Szépen nőtt, növögetett, fejlődött elsőszülött kisfiúnk, s mikor aztán akkorára cseperedett, beírattuk az óvodába. Azt reméltük, megszereti a gyerekeket, megszokja a felnőtteket, nem lesz vele gond. Ilyen téren, mármint a megkedvelésen, nem is lett semmi probléma. Hogy igaziból mégsem érzi ott jól magát, azt onnan tudtuk meg, hogy elég volt neki alig egy-két napi óvodai tartózkodás, máris megbetegedett. Végül többet voltunk vele otthon, mint ő az óvodában. Váltottuk egymást a feleségemmel, csakhogy mindkettőnknek felelős állása volt, sem munkaadóink, sem munkatársaink nem díjazták a lassan állandósuló hiányzásunkat. Valamit tennünk kellett. A nagyszülők, mint olyan, szóba sem jöhettek, messze éltek tőlünk. Mint egyetlen lehetséges megoldást, a „dagmamát”, a Svédországban oly szépen működő pótmamaszolgálatot választottuk. Találtunk is egy ismerős hölgyet, Karint, aki gyalog is elérhető távolságban lakott tőlünk. A pótmama eléggé nagydarab, testes alkatú, nagyon kellemes modorú, kedves nő volt, szép, tágas lakásának hatalmas nappalijában a gyerekek kedvükre játszhattak. Fiunkkal egyidős unokájára, és egy rokonának a gyerekére vigyázott, örömmel fogadta oda harmadiknak a mi gyerekünket. Nekünk egyetlen kikötésünk volt: minél kevesebbet hagyja tévézni a gyerekeket.
- Tóth Ildikó
- Találatok: 2344
.jpg)
