A Karolinska Kórház egyik előadótermének folyósóján dr. Németh Antal kollégámmal beszélgetünk. A helyszín véletlenül választott, a beszélgetés tárgya eltervezett: dr. Németh Antal ugyanis 2011 februárjában nem mindennapos megtiszteltetésben részesült. Ebből az alkalomból szeretném őt bemutatni az Híradó olvasóinak.

 

Németh Antal - Fotó: Ulf Sirborn

 

 

- A  kitüntetés neve ” Konungens medalj av 12:e storleken i högblått band”. A svéd gyermekgyógyászat területén kifejtett munkásságomért, pontosabban a gyermekhepatológia szakterület fölépítéséért kaptam.

 

 

- A kitüntetést körülbelül 10-12 ember kapja meg évente. Én még egy orvosról tudok, aki szintén megkapta, körülbelül 5 évvel ezelőtt; ő a transzplantációs sebészet svédországi  úttörője. Engem a májbeteg gyermekek családjainak javaslatára terjesztettek fel, ezért különösen jól esett, hogy munkámat a legilletékesebbek, tehát a gyermekek és családjaik értékelik ilyen nagyra.

 

 

- Fiatal orvosként jöttem ki Svédországba, 1968-ban. Örebroban kezdtem pályafutásomat egy 4 hónapos kurzussal, amit a ”Socialstyrelsens nämnd för utländska läkare” (az Egészségügyi főigazgatóság külföldi orvosokkal foglalkozó osztálya) szervezett. Ez afféle tudásfelmérés volt, kb. egy államvizsga szintjén. Emlékszem, ketten magyarok, valamint egy pár csehszlovákiai kolléga (akik az 1968-as események utáni  menekülthullámal érkeztek) abban a dicséretben részesültünk az illetékesektől, hogy: ”Látjuk, hogy svéd színvonalon tanultátok meg a medicinát!”.

 

A királyi kitüntetés

 

 

- A fent említett örebroi tanfolyam nem volt hosszú életű, néhány év után abbahagyták, ezzel szemben rajtunk, külföldieken kísérletezték ki az AT-t (allmän tjänstgöring = egyetem utáni gyakornokoskodás); mondhatnám, mi voltunk a kísérleti nyulak. Mint tudjuk, az AT abból áll, hogy a fiatal orvosok szakképesítés előtt aktívan résztvesznek a klinikai alapágak mindennapi munkájában. Számomra ez többek közt azt jelentette, hogy huzamosabb ideig egyedüli alorvosa voltam egy 120 betegágyas pszchiátriai intézménynek. Természetesen körzetbe is ki kellett menni; nekem Laxå jutott, Örebro megyében. Itt határozottan az volt az ézésem, hogy mint külföldit, nem fogadnak el körzeti orvosuknak. Hamarosan intenzív toborzás kezdődött - észak felé, Norrbotten megyébe csábították az orvosokat. Én inkább kelet, azaz a nagyváros, Stockholm felé húzódtam, ahol sikerült megvetnem a lábam. Az azóta már bezárt ”Samariten” kórházban kezdtem el gyermekorvosi  pályámat. Itt  másfél évet dolgoztam. 1974-től a Huddinge Kórházban tevékenykedem. Büszke vagyok rá, hogy egyike vagyok az itteni gyermekklinika alapító tagjainak, valamint arra, hogy az orvosok közül én vagyok az egyetlen, aki még teljes állásban dolgozik. Doktori disszertációm témája az alfa-1-antitrypsin-hiányos gyermekkori májbetegségek voltak; 1982-ben védtem meg. 1984-85-ben Denverben ( Colorado állam, USA) dolgoztam kutatóorvosként, ahol laboratóriumi munkámat az epesavak tanulmányozásának szenteltem, ezek ugyanis a gyermekkori májbetegségek kialakulásánál nagy szerepet játszanak. 

