A Svédországi Magyarok Országos Szövetségének lapja
 

 
Illés István 1933. június 24-én született Dávodon; innen indult el nehézségekkel övezett, de végül is sikeres életútjára. Dávodon volt akkoriban egy apácakolostor, ahol a kalocsai iskolanővérek tanítottak; ötévesként ide járt óvodába. A nővérek nagy hatással voltak a fiatal Illés Istvánra: gondoskodásuk, nevelésük egy életre adott célt, valamint támaszt és erőt a célok elérésére.
 
A következő állomás a bajai III. Béla Gimnázium, ahol a ciszterciek voltak további kibontakozásának irányítói. Az itt eltöltött évek adták meg a jó alapot, és itt kezdett tudatossá válni számára a jövő, az, hogy mindenképp építész akar lenni.
 
f_31_2.jpg
Illés István építész
 
A négy gimnáziumi év után pécsi építészeti technikum lett a következő állomáshelye. Az itteni kollégiumi évek élénk közösségi életet és kapcsolatrendszer kiépítését is jelentették. A két év után megkapott ösztöndíj nagy könnyebbséget jelentett a még a nehéz helyzetben lévő dávodi családnak.
 
Pécsett a kemény tanulás mellett jutott idő sportolásra is. Főleg az akkor divatos röplabdázásra. Kb 8-10 városban volt ilyen iskola az országban; a közöttük szervezett röplabdabajnokságok új barátságokat, utazásokat, újabb kapcsolatokat eredményeztek.
 
Illés István ugyanakkor tagja volt az iskolai dalárdának is, amit nem szabad elfelejteni, hiszen a közösségi élet a megismerésnek, az alkotásnak alapja és elengedhetetlen kelléke.
 
A csodálatos és rendkívül eredményes négy év után a kérdés az volt, hogy hogyan tovább: munka vagy továbbtanulás a budapesti Műszaki Egyetemen. A munkalehetőség adva volt; csaknem válogatni lehetett a munkában, ha az embernek jó ajánlása volt (munkavállaláskor a megbízhatóság fontos tényező volt). A továbbtanulás, az egyetemre való bejutás szinte lehetetlen volt a túljelentkezés miatt.
 
Az egyszerűség kedvéért (t.i. hogy az egyetemek elkerüljék a tömeges jelentkezéseket) az iskolák ajánlottak 6-7 diákot egyetemi felvételre. Illés István az ajánlottak között volt. A felvételi vizsga után egy hónap múlva jött a hír: a felvételi sikerrel járt. Nagy volt az öröm a családban és a faluban, Dávodon. Szeptember elsején indulhatott az új élet a cél érdekében.
 
Az egyetem minimális összeg ellenében lakást biztosított egy kollégiumban. Egy volt Esterházy-palotát alakítottak át az építészhallgatók részére. Összesen kilencen laktak egy szobában, ahol az ágyakon kívül csupán egy zárható szekrény volt a berendezés. Tanulószoba és könyvtár is volt az épületben. Az étkezés (általában csak egytálétel volt) a menzán történt. Legtöbbször csak a maradékra – a repetára – volt igénye, lehetősége.
 
A kis társaság rövid időn belül összehangolódott és az otthoni csomagok csak elmélyítették a barátságot. A közös lakoma a sivár környezetben is mindig ünnepi légkört teremtett. Persze, nem szabad elfelejteni, hogy mind ez az ötvenes évek elején történik.
 
Az előadások, a tanulás, az egyetemi munka teljes lekötöttséget jelentett. Vizsgák félévkor és év végén voltak. Az építészeti tantárgyak mellett kötelezőek voltak még a katonai ismeretek, orosz nyelv és politikai gazdaságtan. Nyaranta egy-egy hónapos katonai kiképztábor fűszerezte a diákéveket Debrecenben. Ezt egy erdőben tartották nagyon primitív körülmények között, valamint felelőtlen, képzetlen vezetőkkel. A cél az volt, hogy ahol csak lehet piszkálják, valami módon sanyargassák az egyemistákat. A szerencsére egy hónap gyorsan eltelt.
 
