunkat!

A Híradó a Svédországi Magyarok Országos Szövetségének rendszeresen megjelenő lapja.

A lap célja a Svédországban működő magyar egyesületek éltének bemutatása, a magyar nyelv és hagyományok ápolása valamint a kapcsolattartás az országban szétszórtan élő magyar olvasók között. Az újságot a tagegyesületekben tagdíjat fizető családok térítésmentesen kapják kézhez.

Annak ellenére, hogy a Híradó szerkesztősége önkéntes alapon végzi munkáját, az újság kiadásának költségei – a nyomdai költségek és a postázás – mégis jelentős anyagi terhet jelentenek a SMOSZ számára.

Kérjük, csatlakozz a Híradó Baráti Köréhez, és tagdíjad befizetésével támogasd az újság további megjelenését!

 

Éves tagsági díj családonként: 100 kr

A tagdíjat a következő számlára lehet befizetni:

Bankgiro 244-1590

Swish:

Swish


  

 

Nem kapta kézhez a Híradót?

 

Kimaradt Híradó szám esetén kérjük, értesítsék egyesületi elnöküket. Szerkesztőségünknek nincs módjában az elveszett, vagy nem kézbesített példányokat pótolni.

 

Címváltozás esetén kérjük, értesítsék egyesületi elnöküket, mert ők állítják össze és küldik el a tagság frissített névsorát a SMOSZ címlista felelősének.

 

 

 

  

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 
 
 

Free Joomla templates by L.THEME