Könyvespolc

Nosztalgia, avagy a múlt hatalma

Az egyik legfontosabb lecke, amire az irodalom tanított, hogy ne ítéljek meg egy könyvet a borítójáról. Ezt a tanulságot próbálom nem csak szó szerint követni, hanem az élet más területein is észben tartani. A tavasz folyamán, miközben egy filmet néztem a moziban, rájöttem, hogy annak ellenére, hogy igyekszem mindenkinek és mindennek egyenlőesélyt adni, mégis az irodalomhoz való szeretetem egy csomó elfogultsághoz vezet. A szóban forgó filmet csak azért választottam, mert egy könyvön alapult, de a könyv nem volt ismerős számomra, és a témája sem volt olyan, amit gyakran szoktam olvasni. A könyvek nagy hatással vannak arra, hogy milyen filmeket választok, de vajon volt-e rá alkalom hogy egy film befolyásolta azt, hogy mit olvassak?

Az egyik kedvenc filmem, ami különlegesen nagy hatással volt rám, Woody Allen által rendezett Éjfélkor Párizsban című filmje. Woody Allen filmjei általában tetszeni szoktak, gyakran a filozofikus témájuk miatt. Ez a bizonyos film pont a címe miatt fogta meg a figyelmemet, hiszen Párizs az egyik kedvenc városom. A film főszereplője Gil, egy amerikai író, aki jegyesével Párizsba utazik. Gil szeret Párizs utcáin sétálni, és egy éjszakai bolyongás során egy elhagyatott utcai sarkon egy autóra talál, amelyről kiderül, hogy nem más, mint egy időmasina. Az időutazó masina 1920-ba szállítja vissza Gilt, ez Gil kedvenc korszaka.

: Balla Zsuzsa; 2018. június 30.; Találatok: 1809

Bővebben: Nosztalgia, avagy a múlt hatalma

Mesék, mondák, mítoszok felnőtt testben rejtőző gyermeklelkeknek

Az irodalomhoz való viszonyunk bizonyos szempontból befolyásolva van a társadalomhoz való viszonyunk által. Gyerekkorunkban természetes, hogy Holle anyóval, a csillagszemű juhásszal vagy Csipikével töltsük az időnket. De ahogy növünk és fejlődünk, egyre inkább „felnőttebb” és „komolyabb” könyvek felé terelik tanítóink a figyelmünket. Ennek több előnye is van, szókincsünk gazdagodik, és az elménk fejlődik. Gyerekkorunk hűséges társai pedig egyre inkább a háttérbe szorulnak még akkor is, ha örök nyomot hagynak a lelkünkben.

Egy igen nehézkes regény közepén, amit csak kötelességérzetből olvastam, arra ébredtem, hogy amire igazából vágyok, az nem más, mint egy gyönyörű mese, valami fantasztikus, lehetetlen, túlzott de mégis egyszerű és nagyszerű. Keresgélni kezdtem új könyvek után, valami olyasmit akartam, mint a régi meséskönyveim, de valami új formában. Így akadtam rá két gyöngyszemre: Katherine Arden A medve és a fülemüle és Helene Wecker A gólem és a dzsinn című műveire. Könyvek, melyekben varázslatos módon van összefonódva a mesék és legendák világa a valósággal. Olvasóként csak be kell hunynunk a szemünket, és máris elhisszük, hogy az elénk festett kép, akár valóság is lehetne.