A sok munka, tanulás mellett a sportolásra is jutott idő. Illés István ezidőtájt már az elsőosztályú Vörös Meteorban röplabdázott, és egy-két külföldi útra is eljutott a csapattal. Harmadév után nyári gyakorlat következett Kalocsán, ahol barátunk részt vett egy kaszárnya és repülőtér építésénél (a szovjet hadsereg részére…).
 
1956 szeptember elején az építészhallgatók új kollégiumba költöztek Budán, amely közelebb volt az egyetemhez és már csak hárman voltak egy szobában. Egyik szobatársa és jó barátja Varsa László volt. Nagy bizakodással és elhatározással indultak neki az utolsó évnek, amelynek végső célja az oklevél megszerzése lett volna. A történelem azonban másként rendelkezett.
 
Tizenegy év kommunista terror és a szovjetek jelenléte az országban mind-mind csak növelte a lakosság elégedetlenségét. A sivár hétköznapok, a megélhetési gondok, a pártelit és a dolgozó nép közötti nagy és áthidalhatatlan távolság, valamint az egypártrendszer változást kívánt, majd követelt. A panaszok, a kérések a vezetőknél süket fülekre találtak.Végső fokon ezért született meg a budapesti Műszaki Egyetem aulájában a 16 pont, amely összefoglalta a megoldásokat, követeléseket az ország népe számára. Az egyetemisták ezt egy felvonulás keretében el akarták juttatni a kormányhoz. Természetesen Illés István is részt vett e megmozdulásban.
 
A történések után útja furcsa fordulatokkal Dávodra vezetett, hogy aggódó szüleit és rokonságát meglátogassa. Két nap alatt tette meg a 180 km-t hazáig. A csodálatos 12 nap után jött a megtorlás, a szovjetek bevonulása és a forradalom letörése. Illés István is azon 200.000 magyar között volt, aki ekkor elhagyta az országot.
 
1957 február 6-án Jugoszlávia felé szökött; Neresnicában került menekülttáborba; innen 1957 tavaszán Svédországba érkezett, hogy új életet kezdjen. Lund és Rönninge után (ahol svédet és angolt tanult) a stockholmi főiskolán – KTH-n – folytatta abbahagyott építészeti tanulmányait. 1961-ben lediplomázottés hamarosan munkába állt.(1957-ben különben egész kis kolónia alakult ki a stockholmi Műszaki Egyetemen: ott tanult többek között Bonivárt László, †Galyas Károly, Illés István, Legát Ernő, †Paal Gusztáv, Révay László, Szőnyi László. Ehhez a kis csoporthoz lehet sorolni az itt egymásra talált volt bajai iskolatársakat is, akik itt Svédországban is fenntatották a kapcsolatot: †Illés György, Márton Imre, Pap Iván, †Szarka László és Tihanyi Mátyás.)
 
Stockholmban kezdi el pályafutását; innen Västeråsba költözik, majd 1967-ben családjával Uppsalat választja otthonául. Itt 1974-ben önálló építészeti irodát alapít.
Első katolikus templomát, a ”Vår Frus Kyrka” elnevezésűt – Mi Asszonyunk vagy Szeplőtelen Fogantatás templomát – John Taylor püspök szenteli fel 1974-ben Västeråsban. A háromhajós templom 200 személyt képes befogadni és a maga egyszerűségében mély benyomást kelt az emberben. Neves német és svéd művészek is közreműködtek a templom belsejének kialakításában és kivitelezésében. 
 
f_31_3.jpg
Vår frus Kyrka, Västerås
 
A kis tervezőcsapat kezdettől fogva igen eredményes: egymás után kapja a megrendeléseket különböző választékos feladatokra. Gyárépület, irodák, iskolák, lakótelepek, villák, öregotthon, templom terveit készítik sorozatban.
A hetvenes évek végén Illés István így foglalja össze gondolatait, törekvéseit:” A tervezésnél mindig végig kell gondolni azt, ami az élet feltételeihez tartozik, ami az életvitelben gyakran előfordul, meg amit igényel, amit kíván az ember. A tervezőknek össze kell fogniuk a szociológusokkal, psziológusokkal és közgazdászokkal, mert csak így lehet jó eredményt elérni”.
 