 

 

- Mint  már említettem, a gastro-hepatológiai részleg 25 fős csoportjának a vezetője voltam húsz évig. Ma már csak hepatológiával, azaz (gyermekkori) májbetegségekkel foglalkozom. Nemcsak a huddingei, hanem a svédországi gyermek-hepatológia (egyik) alapítója vagyok, tekintve, hogy ez az ágazat csak a hetvenes években kezdett önálló szakká válni. Munkatársaim segítségével sikerült felépíteni egy jól működő központot, ahova az egész országból (sőt, külföldről is) érkeznek májbeteg gyermekek kivizsgálásra és kezelésre. Körülbelül 200-300 kis betegünk van minden évben, akik közül évente 5-6-nál májátültetést hajtunk végre. Bár a legtöbb érdeklődő arra kiváncsi, hogy hány gyereknél végzünk el transzplantációt, én inkább azzal szoktam dicsekedni, hogy hány gyereket mentettünk meg ettől a fantasztikusan eredményes, de végső sorban iszonyúan nagy beavatkozástól.

 

 

- Így igaz. 1990-től 1999-ig, tehát 10 éven át az évnek szinte mind a 365 napján készenléti ügyeletben voltam. Ma is - így szoktam  mondani - heti 40 óráért fizetnek, de általában 60 órát dolgozom. (Arcán itt  megelégedett, boldog mosoly suhan át, fáradtság jelét nem látom, pedig a beszélgetést este 7 után, fáradságos munkanap végeztével kezdtük). A következő kérdésre nemcsak sejtem, hanem tudom is a választ.

 

 

- Az én hobbim a munkám – tehát szerencsésnek vallhatom magam. Szívesen veszek részt konferenciákon, szakmai megbeszéleseken, munkatársi találkozókon. Különösen szép emlékem van pl. egy Balatonfüreden rendezett összeurópai tanfolyamról, amit egy magyarországi kollégával rendeztünk 2006-ban. Valódi sikerélmény volt számomra ez a rendezvény, nemcsak a tudományos program sikere miatt, hanem azért is, mert az egész világból összesereglett fiatal kollégákat annyira elbűvölte a Balaton-Felvidék varázsa.

A hétköznapi, ismétlődő elfoglaltságaimból talán a háztáji kertészkedést említeném. Van egy saját telepítésű levendulaültetvényem. Szerintem vetekedik a tihanyi levendulással, legalábbis annyiból,hogy itt virul a házam előtt, Svédországban.

Felejthetetlen gimnáziumi tanárom, Csóka Lajos egy életre megszerettette velem a történelmet. Nyugdíjas koromra azt tervezem, hogy az elmúlt évezred magyar történelmét az európai történelemben (legalábbis magam számára) a megfelelő helyre illesszem be, és ezt utazásokkal magamnak illusztráljam.

 

Németh Antal átveszi XVI. Károly Gusztávtól a Svéd Királyi Érdemrendet

 

 

- Budai srác vagyok. Mint sokan másokéra otthon, az én családomra is jellemző, hogy benne az egész Kárpát-medence képviselteti magát. Apai ágon felvidékiek, anyai ágon erdélyiek a felmenők, de keveredik bennem egy kevés szláv és sváb vér is. A pannonhalmi bencés gymnáziumba jártam iskolába. Eredetileg jogot akartam végezni, de ugyancsak osztályidegennek számítottam mind származásom, mind iskolám miatt. Azt viszont hamarosan beláttam, hogy a ”kádári ” Magyarország fullasztó közszelleme, a munkahelyek hazug légköre olyan közeg volt, amiben én, mint felnőtt, mindenképpen elsorvadtam volna. Az egészségüggyel kapcsolatosan nem voltak illúzióim, mert ismertem belülről, mint medikus, de onkológus édesapámon és patológus bátyámon keresztül is, azonkívül mint hozzátartozó, mikor anyám vagy nagyszüleim  betegek voltak. Mint mindenki más akkoriban, én is sok kaland révén kerültem Svédországba, ahol aztán végleg letelepedtem. 

 

 

- Ne veszítsük el önérzetünket, nemzeti öntudatunkat. Semmivel sem vagyunk hitványabbak más népeknél, nemzeteknél! Ne riadjunk meg az akadályoktól, sem otthon, sem pedig ott, ahová sorsunk vetett. 

A külfödre került orvoskollégák legyenek tudatában annak, hogy igenis jó a mi kiképzésünk, s egy kis akarattal, kitartó munkával és kis “székely góbés ravaszsággal” nagyon sokat el lehet érni, sok akadályt le lehet küzdeni.

