A Svédországi Magyarok Országos Szövetségének lapja
 

 

ForrsPixabay

 

 

Úgy is kezdhetném a történetemet, hogy hol volt, hol nem volt, valamikor réges-régen… Mondom, így is kezdhetném, mert tényleg nagyon régen történt első találkozásom a szentjánosbogarakkal.

Az úgy volt, hogy kisgyerekkoromban a mi családunk ritkán utazott el ismeretlen helyekre. Egyrészt mert nem lehetett, mindenkinek abban az országban kellett élnie, ahova született. No meg pénz se nagyon volt, beosztással kellett élni. Nem is vágytunk távoli helyekre, úgy volt jó nekünk, ahogy volt. Unokatestvéreimmel, öcsémmel legtöbbször nagyszüleinknél töltöttük a vakációt. Egyszer a hegyekben nyaraltunk, az is felejthetetlen élményt nyújtott számunkra, és egyszer a szülővárosunkhoz közeli nyaralóhelyen, Sztánán. Erre az alkalomra nem is a szép táj miatt, hanem egy igazán különleges élmény miatt emlékszem olyan élénken és szívesen. A sztánai nyaralóhely tulajdonképpen pontosan azt adta, amire kitalálták: pihenést és kikapcsolódást. Egy elég nagy területen, egymástól jó távol álló, fákkal ölelt, szép kis emeletes házakban nyaranta szobákat bérelhettek a városi életben megfáradt családok. Itt tényleg csak pihenni lehetett, a kiránduláson kívül semmiféle más szórakozási lehetőség nem adódott. Ezért aztán édesanyám, hogy az öcsémmel ne unjuk magunkat, kitalálta, hogy délutánonként sétáljunk le az állomásra, vonatot várni, ugyanúgy, ahogyan a többi nyaraló is tette. Az állomás ilyenkor amolyan alkalmi kaszinóként szolgált. Míg befutott a kolozsvári, majd a váradi vonat, az üdülő közönsége ismerkedett, barátkozott egymással, a távozóktól elbúcsúztak, megnézegették az újonnan érkezőket, kicsit pletykálkodtak. Mikor besötétedett, csapatosan visszasétáltunk a villákba. A vasúti fények – a mindenféle figyelmeztető- és jelzőlámpák –, meg a ritkásan felállított villanyoszlopok segítettek eligazodni, nehogy tiltott területre tévedjünk.

Egyik vasárnap a nyaralók testületileg elhatározták, hogy belátogatnak a faluba. Hazafelé menet a jókedvű társaság rábeszélte anyánkat, hogy ne a rendes úton térjünk szállásunkra, hanem tartsunk velük a némileg hosszabb úton, mely az erdőn vezetett keresztül, és sokkal szebb volt, mint a vasút melletti. Mikor útnak indultunk, már szürkülődött, mire a fák közé értünk, már kimondottan sötét lett. És ahogy mind bennebb haladtunk az erdőben, egyre sötétebb. Elcsendesedve, fáradtan botorkáltunk, mi gyerekek kicsit riadtan is, mikor az egyik útszéli bokor felől felvillant egy kis zöld fény.

– Milyen érdekes – gondoltam –, ez egy nagyon pirinyó kis lámpa lehet. Zöld – tehát szabadot jelez. De itt az erdőben minek, kinek, miért? Túl alacsonyan is volt ahhoz, hogy értelme lett volna a jelzésnek. Már éppen meg akartam kérdezni anyánkat, vajon mit jelez az a kicsi lámpa, mikor mintegy varázsütésre, egymás után gyúltak fel a hasonló kis fények. És összevissza, rendszertelenül: az egyik majdnem a földön, a másik a bokor hegyén, a bokrok ágain szétszórva! Rengeteg! Egymillió! Káprázatos volt! Elbűvölve kérdeztem:

– Mi ez?

– Szentjánosbogarak – felelte anyám.

Azonnal meg szerettem volna nézni közelről is ezeket az élő kis lámpásokat, de ahogy az öcsémmel a bokrok felé csörtettünk, a lámpácskák egymás után kialudtak. Anyánk intésére csendben maradtunk, mozdulatlanul vártunk, hátha meggondolják magukat a kis valamik és újra fényleni kezdenek. Nem kellett sokáig várni. Közelebbi, és alapos tanulmányozás végett megpróbáltunk összeszedni egy párat. Egy üres gyufaskatulyába gyűjtöttük össze a puha potrohú, lapos kis bogarakat, mikor szállásunkra értünk, anyánk tanácsára egy picit megnyitottuk a dobozt, hogy levegőhöz jussanak, és kitettük a nyitott ablakba. Éjjel arra ébredtünk, hogy az ablakkeret kísérteties, erős zöld fénnyel világít. A bogaraknak sikerült megszökni, és elárasztották az ablakot is keretező repkény ágait, leveleit. Annyira erős volt a fényük, hogy nem tudtunk visszaaludni miattuk.

Kénytelenek voltunk összeszedni őket, anyánk pedig levitte a kertbe és szélnek eresztette valamennyit. Szóval nem éppen szélnek, mert szárnyuk az nem volt, de eleresztette őket, menjenek Isten hírével. Azért a kíváncsiság hajtott minket, szerettük volna nappali fényben is látni ezeket a kis lámpás bogarakat, de hiába kutattunk utánuk, nem leltünk rájuk. Este azonban boldogan fedeztük fel, hogy nem mentek el, ott vannak a kertben, és világítanak nekünk. Sztánai tartózkodásunk esti programja ezzel megoldódott. Alig vártuk, hogy besötétedjen, hogy öcsémmel egymással versenyezve, számbavehessük a kert szentjánosbogár-állományát! Felosztottuk egymás közt a bokrokat, és versenyeztünk, melyikünk bogarai világítanak fényesebben! Szerettünk volna hazavinni belőlük, de anyánk nem engedte, azt mondta, nem tudhatjuk, jól éreznék-e magukat az idegen környezetben. Azzal vigasztalt, hogy majd jövőre újra láthatunk szentjánosbogarak szolgáltatta díszvilágítást.