Uppsalában az 1940-es években a katolikus gyülekezet számára elegendő volt egy 50 férőhelyes kápolna. A város és az egyetem fejlődésének következtében ez hamarosan kicsinek bizonyult. 1985-ben felavatják a S:t Lars (Szent László) Központot az új templommal. A gyülekezet 2.500 tagja 70 nemzetiségből tevődik össze. A tevékenységeket ellátó szerzetesek a jezsuita rendhez tartoznak. Ugyancsak itt teljesítenek szolgálatot az apácák, Máriatestvérek is.
Az uppsalai S:t Lars katolikus templomot is az Illés-iroda tervezte. A templom tökéletesen beilleszkedik a természetes környezetbe; a hozzá tartozó parókia és közösségi termek összejövetelekre, iskolai munkára és egyébb foglalkozásra vannak kialakítva. A templom belseje arányaiban és építészeti megoldásában lenyűgöző annak ellenére, hogy majdnem teljesen dísztelen. A belteret a födém alatt ívelő fehér gerendázat, az egyszerű oltár, a csodálatos svéd üvegművészetet képviselő világítótestek és egy iparművész naiv vonalvezetésű, textilből készült keresztút-képei teszik vonzóvá. Ablakfestményein bibliai idézetek olvashatók több nyelven, köztük magyarul is. Amit még meg kell említeni, az a csodálatos és misztikus feszület, amely titokzatosan tükrözi a krisztusi jelenlétet. A különlegesen formált örökmécses jelzi, hogy katolikus templomban vagyunk. Az üvegablakok azt a benyomást keltik, hogy mi mindig az isteni fényben fürdünk, és ez éltet. A 220 személy befogadására alkalmas templomot Hubertus Brandenburg püspök szentelte fel 1985 októberében.
 
Az Illés-iroda még két evangélikus templomot is tervezett Uppsalában; ezek egyike a Lötenkyrka, amely mellett nemzetközi papnevelde is működik, és amely az EFS (Evangeliska Fosterlands Stiftelse) kötelékébe tartozik. Valaki meg is jegyzi a löteni templomról az interneten, hogy ”a katolikus építész bazilikát tervezett az evangélikus missziónak”. A templom 600 férőhelyes. Mivel külföldiek is tanulnak itt, a templomi felszereléshez tartoztak a padokba beszerelt fülhallgatók is (szimultán tolmácsoláshoz). A harangláb betonból,az épületen kívül épült 1991-ben; szerkezete teljesen nyitott. Az épületben megtaláljuk a hatalmas ebédlőt, a társalgókat, tanulószobákat és az egyszemélyes hálókat. A templom 1984–85-ben készült el; Bertil Werkström érsek és Kurt Åberg missziós elnök szentelte fel 1985 júniusában. Az építkezés akkor kb 16 millió koronába került.

A masik uppsalai templom a Tunabergskyrka; sok tárgyalás, egyeztetés után tervezik meg a 90-es évek elején. Kivitelezése és felszentelése 1996-ban történik. A felszentelést Tord Harlin uppsalai püspök végzi el. A templom befogadó képessége 150 személy. A mellette lévő társalgóban az ülőhelyek száma 80-90. A megrendelő a következőképpen fogalmazta meg a templomra vonatkozó elvárásait: szentség,tisztelet,közösség, nyíltság, őszinteség, érthetőség. Az irodának, a tervezőknek úgy kellett azt megvalósítani, hogy a templom a maga szimbólumaival az Isten háza legyen, nem akármilyen épület: ezt jelképezi a kereszt a tetőn, a harangláb homlokzatán és benn, az oltár felett; a szószéknél a felnyitott biblia és a keresztelőmedence. A templom egyes részleteinek a kidolgozását híres svéd képzőművészek végezték, így Silja Karlsson, Anja Lindhagen, Olof Sundqvist, Eva Spångberg, valamint Bärbel Neumann.
 