 

Utóiratnak még annyit,hogy beszélgetésünk rövid egy óraja alatt két alkalommal is fordultak konzultációért a professzor úrhoz. Egy véletlenül arra járó kolléga megragadta az alkalmat, hogy kikérje szakmai tanácsát, amire ő készségesen, kedvesen válaszolt, nem utasította az illetékes ügyeleteshez, amint azt sokan tennék,mivel jelenleg mással van elfoglalva.

Ezután telefonon hívták Luleåból - tanácsot kértek egy kis májbeteg állapotának rosszabodása miatt. Mivel Németh Antalnak a gyenge térerő miatt helyet kellett változtatnia, elbúcsúztunk. Megköszönöm a beszélgetést, mert azt hiszem, a konzultáció hosszabb időt vesz majd igénybe. Úgy látszik, most sincs vége az évi 365 napos ügyeleteknek…

 

 

 

 

Tar Károly nemrég töltötte be a hetvenötöt. Róla és sokrétű, félévszázados irodalmi munkásságáról sok mindent megtudhat az olvasó, ha rákeres nevére a világhálón, vagy ha fellapozza az irodalmi lexikonokat. 

 

 

- Háromnegyed évszázadomról még néhány órás író-olvasó találkozón is nehéz volna számot adnom. De elődeink kitalálták a dióhéjba sűrítést. Lássuk, mi fér kérdéseidből és válaszaimból mogyoróhéjba. Az irodalom felől érkeztem az újságíráshoz, verset, elbeszéléseket írtam, ráérős katonáskodásom idején, a kolozsvári napilap közölt belőlük. Később, a közösségi szolgálat igézetében, amit nem mondhattam el újságíróként, igyekeztem irodalmi formába önteni. Aztán úgy alakult, hogy könyveimmel állíthattam emléket szeretteimnek: Köszönöm, jól vagyok című regényem apám világáról szól, Az ismert katona, fiamról, a Gyászpárta feleségemről, Az erdélyi mézeskalács, anyám összegyűjtött pogácsareceptjeivel nevelőapámról, verskötetem, az Itt és ott, magamról, és így tovább. Visszapillantva pályámra, úgy látom, a szolgálat szabta meg utam. Szüleim és szülővárosom, Kolozsvár nagyjainak örökségeként kaptam a tudatos szolgálat kényszerét. Apáczai Csere János, Misztótfalusi Kis Miklós, Bölöni Farkas Sándor, és a közvetlenül előttem járók: Tamási Áron, Dsida Jenő, Reményik Sándor, Karácsony Benő, Józsa Béla, továbbá akik mellettem magam is járhattam: Kós Károly, Székely János, Varró János, Bálint Tibor, Kányádi Sándor, Lászlóffy Csaba voltak példaképeim. Mert kellett, írtam színjátékot, viselkedésjavító könyveket, szociográfiát, a Kárpátokat és a Dunát bemutató riportsorozatot, receptkönyvet, magyarító szótárakat, szerkesztettem várainkat ismertető sorozatot, történelmi adattárat, Erdélyi Kiskönyvtár címmel hasznos könyvsorozatot.

 

Szerencsétlen-szerencsés embernek mondhatom magam. Olyan városban láttam meg a napvilágot, amelynek még a falai is tanítottak, kiváltságosai alakították érdeklődésemet. Az, hogy két apa és két anya között hányódva iskolai bennlakásban is laktam, és az, hogy édes szüleim hiányos elemi iskolázottságukat kommunista hitükkel pótolták a becsületes élet utáni vágyukban, meghatározták életem, s állítottak örökös, ma már némi kivagyisággal telített kifejezéssel szólva, népszolgálatba. Naiv emberré váltam. Küzdelem volt. Magammal, a mindenkori hatalommal. Fiamat áldoztam ebben az egyenlőtlen küzdelemben.

 

 

- Az európai különlegességű Napsugár című gyermekirodalmi lap főszerkesztői tisztjéből lányom Svédországba menekülése után „érdemeim elismerése mellett” menesztettek. Aztán a fővárosi napilap kikészítésre szakosodott emberei, nem minden ok nélkül, betegnyugdíjba kényszerítettek. A rendszerváltás utáni fél évtizedben lányomat kivéve minden hozzátartozóm meghalt. Egy esztendeig őriztem könyvtáros feleségem hamvait, gyermekeimnek gyűjtött több ezer kötetes, elárvult könyvtáram polcán, s közben rájöttem, hogy rajtunk csak a művelődés segíthet, s emberi kiteljesedésünk bölcsője, a család. Családegyesítés révén kerültem Svédországba, unokám (most már hárman vannak) magam vállalta nevelésének céljából. 

