Egy meleg nap reggelén, mikor erősen sütött a nap, Ilona lassan kinyitotta a szemét és érezte, hogy nincs rajta a puha, vékony takaró. Lassan felült az ágyban.

 

- Jó reggelt! - kiabálta hangosan.

- Jó reggelt! - mondta az anyukája kedves, meleg hangon, miközben bedugta a fejét az ajtón.

- Mi lesz a reggeli?

- Gondoltam, rántottát sütök, de előtte meg kell beszéljek veled egy fontos dolgot – mondta, miközben leült az ágyra.

- Ki vele, mert éhes vagyok - viccelődött Ilona.

- Tudod, van az a nagy tölgyfa az udvaron.

- Igen, az a kedvenc fám. 

- Hát, ma idejön egy Miklós nevezetű férfi és megvizsgálja…

- És? Ne mondd, hogy itt fog ülni az udvarunkon és egész nap vizsgálja. Akkor nem játszhatom a fán!

- Ha csak az lenne…

- Miért mi van?!

- Ki kell vágni a fát!!

- MI?!

- Igen. Túl veszélyes; ha jön egy vihar, ráborulhat a házunkra!

- Csak viccelsz, igaz? Mondd, hogy viccelsz! - mondta enyhén ordibálva Ilona, miközben érezte, hogy forró könnyek gyűlnek a szemébe.

 

 Ilona egész nap szomorúan ücsörgött a szobájában. Semmit sem evett, nem ivott. Körülbelül két órakor megjött ez a Miklós nevű férfi. Magas, világos barna hajú és zöld szemű alak volt. Ilona csendben figyelte, ahogy először elkezd beszélni az szüleivel, és utána vizsgálni kezdi a fát. Mérőszalagot, szögmérőt, nagyítót és még egy csomó más furcsa műszert használt. Pontosan két óra negyven perckor kopogtattak az ajtaján.

 

- Bárki is az, hagyjon békén!

- Kicsim, jó hírem van!

- Mmmm…

- Egy feltétellel megmenthejük a fát!

Ilona gyorsan odarohant az ajtóhoz és kinyitotta, miközben azt kiabálta:

- MI, HOGY?!

- A feltétel az, hogy nem játszhatsz a fán többet.

- Mmm… megteszem a fáért.

 

És Ilona sohatöbbé nem játszott a fán, akármennyire is akarta… De Ilona fáján új rügyek nőttek minden tavasszal.

 

Írta: Csapó Aletta

 

 

Tél apó rosszkedvűen üldögélt jégpalotájában. Únta már az egy helyben ülést, más tájakra vágyott.

 

- Hol késik már az a mihaszna Tavasztündér? Nagyon ottfelejtkezett valahol! Mit gondol, örök időkig fogok itt ücsörögni? Várnak ám rám máshol is! - Pppfffffúúúúú! – fújta ki magából a bosszúságot. 

 

Tél apó leheletétől az erdő behavazott fái fázósan megremegtek, a sok hó csak úgy potyogott az ágaikról.

 

- Naaaa…- hallatszott egy sértődött hang valahonnan a fák alól. - Gondoljátok, hogy nincs elég hó rajtam, hogy még ti is rám rázzátok a magatokét?

 

Egy erdőszéli mogyoróbokor dörmögött magában. Bosszús volt egy kicsit, mivel hogy ő egy nagyon lelkiismeretes, segítőkész mogyoróbokor volt; szerette volna betartani a tavaly ősszel tett ígéretét és úgy érezte, a faágakról lepotyogott nagy adag hó megakadályozza majd ebben.

 

- Pedig milyen kedvesek voltak azok a gyerekek – emlékezett vissza a kiránduló gyerekseregre - hogy örvendeztek, mikor felfedezték az ágaimon az sok érett mogyorót! És milyen óvatosan szedegették le rólam, hogy vigyáztak, hogy az ágaimnak még a hegyét se törjék le! Hallottam, amint egymás közt beszélgettek, és olyan szépeket mondtak rólam! Dicsértek, hogy milyen szép vagyok, milyen finom mogyoró terem rajtam és hogy milyen dús a fű körülöttem! Hallottam azt is, hogy eltervezték, tavasszal is ellátogatnak ide, hogy a virágaimat is láthassák! És tessék! Ahelyett, hogy olvadna rólam a hó, egy újabb nagy adag havat ráztak rám a szomszédos fák! Pedig a rügyeim már nagyon fészkelődnek! Csillapítom őket amennyire tudom, de mind azt suttogják: itt van már az idő, itt van már az idő, engedj kipattanni minket! Most igazán zavarban vagyok, nem tudom, mit csináljak? A nagy fáknak jó, ők ráérnek levelet hozni, virágozni, de mit tegyen egy szegény mogyoróbokor? Nekünk muszáj jó korán kibontogatni a virágainkat, leveleinket addig, amíg a puha meleg napfény idetalál. S, ha fény van, a méhecskék, bogarak megtalálják virágainkat, segítenek, hogy ősszel újra jó, bő termésünk legyen. Viszont, amíg ilyen nagy a hó, a bogárkák sem tudnak előjönni… És én a gyerekeknek magamban megígértem, hogy virágozni fogok, mikor meglátogatnak… De nem tudom, hogy itt van-e már az ideje?... Jaj, de tanácstalan vagyok, ki mondja meg, mit tegyek?

 

Így siránkozott, kesergett a tétova mogyoróbokor. Nem sokan hallották, aki hallotta sem figyelt nagyon, mindenki el volt foglalva a saját dolgával. A nagy fák nem kérdezősködtek, nem is válaszoltak, ők biztosan tudták, hogy nemsokára megjön a tavasz, a kérgük alatt már megindult a nedvek keringése.

 

- Hahó, hahó! Mogyoróbokor!- A mogyoróbokor egy kis halk csilingelő hangocskára figyelt fel, amely mintha őt szólította volna.

 

- Igen, itt vagyok! – susogta a mogyoróbokor! - Ki keres engem? Ki vagy? Nem látlak, hol vagy?

 

- Kedves mogyoróbokor, én kereslek, a hóvirág! Ismersz, itt lakom a gyökereid mellett! Hallottam, amiket kérdeztél, hallottam, amint siránkoztál! Azért szólítottalak, hogy vigasztalódj. Ne féltsed a bimbóidat, a virágoknak igenis virágozni kell, mikor eljön az idő! Igaz, hogy még nagy a hó, de már én is érzem, hogy közeledik a tavasz, már próbálgatom is kidugni a hó alól a fejem! Még egy kis idő, lejár a Tél apó szolgálata és megjön a Tavasztündér! Virágozz csak ki nyugodtan, mire a tavalyi látogatók megjönnek, remélem, nekem is sikerül előbújni.

 

- Köszönöm, kedves Hóvirág, hogy megnyugtattál - válaszolt a mogyoróbokor- , mindezt tudtam én is, csak azért morgolódtam, mert tudod, nem szeretnék csalódást okozni a gyerekeknek. De most már nincs semmi baj, rájöttem, hogy a gyerekek okosak és ha nem találnak rajtam kinyílt barkát, hát legfeljebb visszajönnek még egyszer. Legalább többször találkozunk!

 

A mogyoróbokor vidáman megrázta az ágait, a sok csillogó hópehely csak úgy repült le róla. És most már ő is bizakodva és türelemmel várt a gyönyörű tavaszra.

 

Tóth Ildikó