A harmadik katolikus templomot, a Heliga Trefaldighetskyrkát (Szentháromság templomát) Jakobsbergben 1999 októberében avatta fel Anders Arborelius püspök. Az érdekes az, hogy a középkor óta most avattak itt katolikus templomot a 25 nemzetiségből álló kb 1200 katolikus hívő részére. A cél az volt, hogy egy harmónikus egységet teremtsenek a kicsik, a fiatalok, a felnőttek és az idősek számára. Templomként adjon teret a szentmisének, a termek szolgáljanak elmélkedésre, olvasásra, előadások befogadására, a gyermekeknek pedig tanulásra és játékra.
 
f_31_1.jpg
Heliga Trefaldighetskyrka, Jakobsberg
 
Az út és vasút közé épült pirostéglás, masszív, kétszintes épület időtállónak, maradandónak épült. A belseje a kívánalmaknak megfelelő, teljességében ismét illési alkotás. A termek megvilágítása, az ablakok elhelyezése, a faberendezések összhangja, a cseresznyefa, a kőris, a nyírfa helyes megválasztása teszi ezt. A belső berendezést is (a padokat és a székeket is beleértve) az iroda tervezte.
Végezetül álljon itt az illési axióma, hogy az épület rendeltetése és szépsége egyformán fontos, legyen az lakóház, templom vagy más épület, mindig összefügg, össze kell, hogy függjön egymással.
 
 
Pap Iván
 

 

Chojecki Helga hegedűművész

 

- Hogyan, miért lettél zenész? Pontosabban hegedűs.

Apám zeneszerző, anyám szerelmese az operának, úgyhogy anyámnak a legnagyobb öröme, hogy én a Göteborgi Operában dolgozom. Innen ered. Illetve… Na állj meg, elmondom neked: volt egyszer egy Ruha István nevű hegedűművész. Emlékszel te rá?


- Hogyne!

- Elmentünk apámmal a koncertjére, utána hátra mentünk hozzá gratulálni,s azt mondta, ha hegedűs leszek, készít nekem egy mogyorótortát. Azt mondtam, hogy jó. S azóta is várom a mogyorótortát. Ezt elmeséltem egyik kollégámnak ezelőtt úgy egy évvel. Tudod, hogy másnap kaptam egy tortát tőle? Csak úgy. Egy dán nagybőgőstől.


- Úgy látszik, a zenészek úgy általában klassz emberek.


- Nem. Fura emberek a zenészek. Egoisták. Ezzel jár a szakma. Presztízs…. És közben egymás mellett ülünk.


- Hmm. Az ember azt gondolná, csoportmunka folyik a zenekari árokban…Nehéz lehet, ha mindenki egyénileg művész alkat.

 

- Igen, pontosan.


- Milyen iskolákat végeztél?


- Marosvásárhelyen végeztem a művészeti líceumot, Svédországban elvégeztem a zenei főiskolát, 2000-ben fogtam neki modern zenét tanulni két évig, utána pedig bejutottam a szólista-osztályba. S az is kétéves.

- Hányat vesznek fel ebbe a szólista osztályba?

- Nagyon keveset. Akkor engem vettek fel meg egy másik hegedűs lányt. Szóval Göteborgban kettőt.

- Akkor most gyakorlatilag ugyanaz a státuszod zenészként, mint annak idején Ruha Istvánnak. Szólista vagy.


- Jaj, ilyet ne mondjunk. De szólista vagyok, igen. Ennél magasabb kiképzést az én szakmámban nem lehet elérni. Aztán hogy az ember szólistaként hogyan működik, az egy egészen más dolog. Mert vannak olyan szólisták, akik keveset szólóznak, s vannak, akik tizenhárom éves koruktól járják a világot.