Azóta már többször láttam szentjánosbogarat, de olyan sokkal és olyan erős fényűekkel többé nem volt szerencsém találkozni.

 

Tóth Ildikó

Nélküled nem sikerülhet!

Nélküled nem sikerülhet!

Kedves Olvasó! 2020. október 31.
Kedves Híradó Olvasók!   A nyár után újra itt az ősz, a szeptemberi hűvöskés idő. Azért még van esélyünk időnként elcsípni néhány órát, amikor felmelegít a napsugár. „Légy felfedező a saját folyóidon és óceánjaidon!” – mondta egy helyütt H. D.…
Tovább
Balatoni biciklitúra 2.0

Balatoni biciklitúra 2.0

Kárpát-medence 2020. október 31.
Furcsa időszakot tudhatunk magunk mögött. A koronavírus-járvány szabta korlátok arra hívtak, hogy mindenki azt az országot ismerje meg még jobban, amelyikben éppen él. A félbeszakadt „kőrösis”, svéd hónapok után ismét Magyarország tájait járom. A pandémia hullámai között akadt azért lélegzetvételnyi…
Tovább
Gorka Géza életmű kiállítása a budapesti Kieselbach Galériában

Gorka Géza életmű kiállítása a budapesti Kieselbach Galériában

Képzőművészet 2020. október 31.
A nyári szabadságom elején egy szakmai szervezetet kívántam meglátogatni Budapesten, a galériák sokaságáról ismert Falk Miksa utcában. Sajnos nem volt szerencsém, a vírushelyzet miatt zárt ajtókat találtam a hivatalban. Visszafelé, a Körút felé haladva kis, zománcozott állatfigurák sokaságát fedeztem fel…
Tovább
„Megfogott minket a befogadó légkör, a családias hangulat…”

„Megfogott minket a befogadó légkör, a családias hangulat…”

Portré 2020. október 31.
A malmői Pannónia Klub vezetősége több új taggal bővült, fiatalodott a csapat. Az élénk egyesületi élet legfőbb tanújele az a nyári beszámoló, melyet lapunk első felében olvashatunk, az Egyesületek rovatban. Beszélgetőtársaim ezúttal Berecki Emőke és Lukács Andrea voltak.   Antal…
Tovább

Egyesületek

Mitől lesz jó egy töltött paprika?

Mitől lesz jó egy töltött paprika?

Egy komoly kérdés foglalkoztatta a göteborgi Tavaszi Szél Kulturális Egyesület tagjait a szeptemberi tanévévnyitó kirándulásuk előtt. Nevezetesen, hogy…
Nyár a Pannóniával

Nyár a Pannóniával

A koronavírus-járvány által megnehezített időszak azt hiszem, több mindenre megtanít(ott) bennünket. Például, hogy értékeljük azt, ami a közvetlen…
Kedves magyarok!

Kedves magyarok!

Sajnálkozva jelentem, hogy – mint néhányunk előtt már ismert is – a nyár elején végleg befejezte működését a…
Ki a természetbe: áfonyaszedés a (lomb)korona árnyékában

Ki a természetbe: áfonyaszedés a (lomb)korona árnyékában

Hasonlóan más egyesületekhez, tavasszal minden fizikai találkozást igénylő programunkat törölnünk kellett az Uppsalai Magyar-Svéd Egyesületnél (UMSE) is. Az…
Szent István-napi Sokadalom Ljungbyben

Szent István-napi Sokadalom Ljungbyben

Immáron második alkalommal rendezte meg Szent István napi sokadalom elnevezésű rendezvényét a ljungby-i Petőfi Magyar Egyesület. A dél-svédországi…
Nem mindennapi strandparti

Nem mindennapi strandparti

2020 júniusában az egykori LMKF fiatalok csoport megrendezte első víz melletti szabadtéri programját, a strandpartit. Hihetetlen érdeklődést vont…

Támogasd újságunkat!

A Híradó a Svédországi Magyarok Országos Szövetségének rendszeresen megjelenő lapja.

A lap célja a Svédországban működő magyar egyesületek éltének bemutatása, a magyar nyelv és hagyományok ápolása valamint a kapcsolattartás az országban szétszórtan élő magyar olvasók között. Az újságot a tagegyesületekben tagdíjat fizető családok térítésmentesen kapják kézhez.

Annak ellenére, hogy a Híradó szerkesztősége önkéntes alapon végzi munkáját, az újság kiadásának költségei – a nyomdai költségek és a postázás – mégis jelentős anyagi terhet jelentenek a SMOSZ számára.

Kérjük, csatlakozz a Híradó Baráti Köréhez, és tagdíjad befizetésével támogasd az újság további megjelenését!

 

Éves tagsági díj családonként: 100 kr

A tagdíjat a következő számlára lehet befizetni:

Bankgiro 244-1590

Nem kapta kézhez a Híradót?

 

Kimaradt Híradó szám esetén kérjük, értesítsék egyesületi elnöküket. Szerkesztőségünknek nincs módjában az elveszett, vagy nem kézbesített példányokat pótolni.

 

Címváltozás esetén kérjük, értesítsék egyesületi elnöküket, mert ők állítják össze és küldik el a tagság frissített névsorát a SMOSZ címlista felelősének.

Free Joomla templates by L.THEME