 

 

- A közösségi szolgálat olyan, mint a koránkelés. Aki megszokta, nem tehet másként. A reggeli fény munkakedvet sugároz, s mert korán kelőnek szeme van a látásra, mindig talál magának tennivalót. Ha azonban szorgalma apad, a szocializmusban megszokott felülről irányítás béklyóitól nem szabadulhat, és a nyugati országok polgárainak életvitelét utánozva, elkényelmesedik. Tudatában vagyok annak, hogy korunkban az emberi fejlődés naponta világrekordot dönt, aki lemarad, például a számítógép-kezelésben, holnapra az analfabéták sorsára jut.

 

 

- Társadalomkutatók megállapítása szerint a kivándorlók harmadik nemzedéke már nem használja anyanyelvét. Vegyük figyelmeztetésnek. Mindenféle felejtés ellen van orvosság. Unokáimat úgy tanítom anyanyelvükre, hogy svéd apanyelvükkel egybevetve sajátosságait felfedezzék. De hiába minden igyekezetünk, ha nem lesz kivel anyanyelvükön szót váltaniuk. Ezért alapítottam a lundi magyar egyesület szolgálatára a Lundi Lapot,  és tizenegy esztendővel ezelőtt családi lapként, a SMOSZ lapjának, a Híradónak a kiegészítésére, a Magyar Ligetet. Ennek egyre bővülő irodalmi rovata adta az ötletet az Ághegy című skandináviai irodalmi és művészeti lapfolyam indításához, amelyben immár félezernél több skandináviai magyar alkotó szerepel. Az, hogy öt-öt számát, egyenként hétszázvalahány oldalas kötetekben adjuk ki (készül a hetedik), anyagi támogatásunk eddigi hiányának tudható be, így olcsóbb. A két lap bizonyítja, és a bevándorlók egyesületének támogatásával indított magyar irodalmi Ághegy rádió is, hogy összefogással minden értelmes célunk elérhető.  Miközben az Ághegy itt és szerte a világon ismertté vált, szépen araszolgat kitűzött célja felé: a skandináviai magyar értelmiség erőteljesebb bekapcsolódását segíti megmaradásunk szolgálatába. Felismerte ezt a magyar művelődésért felelős új vezetés: Semjén Zsolt megszámlálhatóságunkat, Szőcs Géza pedig könyvellátásunkat, az anyaországon kívüli magyarok kultúrájára való fokozottabb figyelést kezdeményezte. Hirdetem, hogy a magyarság földrajzi meghatározásakor rendhagyóan anyaországi, Kárpát-medencei, európai uniós és külföldi jelölést használjuk, de kettős állampolgárságunk jogán is, közelebb kerülhetünk a minket is megtartó magyar élethez.

 

 

 

- Igenlő válaszommal erősítem azt, ami köztudomású: az otthoni tudatos nemzetépítőkkel együtt most már gőzerővel éppen ezen dolgozunk. A magyar irodalom egy, művelői bárhol is éljenek. Másokhoz hasonlóan erdélyinek vallom magam, még akkor is, ha otthoni könyvkiadásunk nem számol velünk. Ághegy Könyvek címmel könyvsorozatot indítottam. Nemsokára huszadik könyvünket is nyomdába adom. Köteteinket, kis példányszámuk ellenére figyelemfelkeltőek.

 

 

-  Hídszerepünk fontos. Ezért vállaltam egy darabig a bevándorlók svéd nyelvű lapja, az Över Gränser főszerkesztését. A Svéd Írószövetség tizenegy magyar alkotót tart nyilván. Sokkal többen vagyunk erre érdemesek. Kezdeményeztem a Magyar Írószövetségben svédországi magyar alkotóközösség létrejöttének támogatását. A jelenkori svéd irodalom tolmácsolása is elsőrendű feladata az Ághegynek. Erre szolgál Észak hírnökei című rovatunk, és az Ághegy Könyvek sorozatban megjelenő svéd, dán, norvég, és finn szerzők művei is.

 

 

Veress Mária