- Milyen pluszt adott neked ez a szólista-képzés?


- Manuelát adta.


- Manuela Wiesler volt a te vezető tanárod.

- Igen. A vele való találkozás volt, ami megérte az egészet. Manuela Brazíliában született, német származású volt, aztán Ausztriában élt. S egy kicsit Svédországban élt, s egy kicsit Izlandon élt. Neves fuvolaművész volt. Mikor letette a fuvolát, elvégezte a pszichológiát s egy menedzser-tanfolyamot. Ezek után lett a szólista tanszék főnöke Göteborgban. Kapott egy professzori kinevezést.


- Mivel tudott többet adni ő, egyáltalán a szólista-képzés, mint a másik egyetem?

- A zenei főiskolán az ember azzal foglalkozik, hogy minél több mindent megtanuljon, de nem foglalkozik a saját képességeivel. Itt, Manuelával, a saját bensőmmel foglalkoztam. Manuela szemináriumai arról szóltak, hogy a zenét összehozták a lelkeddel.


- Visszatérve ahhoz, hogy Manuela Brazíliában született, de német volt…. stb. Hány nemzettel dolgozol te együtt?


- Most is sokkal. Lengyel, orosz, magyar, norvég, dán, svéd…. Kilenc félével most, pillanatnyilag a zenekarban. S látod, ez egyáltalán nem hátrány. Ez kimondottan jó. Hogy nemzetközi. De ne foglalkozzunk a zenekari életemmel.


- Még csak annyit: láttad valami hasznát a szóló-képzésnek a zenekari munkádban?


- Hát… Tulajdonképpen igen. Mert rá voltam kényszerítve, hogy gyakoroljak. S mert technikailag másként vagyok fölkészülve. A technikai megoldások egyszerűbbé váltak. De a tudásomnak ott sok hasznát nem veszem. Annak a koncertjeimen látom hasznát. Sokat játszottam a Főiskolán, a Szépművészeti Múzeumban, az Opera halljában.


- És a Filharmónián.


- Ott a diploma-koncertemet láttad. A Göteborgi Szimfonikusok zenekarával adtam elő Bartók második hegedűversenyét. Legutóbb Dániában játszottam, ott kamarazenét.


- Érezted-e előnyét-hátrányát annak, hogy nem vagy svéd?

- Azt taglalhatnánk, hogy miért érzem úgy, hogy a szakmai hierarchiában -magas képzésem ellenére- egy lépéssel sem engednek tovább. De nem érdekes. Az az érdekes, hogy elvégeztem ezeket az iskolákat a saját magam kedvéért. Először is azért, mert a zenekari munka unalmas. Illetve a művek nem unalmasak, csak ez a fajta munka. Engem untat, legalábbis. Nem találok elég kihívást benne. Ez a kombináció viszont azt eredményezte, hogy a munkámat is sokkal jobban tudom végezni.


- Van-e kedvenc zeneszerződ? Akit szívesen játszol.


- Van bizony! Enescu. Az Enescu - zongoraszonáta. Az az abszolút kedvencem. Nem mondom, hogy Bartók...


- Pedig hallottalak Bartókot játszani, az sem volt elhanyagolható művészi élmény….


- Mondjuk Bartók második hegedűversenyét szívesen eljátszanám többször is, ha lenne rá lehetőségem, s ha lenne egy olyan zenekar, akivel eljátszhatnám. Most épp lenne is olyan zenekar, elmehetnék Vásárhelyre hegedülni, de itt van a család….

- Mondod, hogy Enescu a kedvenced. Van ennek köze a közös földrajzi gyökerekhez?


