Anyanyelvünk magyar

Jubiláltunk. A Forradalom 60. évfordulóján még sok anyaországból jött szemtanú mesélhetett az utódoknak magáról a forradalomról, az azt követő megtorlásról, a menekülésről, új hazába érkezésről, beilleszkedésről és az azóta eltelt szorgos hétköznapokról. A Haza elcsatolt, elrablott részeiből Svédországba származottak a Forradalomnak otthonukat, az erdélyi, felvidéki, kárpátaljai, délvidéki részeket érintő hatásáról.

Jómagam és sokan, akik velem egy időben érkeztek Svédországba, immár 30 éve, ezt az évfordulót is megünnepelhetjük. Talán nem jó az ünnep szót használni, találóbb, ha megemlékezést mondok. Az itt letelepedettek zöme megnyugvást, biztonságot és tisztességes megélhetést nyert. Köszönjük. Nem egyformán alakult a sorsunk, ez természetes, hiszen nem egyforma felkészültséggel, tehetséggel és hozzáállással rendelkezünk. Egyben viszont egyek vagyunk. Magyar az anyanyelvünk, ismerjük és érezzük a magyar zenét, és álmainkban vissza-vissza köszön a Haza.

Honvágy

Valamikor az Ország-világcímű havilapban (1992-ben megszűnt magyarországi lap) olvastam ezt a kis novellát. Nem emlékszem, ki írta, csak a történet maradt meg bennem kitörölhetetlenül. A cselekmény időpontja az 56-os forradalom utáni év, 1957 decembere. Helyszíne az Egyesült Államok, New York. Szereplője néhány egykorú fiatalember, akik a menekülés alatt és után ismerkedtek, barátkoztak meg, az idegenben egymást támogatva, segítve kerestek és végül találtak munkát, lakást. Többnyire együtt ebédeltek, egy meglehetősen olcsó vendéglőben. Karácsony közeledtével hatványozottan gyötörte őket a honvágy, különösen egyikük panaszkodott elkeseredetten a sorsra, annak igazságtalan alakulására. Barátai vigasztalni próbálták, nehezen ment. Még az sem vidította fel, mikor a szomszéd asztalnál feltűnt az a csodaszép lány, aki sokszor ebédelt velük egy időben, és akibe egy kicsit mindnyájan szerelmesek voltak. Nézte, nézte a lányt, aztán nagyot sóhajtva mondta:

Read more: Honvágy

Anyanyelve magyar

Szilágyi János egykori népszerű rádióműsorát a Halló, itt vagyok címűt, ha tehettem, mindig meghallgattam. Úgy emlékszem, az 1970-es és 90-es évek között, hétfőnként adták. A műsor népszerű volt, mert érdekes, változatos, sokszor egészen furcsa beszélgetések hangzottak el. Egyik este egy Bécsben élő magyar házaspár mesélt az életükről. Annak, hogy a megadott telefonszámot felhívták, különös oka volt. Meg szerették volna osztani fájdalmukat, figyelmeztetni akarták a sorstársakat, hogy ne kövessenek el az övékhez hasonló hibát.

Közvetlenül a Forradalom után, 1957-ben hagyták el ők is hazájukat. Szerencséjük volt, Ausztriában kaptak letelepedési engedélyt. Ezért nagyon hálásak voltak, mindent elkövettek, hogy az osztrákoknak ne kelljen megbánniuk befogadásukat. Valamennyire tudtak németül, az osztrák idióma ragadt rájuk. Úgy vélték, az lesz a legjobb, ha gyerekükhöz is németül beszélnek, természetszerűen a gyerek előtt egymással is.

Read more: Anyanyelve magyar