- Van. Enescut nehéz megérteni annak, aki soha nem hallott román népzenét. Mert ahhoz köze van, még akkor is, ha sok a francia beütés, meg ha impresszionista is. Ott van az a kicsi finom lélek, amit másként az ember nem érthet meg, csak ha ismeri a nyelvet, nyelven keresztül a népet. Erre például magamtól jöttem rá. Ahány nyelvet ismersz, annyi “nemzetiségű” zeneművet tudsz lejátszani. A nyelvnek a hangsúlya, a melódiája segít. Egyszer Uddevallában játszottam Bartókot, Enescut, Respighit. Manuela azt adta feladatul, hogy meséljek a közönségnek a művekről. Na most mit tudj mondani egy 60-70 éves svéd embernek, aki talán először hall Bartókot? Már hogy megértsék, mi a csudát csinál ez a nő. S akkor elmondtam, hogy ez a zene olyan, mint a magyar nyelv. Ereszkedik, lefele hajlik, akkor is, ha viccet mondasz. Akkor is, ha azt mondod, szeretlek… Van egy lemezem. Tóth Böske és Szélyes Sándor tréfás duetteket énekel rajta. Na, ha nem érted a szöveget, csak a zenét értelmezed, azt hiszed, mindketten a halálukon vannak….

- Ennek ellenére gyermekeiddel mégis magyarul beszélsz. Miért?


- Hát ez az egyetlen nyelv, amit teljesen megértek. Az embernek az anyanyelvében vannak az érzések. Nem? Én svédül ugyanazt nem tudom elmondani.

- Pedig ha valaki, akkor te tökéletesen beszélsz svédül. S már azért is választhatnád a svédet, mert akkor a férjed is megértené. S te mégis magyarul beszélsz.


- S a lengyel férjem lengyelül beszél a gyerekekkel…. Mondom, az ember az anyanyelvén tudja kifejezni a dühét és a szerelmét.


- Az erdélyi múltadból mit szeretnél – a nyelven kívül - feltétlenül átadni a gyermekeidnek?

- Sokat gondolkodtam azon, mi az, ami bennem erdélyi? Azt hiszem, a vidámság. Az, hogy az életet kicsit könnyedébben veszem. Humorérzékkel. Szerintem a „babák” így vannak nevelve….


- Mit adott neked - a zenésznek - Svédország, amit a szülőhazád nem tudott volna adni?


- Egy óriási önállóságot. Például az egyetemen rá vagy kényszerítve, hogy a saját felelősségedre dolgozz. Saját magadra vagy bízva. Úgy dolgozz, hogy a saját jövődet kovácsolod. Követelmények, klasszikus értelemben, nincsenek a növendékkel szemben. Elfogadják azokat a növendékeket is, akik nincsenek fölkészülve.


- Mert aztán úgyis az élet szelektál...


- Persze.


- Megjegyzem én még valamit akartam hallani. Azt, hogy a nagyobbik fiadat tavaly láthattuk az Opera színpadán. Szólót énekelt a Mozart-produkcióban…

- Jaj, az más. Nekem elsősorban ezt a nagy önállóságot adta Svédország, s azt, hogy képes vagyok egyedül boldogulni, csak igyekeznem kell. Aztán az, hogy Alex tizenegy évesen az Operában énekelhetett, az más kérdés. Azt nem –  csak - Svédország adta. Ő tehetséges. De a kicsi is. Szuperül csellózik, s bejutott az opera gyerekkórusába. Alexnek lesz egy pár előadása idén is, ha a tizenkét éves hangja még működik. De úgy néz ki, működik.


- Tavaly nagyon jó kritikákat kapott. Nemcsak a hangját emelték ki, hanem a színpadi jelenlétét is.


- Igen. Jó lenne átadni nekik azt a tudást is, amire sok év után jöttem rá: az ember kívánhat magának dolgokat, és meg is kapja, de ha ezek az ajándékok rossz időben jönnek, akkor inkább a fejére pottyannak az embernek, s nem az ölébe hullanak. Mert rossz időben nem tudsz mit kezdeni velük. Végül is én mindent megkaptam, amit kívántam. Csak nem mindent időben. A szólista-képzést például megkaptam, mert foggal és körömmel kiharcoltam, de az már nem jött időben. Azt húsz évvel ezelőtt kellett volna csinálni. Csak be akartam bizonyítani- magamnak- hogy sikerül annak a lánynak, aki egy bőrönddel és egy hegedűvel jött ide. De nem is az a lényeg, hogy megvan. A célnál sokkal érdekesebb mindég az út, ami odáig vezet. Egyébként ehhez még feltétlenül hozzáfűzném, hogy ezt az utat egyedül nem tehettem volna meg. Voltak körülöttem olyan barátok, mint Kisch Bandi és Klári, Szirányiék, Zoltán Bence és családja. A szólista diploma az ő érdemük is. Visszatérve az előbbiekhez: a lényeg, hogy mindig legyen sok-sok vágyad, sok-sok célod, hogy aztán egyet-kettőt megvalósíthass.


- Mi a leghőbb vágyad jelen pillanatban?


- Az, hogy valakinek odaadjam azt a tudást, amin most csak ülök. Hogy tanítsak. Ez a leghőbb vágyam. Aztán… nem végeztem el még az orvosi egyetemet....

 

Kérdezett: Kovásznay Enikő

A varázslatos szín. A göteborgi kolorizmus története új megvilágításban (második rész)

A varázslatos szín. A göteborgi kolorizmus története új megvilágításban (második rész)

Képzőművészet 2023. december 11.
Olle Olsson Hagalund - Műterem - olaj-vászon   A Híradó októberi számában Carl Kylberg, Tor Bjurström és Gösta Sandels képeinek elemzésén, a korszak bemutatásán keresztül indítottuk útjára a göteborgi kolorizmus történetét új megvilágításba helyező cikksorozatunkat. A második rész további utazásra…
Tovább

Egyesületek

Beszámoló a Tavaszi Szél Kulturális Egyesület programjairól

Beszámoló a Tavaszi Szél Kulturális Egyesület programjairól

  A Kőrösi Csoma Sándor Program 2023–2024. évi göteborgi ösztöndíjasaként az én feladatom a göteborgi Tavaszi Szél Kulturális…
Téli beszámoló a Pannónia Klubtól

Téli beszámoló a Pannónia Klubtól

  Elmondhatjuk, hogy újra egy sikeres bállal zártuk a tavalyi évet, ami a felnőtteknek szánt programjainkat illeti. Az…
Hírek a SOMIT háza tájáról...

Hírek a SOMIT háza tájáról...

2024. február 9-én délután megnyitotta kapuit a SOMIT első idei tábora, a Téli tábor. A táborlakók már pénteken…

Támogasd újságunkat!

A Híradó a Svédországi Magyarok Országos Szövetségének rendszeresen megjelenő lapja.

A lap célja a Svédországban működő magyar egyesületek éltének bemutatása, a magyar nyelv és hagyományok ápolása valamint a kapcsolattartás az országban szétszórtan élő magyar olvasók között. Az újságot a tagegyesületekben tagdíjat fizető családok térítésmentesen kapják kézhez.

Annak ellenére, hogy a Híradó szerkesztősége önkéntes alapon végzi munkáját, az újság kiadásának költségei – a nyomdai költségek és a postázás – mégis jelentős anyagi terhet jelentenek a SMOSZ számára.

Kérjük, csatlakozz a Híradó Baráti Köréhez, és tagdíjad befizetésével támogasd az újság további megjelenését!

 

Éves tagsági díj családonként: 100 kr

A tagdíjat a következő számlára lehet befizetni:

Bankgiro 244-1590

Swish:

Swish


  

 

Nem kapta kézhez a Híradót?

 

Kimaradt Híradó szám esetén kérjük, értesítsék egyesületi elnöküket. Szerkesztőségünknek nincs módjában az elveszett, vagy nem kézbesített példányokat pótolni.

 

Címváltozás esetén kérjük, értesítsék egyesületi elnöküket, mert ők állítják össze és küldik el a tagság frissített névsorát a SMOSZ címlista felelősének.

 

 

 

  

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 
 
 

Free Joomla templates by L.THEME